Ezt a részt külön Letti34  szánom, ki nem hagyta, hogy veszni hagyjam e irományom biztató szavai által!:) ❤

" - Gyerünk Louis!- kiabálja anya nevetéssel ötvözve, miközben a teraszon üldögél húgommal ölében és nézik végig, miként is alázom porrá a futballban kifáradt édesapám. 

Szívem hevesen ver, homlokunkon meg-meg csillannak a verejték cseppek, mik jelzik testünk folytonos mozgását, s taszítják ki szervezetünkből a felgyülemlett méreg anyagokat, még izmaink égnek a kifejtett és a rájuk terhelt erőtől. Farkasszemet nézünk egymással, térdein megtámaszkodva figyeli minden egyes mozdulatom és vár a kapuban, hogy a gól idejében esélye lehessen kivédeni a hálóba igyekvő labdát. Ám én cselesebb vagyok, hisz nem véletlen válogattak be a suli legjobb csapatába. Lábaim között úgy forgatom a labdát, mint az égig emelkedő tornádó a földön fekvő masszív házakat, s iramodok meg a pázsiton, még el nem érek célom felé és cselezem ki egy jól bevitt mozdulattal szülőm csalfa lépését, a díszített bőr pedig a levegőbe emelkedik lábam által és áll meg a lyukacsos háló között, hogy aztán a földre hullhasson hanyagul. Tapsvihar követi sikeres gólom, apám lihegve kócolja össze hajkoronám, még anyám kezeivel szorgosan tapsikol és éljenez, akárcsak a legnagyobb rajongóm. Büszke tekintetük rám ragyog a Nap sugaraival vegyülve, kipirult arcomra mosoly kúszik, ám e felemelő érzés hamar eltűnik, hirtelen válik minden komorrá és sötétté, s már nem látok mást, csak a sziklák sokaságát és azt a mérhetetlen mennyiségű vizet, mi elárasztja törékeny testünket... "

Levegő után kapkodva ülök fel a kanapén, kezemet torkomhoz kapom, mintha csak ez lenne a megoldás problémámra. Nagyokat nyelek, torkom akár a kietlen sivatag, még testem verejtékben úszok, cseppet sem olyan indokból, mint az előbb álmomban. Fájdalmasan szorul össze szívem e váratlan emlékre, könnyek kezdik mardosni szemeim, ajkaimat marom fogaimmal visszafojtásként, hiszen nem akarok ismét visszasüllyedni a legmélyebb pontra. Sötétség vesz engem körül, a Hold átvette a hatalmat a Nap felett, minek fénye beszűrődik az ablakokon, ezzel biztosítva az egyetlen fényforrást. Gyomrom tartalmát kiürítve elbóbiskolhattam, Lottie jó szíve pedig képtelen volt engem felébreszteni, így egy selymes takarót rám terítve tért ő is nyugovóra saját szobájában. Ujjaimat kissé nyirkos tincseim közé fűzöm, légzésem rendeződni látszik, ám a szívemre nehezedő súly mit sem csillapodik, hiába is próbálom elnyomni a feltörekvő érzéseket. Szemeim a kandalló felett lévő családi fotókra fókuszálnak, őszinte és tiszta mimikák csillannak fel ott, még a szeretet körbelengi az egész légkört. Minden boldog pillanatra emlékeztem, miket akkoriban talán mit sem becsültem, most mégis, ha tehetném visszafordítanám az időt, hogy újra érezhessem azokat az ölelő karokat, mik egykor a megnyugvást hozták el számomra. 

Gondokkal teli sóhaj szakad fel torkomból, kimászok a kényelmes és meleg pokróc alól, s készítek magamnak egy nyugtató teát, mit aztán a teraszon ülve kortyolgatok a tavasz lágy szellői között, mi társul nikotin szálam mérgező aromájával. Nem szép szokás ez, számomra ugyanakkor nyugtató és az egyetlen stressz levezető módszerem, hiába a kellemetlen íz és a füst, mi lágyan borítja el tüdőm és teszi tönkre azt. 

Egy szemtelen szellő kaparintja meg magának ég felé meredező tincseim és kezd vele játszani, míg a fák lombjain halk dallamot játszanak az éjszaka csendjében. Szemeimet lehunyom, hagyom, hogy magával ragadjon az érzés, s e pillanatban érzem, amint meleg könnyeim végig szántanak arcomon és itatják meg a kertünkben lévő virágokat, miknek szirmai az ég magasa után sóvárognak és akárcsak én; ők is a csendes lelkeket kívánják vissza házunk tájékára. 

*

- Na gyerünk Louis, ne csináld már. Muszáj eljönnöd a ma esti bulira, tuti király lesz.- löki meg vállam a szőke hajkoronával megáldott fiú, ki szemeivel könyörgően néz rám, még arcán egy mosoly terjed szét. 

Egy hét telt el azóta az ominózus este óta, azóta pedig képtelen vagyok nyugtatok nélkül elaludni, hisz ha nem csúsznának le torkomon azok a fehér pirulák, talán egész éjszaka ébren lennék a néma csendben, s a zsongó gondolataimmal, mik fejemben képtelenek egy pillanatra is elhallgatni. Lottie rossz szemmel nézi e rutinná vált tettem, fél, hogy függéség alakul ki már így is kettéroppant elmémben, mégsem szól egy szót sem, hiszen tudja e cselekedetem kialakult okát. Büszke vagyok rá, képes egyedül vezetni az egész háztartást, még én mélyen elszégyenlem magam, hisz az én részem az egészben egyedül a magamban való önsanyargatás a kanapén ülve vagy épp a teraszon, miközben sorban szívom el nikotin szálaim az adott természeti jelenségekkel körülvéve. Ám még húgom békén hagy, addig Niall azon van, hogy megkeserítse életem a bohókás ötleteivel, s kiderült; egyáltalán nem olyan, mint amilyennek az első nap mutatta magát. Taszítania kellett volna túlpörgött és életvidám viselkedésének, ugyanakkor ez nem történt meg, épp ellenkezőleg, felettébb megkedveltem a fiút. Ide-oda billeg testével, folytonos lökéseket mér vállával a támaszkodó testemre, mi elnyúlik a zöld pázsit sokaságában az iskola udvarán, s mi csak lustán hagyjuk, hogy a sárga napfény cirógassa fakó bőrünk. Egy mélyen beszívott levegő szűrődik ki fogaim közül, fejem nemlegesen rázom meg, ám felfelé kunkorodó ajkaim elárulnak engem és vonszolom magam a végzetem felé. Szemeimet lehunyva tartom, nem akarom látni elégedett arckifejezését és győzelem ittas mosolyát, miszerint; megnyerte a velem folytatott harcot és beadni készülök derekam. 

- Legyen, de ígérd meg, ha nagyon szar lesz eljövünk. 

- Higgy nekem, szuper lesz!- csapja össze tenyerét.- A végén még megfogod köszönni. 

- Azt majd meglátjuk..- horkanok fel, majd eddig kinyújtott lábaim török ölésbe húzom, s a zöld szálak közzé bújt sárga virágot kezdem ujjaimmal óvatosan birizgálni. 

Lottie amúgy sem lesz otthon, neki is elkezdődött az esti suli, mit elmondása szerint igencsak élvez és ő is hamar társaságra talált, ebből kiindulva pedig, semmi kedvem otthon egyedül ücsörögni a sötétben. 

Furcsa dolgok történnek mostanában oly' szeretett városuk környékén. Egyre több "állat" támadás történik, miket én nem hiszek el, bármennyire is próbálja a média megvezetni agyunkat és saját akaratú gondolkodásunkat. Mindegyik áldozatnak a cikkek szerint egyetlen egy fontos dolga hiányzott szervezetéből; a vére. Ha hinnék a tündér mesékben, azt mondanám, hogy egy vámpír tette, de köztudott tény, hogy azok nem léteznek, esetleg csak a képzeletünkben. 

A fekete madár azóta nem jelent meg nekem, bár miért is tette volna, hiszen csak egy véletlen találkozásról lehetett szó. Legalábbis ezt próbáltam elhitetni magammal, miközben szemeim előtt ott lebegett az a markáns arc, minél szebbet alkotni sem lehetne, míg zöld tükrei akár a fákon felkúszott borostyán, úgy terítette be lelkem egyfajta anonim érzéssel, mit minden egyes nap igyekszem egyre mélyebbre és mélyebbre zárni.  Ám nem láthattam azokat a kincseket, hisz tulajdonosa nem jelent meg egyszer sem az intézmény területén, de még csak a város környékén sem az elmondások szerint. Niallnek cseppet sem tetszett kíváncsiságom és érdeklődésem a másik fiú iránt, ugyan mintha belenyugodni látszott volna a dologba, s mindig egy lemondó sóhajjal díjazta feltett kérdéseim válasz adás előtt. Nem sok mindent tudtam róla, mégis eleget, de egy valami igazán megmaradt róla, még hozzá az, hogy Ő a suli igazi szívtiprója, kit képtelenség megkapni, bárhogy is próbálkozol nála. 

A csengő kellemetlen hangja ránt minket vissza a valóságba, és indulunk meg fintorogva a zárt termek felé, várakozva arra, hogy megkapjuk a jövőbeli tudás elemeket, közben ír barátom izgatottan meséli el tervét az estével kapcsolatban, hogy miként is fog majd egy csajt felszedni. Nevetnem kell e elképzelt szituációján, mit rosszalló tekintettel fogad, ugyan a boldogság ballonja nála is kidurran és velem együtt kacag fel helyet foglalva a mellettem lévő székben. 

Nevetés. Ez volt az a dolog, miről az hittem, már hátralevő életem során sosem teszem többet, s most mégis, meghazudtoltam elképzelt jövőm ragyogó mimikámmal. 

*

A csillagok már rág fent ragyognak az ég sötét vásznán, még a Hold gyenge fénye szűrődik be leengedett redőnyöm apró nyílásain. Pólóm szélét igazgatom idegesen, hajamba többször is beletúrok, reménykedve abban, hogy ez segít majd kezelhetetlen helyzetén, ám mindez lehetetlennek tűnik. Egy utolsó pillantás a tükörbe, s szűk farmerba bújtatott lábaim sebesen száguldanak le a lépcsőn, minek végén már Niall türelmetlenül lépked ide-oda.

- Na végre már, azt hittem sosem leszel kész.- rivall rám szemét forgatva, persze egy bókot azért még megenged felém bosszankodása után, mi az bizonyítsa, hogy jól döntöttem ruhadarabjaim választásáról, ugyan semmi különleges nincs bennük, hisz mindegyiket a fekete burka lepi el, s olvad egybe a jelenlegi környezetbe. 

Hosszú sétánkat beszélgetéssel töltjük el, furcsa mód egyszer sem telepszik közénk a váratlan és kényelmetlen csend. A levegő friss aromája megcsapja arcunk, bőrünk piros színt ölt magára a kissé csípősebb hideg miatt, mi ellen csak egy vékonyabb kabáttal védekezünk, mégsem fázunk, hisz folyton zakatoló pulzusunk a hangos kacajok közben felperzseli vérünk és száguld ereink hosszában. Csak az utcán szétszórt, ég felé magasodó lámpa oszlopok adnak egy kis sárgás fényt és vetülnek a járdák szegletére. Egy idő után azonban a kemény beton elfogy lábunk alól, helyette a puha pázsitba süpped cipőbe bújtatott talpunk, még el nem érünk egy kisebb tóhoz, mire a benne tomboló vidámság csitulni kezd, és megtestesülni készül a pánik a víz csobogás láttán. Megtorpanok, testem minden négyzetmétere bizseregni kezd, mintha éreznék a helytelen döntésem, s utalnának arra; jobb lenne visszafordulni. Ám nem tehetem, ígéretet tettem a mellettem álló, kíváncsian fürkésző fiúnak, ki aggódva simítja meg vállam, hiszen tudja titkom, mégis itt van velem és támogat. Nem ítél el, nem sajnálkozik sorsom felett, ezért is nőt talán úgy a szívemhez és vált a legjobb barátommá. 

- Hé, minden rendben. Nem lesz semmi baj, nem kell a víz közelébe menned. Gyere, igyunk valamit.- küld felém egy bátorító mosolyt, mire nyugtatólag egy feszültséggel teli sóhajt engedik ki, még vállamat átkarolva elterelget el a sörös kútig és kezdi engedi az alkohollal teli italt a tipikus piros pohárba. 

Körbe vezetem tekintetem a tömegen, néhány ismerős arc rémlik, hisz mind az iskola falai mögött töltik idejüket, akárcsak én. A kis híd felé vezetem kékjeim, mik abban a pillanatban szemérmetlenül tágulnak ki a látványra, miben festőien jelennek meg a barna, göndör fürtök és annak tulajdonosa, ki smaragd szemeivel ragyogva bámul végig rajtam. 

S, ha talán képzelődnék is, akkor sem változna meg a fejemben megfogalmazódott gondolat, miszerint; Még a napfénye megragyogtatja őt, addig a Hold esszenciája elnyeli őt, és ettől válik Ő még gyönyörűbbé az éjszaka kipukkaszthatatlan buborékjában.