Nem észlelek semmit sem a külvilágból. A hangok eltompulnak, szemeit szorosan zárom össze, amint tenyerem egy ismeretlen, mégis selymes anyagot szorongat úgy, mintha csak az élete múlna rajta. Levegőért kapkodok, gyomrom görcsbe rándul, hiába nem érzem most azt a fájdalmat, amit az esésem következtében kellene, ám hamar rájövök; testem épp marad, s nem esett a föld karmi közzé. Másodpercek telnek el így, vagy épp percek, nem tudom észlelni az idő múlását, ahogy azt a rejtélyt sem fejtem meg addig, még pupillámba újból nem szökik fény és látom meg a megmentő karok tulajdonosát. Tekintetével arcomat pásztázza, hagyom, hogy smaragdjaival elkábítson, mintha csak egy nyugtató lövedék hasítana belém és terjedne szét mérge testemben. Ajkaim elnyílnak egymástól, képtelen vagyok most orromon venni az életető oxigént, mi lassan és aprón kezd visszaáramlani tüdőm fogságába. Barna, hosszú tincsei arcába hulltak, eltakarják előlem markáns vonásait, miután úgy éheznek kékjeim. Szívem szerint ujjaim közzé ragadnám azokat, füle mögé tűrném gondosan, ezzel szabad utat eredményezve nekem és kíváncsiságomnak, hisz ily' közelről még sosem csodáltam meg a nap folyamán, még távolról már régen feltudtam idézni agyamban képét. Az erő kezd visszatérni belém, akárcsak a józanodás eksztázisa, mi a mámor elillanásával üti fel fejét, s válik ismét minden élessé. Ekkor tudatosul csak bennem, milyen erősen is markolom furcsa mintás ingét, mi alá fürkésző szemeim besurrannak egy pillanatra, mint egy hívatlan vendég. Tetoválásai gyönyörűek, a két madár kulcscsontjánál magával ragad, - na nem mintha eddig egész lénye nem ezt tette volna, - ugyanakkor azokban volt valami különleges. Ám hamar rá kell jöjjek; túlságosan elkalandoztam, s a zavar egy momentum alatt szökik arcomra piros színben, amint érzékelem teste közelségét és érzem meg orromban az ormát, mit bőre felszíne áraszt. Fűszeres és édes, ettől függetlenül férfias, akárcsak hangja tónusa, mit egy torok köszörülés gyanánt hallat egyenlőre felém. 

- Jól vagy?- formája meg a szavakat, kérdése ugyan később ér el hozzám, hiszen belemerülök ajka mozgásába, mivel tökéletesen formálja meg a betűket. 

Agyam teljes mértékben kiégett, újonnan szerezett barátom szavai valahol elvesztek a létezés és a bódulás között, mit Ő okozott nekem. S nem tévedek,- akárcsak Ő maga -, hangja is tökéletes, levegője perzseli meg arcom minden centijét, mire nyelnem kell egy hatalmasat, hisz torkom szárazzá vált, akárcsak a sivatag. Felfogom helyzetem; felelőtlen és óvatlan vagyok, más talán rég ellökte volna és hazáig futott volna e aura láttán, mi körbe lengi őt. 

- Azt hiszem..- nyögöm ki a választ, súlyom visszahelyezem lábaimra, ugyan karjaival továbbra sem ereszt. 

Derekam köré kulcsolódott keze felemészt, tenyere olyan, mintha maga lenne a tűz és égetné meg vele bőröm és húsom egyaránt, ám még ezeket kín követ és hosszú gyógyulás, Ő ellenkező reakciót fejt ki és okoz nekem varázslatot. Azonban elereszt, mihelyst látja; képes vagyok önállóan megállni végtagjaimon. Szabadon árválkodó fürtjeit hátra simítja, ekkor veszem csak észre, hosszú ujjain tömérdek gyűrű terjeng, miknek fénye még így is felragyog a zord időben. Különlegesek e kiegészítők, vizsgálni kezem őket, mintha csak épp aranyat látnék. Ékesen emelkedik ki a rózsafej mutató ujjára húzva, ezüstös szikrája utat tör íriszeimbe és csillan meg ott, akár a tompa napsugár. Csakhogy engem nem ez kápráztat el legjobban, a vörös színben ékeskedő pecsét gyűrű az, mi magával ragad és mutatkozik meg jobban a többi közül. 

- Jobban kellene figyelned, ez az átkelő rész igen nagy forgalommal rendelkezik. Hamar egy motorház tetőn találhatod magad egy figyelmetlen lépés után..- mimikája gúnyos lesz, mosoly semmihez sem fogható, csakúgy, mint mosoly ráncai mik gödröcskékben fogalmazódnak meg.

- De hála neked nem így lett.- veszem fel stílusát én is, hadd lássa játékom.- Ugyanakkor köszönöm, egyszer talán meghálálom tetted.- villantottam felé mosolyom, közben udvariasan meghajoltam előtte, szemtelenségemnek még jobban utat engedve.

- Nem azért tettem, hogy hálálkodj. Nem hiszem, hogy jó fényt vetne az iskolára, ha pont a legújabb diák purcanna ki már az első nap..- felhorkan, arca megkeményedik, nem tolerálja viselkedésem, mit én ugyan élvezek.

- Ó, szóval az intézmény hírnevét félted ennyire? Tudod mit, legközelebb inkább hagyd, hogy a betonba csapódjak.

- Az igen csúnya és udvariatlan tett lenne tőlem..- lép egy lépést közelebb, karjait mellkasa előtt fonja egybe, míg szédítő mosolya mit sem csillapodik. 

- Szóval az egodat is félted. 

- Szeretsz következtetéseket levonni, igaz?

- Inkább csak szeretek átlátni a dolgokon, mielőtt olyas valamibe kezdek, ami nem épp veszélytelen.

- Akkor azt hiszem....- fülemhez hajol, meleg lélegzetét nyakamba zúdítja, megdermedve figyelem közelségét, s ütik meg szavai fülemet, miket oly' finoman formál.- Jobb, ha távol maradsz tőlem.- érzem, amint elmosolyodik, majd mint aki jól végezte dolgát, ellép tőlem és ismét megtartja a két lépés távolságot. 

Meglep tettével, önelégült mimikáját szívesen törölném le arcáról, de megérzésem most erősebb; jobb nem belefolyni egy vitába. Niallnek kell igazat adnom, bármennyire is szerettem volna elhinni azt, hogy nem létezik olyan, hogy valakit csak a külsője miatt higgyenek veszélyesnek. Tévedtem belátom, neki már hangja is rosszat sugall, akárcsak ártatlannak vélt smaragdjai, mik e sötétségben is képes csillogni. Itt az ideje, hogy megszakítsam kapcsolatunkat, mi igazán ki sem bontakozott még, de ezek után úgy érzem; nem is bánom. 

- Ideje mennem..- köszörülöm meg torkom, táskám pántját megigazítom vállamon, ami az esés következtében majd könyökömig csúszott, s már épp fordulnék, nem kívánom őt tovább bámulni, mikor is megragadja karom az első lépésem után.

- Mielőtt megtennéd, had tudjam meg neved. Tudjam, milyen néven is kellene szólítanom egy földi angyalt.- testünket összepréseli, mellkasunk egymáshoz feszül, hosszú ujjaival arcom vonalát kezdi cirógatni, mire akaratlanul is végig szánt gerincemen a hideg, miközben arcom lángol. 

- Louis. Louis Tomlinson.- nyögöm ki nehezen, felkuncog zavarom láttán, majd hátralép, kezemet tenyerébe fogja, úgy mormolja el a következő szavakat. 

- Örvendtem a találkozásnak, Louis.- nyomja meg nevem, míg egy finom csókot lehet kézfejemre meghajolva előttem. 

Megdöbbent tette, nem is tudom hányadik eset már ebben a fél órában, hogy képtelen vagyok levegőt venni, mit agyam is érez, s talán ez miatt sem megy a józan gondolkodás. Elenged, megszakítja a láthatatlan gyűrűket, mik körül lengtek minket, gödröcskéivel arcán indul útnak és fordul le a kerítés sarkánál, eltűnve szemem elől. Udvaritlannak tartom magam, nem kérdeztem meg nevét, annak ellenére, hogy már kaptam róla felvilágosítást, mégis úgy érzem, az illem megköveteli mindezt. Aprót szökkenek, hangom épp hallatnám utána, ám meglepésemre sehol sem találom, csak az üres utca magánya tekint vissza rám. Mintha csak egy kósza füstfelhő lett volna, úgy tűnt el a szemem elől, s bármennyire is igyekszem ezt nem furcsállni, sejtjeimet további kérdések kezdik bizsergetni, mik nem hagynak nyugodni egészen hazáig, de még utána sem. 

Kimerülve dobom le cipőmet helyére, a konyhából apró neszek szűrődnek ki, minek okozóját azonnal megpillantom, mihelyst lábam az ottani padlót érinti. Lottie szorgosan kavargatja a vacsora alapját, mit ha jól tippelek milánói lesz, minek illata száll a levegőbe, gyomrom pedig erősen kordul jelezve éhségem. 

- Szia, Lou!- teszi le kezéből a kanalt, szélsebesen terem előttem és von meleg ölelésébe, elfeledtetve velem a hiányérzetet, mi az küszöb átlépése után mindig rám tör.- Mesélj, milyen volt az első napod? Találtál barátokat? Jól bántak veled?- rohamozott meg kérdéseivel, mibe még a fejem is belefájdult, ám tudtam; nem menekülök. 

- Elment egynek.- rántottam vállat semmit mondóan.- Van egy srác, Ő egész rendesen. Azt hiszem Niallnek hívják. A tanárok sem rossz arcok, ugyan egyik sem lesz a szívem csücske. 

- Örülök, hogy sikerült beilleszkednek.- enged felém egy lágy mosolyt, közben a fakanál vissza kerül kezébe.

- Senki sem ismer és ezáltal senki nem is fog ítélkezni felettem vagy épp a múltam felett.- mondom, szemeimmel megtalálom a pulton heverő hírújságot, mit nyomban kezembe is kapok és foglalok helyett az egyik széken, miközben testvérem csak némán bólint egyet szavaimra, pedig tudom; szívesen lenne mit hozzáfűznie önmarcangoló szavaimhoz. 

A fehér papíron elterülő fekete betűket kémlelem, a főcikk címe magával ragad, s valamiért egy rossz érzés kerít hatalmába, ahogy végig olvasom a rövid sorokat és végig pásztázom a mellé csatolt képeket. Gyomrom erősen bukfencezik egyet, érzem amint kevés tápanyagom felfelé igyekszik nyelőcsövemen és nem kell sok, hogy felpattanva, elérve a közeli vécét, kiürítsem magamból artikulálatlan hangok kíséretében. Percek telnek el így, húgom aggódó tekintettel mered rám, markában egy pohár vizet szorongat, mit felém nyújt, miután öklendezésem abba maradt. 

- Minden rendben?- simítja meg hátam, amint megtámaszkodom a mosdó szélébe.

- Csak felkavarodott a gyomrom..- suttogom erőtlenül, oldalamat megtámasztva támogat el a kanapéig, minek párnái közzé úgy hullok le, mint egy érintetlen fehér selyem toll.

- Pihenj le, ha bár mi van csak szólj, befejezem a vacsorát.- ad egy puszit az arcomra, bólintással jelzem; felfogtam szavait, Ő pedig sietve megy vissza a gázon hagyott ételhez. 

Torkomban gombóc kezd növekedni, igyekszem vissza nyelni azt, ám erőm elhagy engem, könnycseppjeim szabadon futnak végig arcom felületén, s ekkor jövök csak még inkább rá; milyen gyenge is vagyok. Felkavartak a szavak, a mondatok, mik a papírra voltak nyomtatva és a képek, miken felismerhetetlen maradványok éktelenkedtek, midőn egykor azok húsvér emberek voltak. A cikk szerint egy vadállat lehetett, de csak találgatni tudnak a rendőrök is. A legérdekesebb mégis az utolsó mondat volt, mi retinámba égett és agyamban többször is elhangzott; egyik áldozatban sem maradt vér. Sosem tanultam életem során olyan állatról, mely a vért is magához veszi, csak olyanról, melyik húst tépi le áldozatáról, megfosztva őt a csonti összekötéssel. Már eme kis várom sem a régi, minden a feje tetejére fordult, mintha csak rossz lépésemmel az egész mindenséget alakítottam volna át és sodortam volna a világot veszélybe. S e veszedelem szó hallatán, akaratlanul is a smaragd szemek jutnak eszembe, még zsigereim érzik; valami szörnyűség fog történni.