Egy pillanatra mindenkiben megfagyott a vér, s mindenki megdermedve állt a helyén. Hiába a hangos zene,- mi továbbra is ment a háttérbe -, tisztán kilehetett hallani a keserű és fájdalommal teli éles oktávot a fák sokasága közül. Valaki azonban mégis kapcsolt, a zene leállt és a csönd vette uralma alá a tisztás egészét. A jókedvet, mintha az érkező szél magával sodorta volna, azon nyomban elillant. 

Lassan azonban cselekvésre kényszerültek, valaki összeszedve magát azonnal elslisszant a helyszínről, nem akart bajba keveredni, főleg akkor nem, ha ne talán tán egy halál eset történt. Egyesek mit sem törődve az előbbi zajjal folytatták tevékenységüket, mik csókcsatákba, fűszívásba vagy épp alkoholfogyasztásba merült ki. Hirtelen a kacajok, a hangos zene, minden visszatérni látszott, ezzel az előbb történteket a szőnyeg alá söpörve. 

Én továbbra sem mozdultam, hallójáratomban újra és újra az a segélykérő hang csengett végig. Nem értettem, hogy hogyan tudnak a többiek ily' nyugodtsággal tovább szórakozni és élvezni az önfeledet életüket. Ez kissé felnyomta bennem a pumpát, amint ismételten a táncoló tömeg felé nézetem, akaratlanul is felhorkantam nem tetszésemet ezzel kifejezve. 

- Hogy tudnak ilyen nyugodtak maradni és úgy tenni, mintha az előbb semmi sem történt volna?- kérdeztem hangosan, inkább saját magamtól, mintsem mástól, ugyanakkor kérdésem nem maradt válasz nélkül. 

- Ezt nevezzük önzőségnek, drága.- csendült fel mellettem az a mély tónusú hang, mire összerezzentem, hiszen el is felejtettem, hogy társaságom van.

Felé pillantok, zöld szemei szintúgy végig néz az embereken, vonásai keménnyé változnak, még testét ellöki a fa rücskös törzsétől. 

- Nincs bennük empátia. Ugyanakkor, ha ők lennének bajba kétségbeesve nyújtózkodnának egy másik karért, hogy az megmentse őket, s élhessék tovább a haszontalan kis életüket.- hangja megvetéssel volt tele, majd elsötétülő íriszeit rám emeli, s úgy zárja le monológját.- Ezért utálom az embereket. 

Szemét lehunyva indul el a híd irányába, tekintetemmel végig követem mozdulatait és érthetetlenül állok ott kemény szavai után elgondolkodva azon; vajon miért gondolja mindezt így? 

- Most meg hová mész?

Megtorpan, hallom amint mély lélegzetet vesz, biztos vagyok benne, hogy lelke neki is bosszankodik, ugyan indulatait nem rajtam szeretné kitölteni. Legalábbis remélem. Nem fordult meg, épp csak válla felett villantja felém szemei árnyalatát és intézi hozzám szavait. 

- Megnézem, kinek a vére illata érződik el idáig. 

Megszeppenek e mondatától, próbálom felfogni amit az imént mondott. Orromat az ég felé emelem, mélyeket szippantok a nyirkos levegőbe, ám én nem érzek semmit, legalábbis annak a szagát nem, amit ő az imént említett. Nesztelen léptekkel követem őt, ostoba cselekedeteim listájára úgy érzem újból lesz mit felírnom, fekete tintájú tollammal. A híd előtt megáll, ugyan nem néz hátra, mégis tudom, hogy engem vár meg. Fenyegető érzet ez, mi körül lengi létem a víz hangjával vegyülve, mi alattam csordogál saját útján tovább oly' békésen. Szemeim lehunyom, kezemmel megkapaszkodom a kemény fából készült korláton, így szándékozom végig haladni az átkelőn. Lélegzetem igyekszem egyenletesen tartani, visszanyelem a pánikot minden egyes lépésnél, akárcsak a könnyeim, a fejemben előbukkanó emlék képek miatt. 

Ám a következő pillanatban a támaszom eltűnik, helyette egy élő test visz tovább mellkasához szorítva egész termetem, még mélyebb szégyen érzetet okozva ezzel. Szemeimet kinyitom, kérdően tekintek fel a markáns arcra, mégis zavarodottan, mit ő is észre vesz.

- Rossz volt nézni, amit művelsz, így talán egyszerűbb neked, csak ne nézz lefelé és zárd ki egy pillanatig a víz monoton zaját.

Nem kételkedem, nincs miért, azt teszem amit mond, hiszen biztonság érzetet ad a teste közelsége, s úgy markolom pulóverja anyagát, akár a szakadék felett logó indát. Fülemben nem csendül fel más, csak a szíve ritmikátlan dobogása, mi talán nem épp egészséges, engem mégis megnyugtat és taszít ki mindent elmémből. 

Nem is emlékszem, mikor is hagytuk el a híd domború felszínét, vagy épp mikor is értünk be a fák sűrűjébe, csak is arra, amint egy lágy és finom csók csattan hajam tövén, mire arcom a felszín felé mutatja zavarom pirosas árnyalatát, mit mélyen a föld felé szegezek. 

Oly' sok kérdés, s oly' sok néma válasz. Kíváncsiságom élénk, akárcsak az illető smaragdzöld szemei, mikbe képtelen vagyok most belenézni, hiába is éget lyukat tekintete koponyámba. 

A zene sokkal messzebbről hallatszik el idáig, a tömeg felszabadult szórakozása szintén a messzibe vész, az egyetlen fényforrás pedig a Hold fehéres fénye. Testsúlyom lábaimra nehezednek rá újra, feles szavakat most nem váltunk egymással, csendben neszelünk a rengetegbe, hol apró faágak reccsenése hallatszik. Körbe tekintek, szívem torkomban dobog, s visszakívánkozok a védelmező karok közé, kinek tulajdonosa merészen indul meg az egyik fa tövében, hová úgy követem őt akárcsak kutya a gazdáját. 

Ajkaim az ott lévő látványra elnyílnak, gyomrom bukfencezik, még torkomban már érzem gyomrom tartalmának savval teli ízét. 

Egy lány fekszik az avar tetején, hosszú haja csimbókossá vált a már rászáradt vértől, végtagja kicsavarodva, ugyan a legérdekesebb mégis a bőre, mi ráncos és kifakult. Fiatalságát mintha csak egy perc alatt vesztette volna el, élettelen szemei is azt sugallják; nem tér vissza közénk. Meg kell, hogy kapaszkodjak az egyik fa törzsében, kicsúszni érzem a lábaim alól a talajt, még a göndör lehajol a halott testhez és megigazítja az arcába hullott tincseket.

- Ó, milyen kár érted.- halk cuppogást hallat ajkai közül, ugyan hangjában egy csepp sajnálat sincs.

- Ismerted őt?- teszem fel a kérdést, mire felegyenesedik. 

- A sulinkba jár, vagyis inkább csak járt. Azt hiszem Eleanornak hívták, bár neked ezt jobban kellene tudnod.

- Ezt meg, hogy érted?- vonom fel szemöldököm, még kétértelmű játékát kezdem megelégelni, így hangom cseppet sem olyan nyugodt már, mint az elején.

- Milyen vak is vagy te, Louis.- kacag fel szánakozva.- A csaj fülig beléd volt zúgva már az első naptól kezdve, miután átlépted az iskola kapuját.

- Honnan veszed ezt?

Kérdésem tele van feszültségel, mintha direkt ingerelni próbálna, mi kisebb-nagyobb sikerrel talán megy is neki, ám felém magasodó alakja elrémiszt egy pillanatra minden földi dolgoktól, amint meleg lehelete fülem tövét kezdi piszkálni suttogott szavai által.

- Sok mindent nem tudsz még rólam, Louis. De egy valamiben sosem kételkedj, s ezt jól jegyezd meg; a megérzéseim sosem csalnak.