Ujjaim között a toll ide-oda billen, egy ritmikus játékot játszva magammal, hogy elterelhessem kíváncsi gondolataim, miket az előbb elhangzott mondatok bontottak ki fejemben. Nem értettem semmit, mégis mi volt a célzása mind ezzel, s honnan vélte e mellettem ülő szőkeség, hogy épp a göndörről képzek elméleteket? Nyugtalanító volt, akárcsak a tanár monoton hangja, mi beterítette az egész termet, a halk kopogással vegyülve, mit az ablakra érkező esőcseppek sokasága okozott. Elmélyedve bámultam azokat, sokkal figyelem elterelőbbek voltak, mint azt gondoltam, hisz az egyik pillanatban már a csengő éles ricsaja adott jelzést számunkra és a tanórára vonatkozóan, befejezve azt. Mindenki az eddig asztalon hevert holmijait kezdte a táskája mélyére száműzni, lépteikkel szaporán hagyták el a tervet, kiélvezve a rövid ideig tartó szabadság ízét. Hasonlóan tettem én is, ugyanakkor sosem voltam a kapkodás híve, jobban szerettem mindent a saját tempóban intézni. Szemeimet végig futottam a tömegen, talán szívem legmélyén reménykedem abban, hogy ismét láthatom a smaragdokat, ám azok kámforrá váltak, akárcsak az eddig órát tartó tanár és mindenki más, kivéve a mellettem ülő szőke, ki vállán táskája pántját szorongatta, úgy nézett rám várakozóan. Halvány kék íriszei egészen üveges hatást keltettek, amint a fény utat tört magának rajtuk, s vált azokká egyé, egy másik színárnyalatot eredményezve. 

- Niall vagyok.- nyújtotta felém tenyerét, hirtelen tett gesztusát nem tudtam mire vélni, de örömmel fogadtam el barátságot ajánló kezét.

- Louis.- mondtam ki nevem, mit régen oly' annyira nem szerettem, most mégis hálás vagyok azért a névért, mit édesanyám adott nekem születésem napján. 

Csendes léptekkel indultunk ki az ajtón, a folyóson a diákok tömegbe rendeződtek, mindenkinek meg volt a maga társasága. Zsebembe nyúlva kezdtem az órarendem előkeresni, remélve meglelem a következő órám hollétét, s késés nélkül vághatok majd neki az új tudásnak. Ám a mellettem lépkedő fiú megelőz, papírom helyett mondja el a választ és világosít fel helyzetemről, miszerint egy történelem óra veszi kezdetét a csengő ismét jelző hangja után. Mosolyát lágyan villantja felém, akcentusát tökéletesen hallani, mégsem förtelmes, érthetően tiszta ami azt illeti. Viszonozom felém eresztett gesztusát, igyekszem kedves képet mutatni magamról, még ha mélyen legbelül nincs is így. Valahogy tetszik a némasága, nem faggat, nem kérdez, hagyja, hogy én bontakozzak ki magamtól, miért igen hálás vagyok. Szekrényünk nincs messze a egymástól, alig pár másik fémszerkezet választ el minket, mi még hasznunkra válhat e egy év alatt, s mi igen jó találkozó hely is lehet a reggelek nyomott hangulatában. Szerencsére a barátkozással sosem akadt komolyabb gondom, könnyen szót értettem mindenkivel, főleg azokkal, akik nagy hanggal rendelkeztek, ugyanakkor mára már ez változott. Jobban szerettem a csendet, miben valahogy önmagam leletem meg és hagytam, hogy a néma dallamok magukkal ragadjanak. Nyelvem hegyén ott pihen a kérdés, miért is figyelmeztet engem Ő egy idegennel kapcsolatban, kinek már csak külseje is oly rejtélyes, akár a messzi űr. Ajkaimat marom fogaimmal, kíváncsiságom ismét előrukkol, s mielőtt gondolkodhatnék, szám hamarabb meghozza a döntést, mint agyam. Megállok, kezét megragadom, amint épp magyaráz nekem az iskolai helyszínekről, hogy mit hol is találok majd meg az itt töltött intervallum alatt. Elhallgat, érintésem belé folytja a szót, szemöldökét kérdően vonja fel, nem érti hirtelen tett gesztusom, ahogyan azt sem, miért is vágok ilyen meggyötört fejet. 

- Miért mondtad azt a teremben?- hangzik el a kérdés, szemeit szégyenlősen lesüti, lerí róla, hogy sosem szokott senkivel sem oly közvetlen lenni, mint amilyen velem volt abban a pillanatban. 

- Nem tudom, miről beszélsz..- elrántja tőlem karját, tenyerével megdörzsöli a helyet, ahol érintettem, még tekintete kissé dacossá válik, így próbálja terelni a témát. 

- Nagyon is tudod jól, miről beszélek. A smaragdszemű fiú, kivel úgy bámultuk egymást, mintha csak épp levadászni készülne engem..

- Talán pont az is akarta tenni.- hangja megremeg, amint e szavakat kimondja, szemeiből az aggodalom csillan fel, még az én kékjeim még inkább vállnak zavarodottá.- Hallgass rám, Louis kérlek. Kerüld el őt annyira, amennyire csak tudod. Nem jó ember Ő, hiába is szeretnéd azt hinni. 

Nagyot nyelek, telhetetlenségemnek ez mit sem elégtétel, többre vágyom, ám jól tudom; nem fog róla többet beszélni. Féltése jól esik, igazi barátként viselkedik, s hiszem; képes lenne már is tűzbe tenni értem a kezét, hiába a kevés idő, mit eddig együtt töltöttünk. Nem erőltetem, csak egy aprót bólintok, jelezvén számára, megértettem előbb elhangzott szavait és nem kívánom e témát tovább boncolni, még ha minden egyes porcikám is azért rimánkodik, hogy több információt szerezhessen. Úgy vélem, azért egy utolsó, ártalmatlan kérdés még beleférhet, hiszen azért nem árt tudom a veszély forrásom megnevezését sem. 

- Mi a neve? 

- Harry Edward Styles.- ez a végszó, tovább indul és én egy hang nélkül követem.

Mosoly kúszik arcomra, tenyeremmel próbálom eltakarni, mit sem ér. Furcsa, az utóbbi időm sosem volt okom akaratlanul mosolyogni, most mégis valami előhozta belőlem. Talán a név, mit az előbb hallottam kényszerítette testem erre a fajta mimikára indokolatlanul. Tagadhatatlanul is tetszett e név, illet hozzá, nemesen csengett, mintha csak egy herceg ranggal teli neve lenne. Nevetnem kell gondolatimon, fejem megrázom, nem kívánkozok több haszontalan képzeletet gyártani és még jobban belemélyedni olyan dologba, amibe nem szabadna. Ír barátom léptei szaporábbak lesznek, amint megszólal ismételten a kellemetlen dallam, s kúszik engedély nélkül fülembe, majd a percek múlását, amikor súlyom egy újabb székre helyezem és tűröm el a monotonságot. Kellemetlenül fészkelődők helyemen, érzem, mint akar valaki lyukat égetni testembe, hogy felszakíthassa húsom és beleláthasson lelkem legmélyébe. Szemeimmel végig pásztázom a teremben lévő embereket, nem kell éles látás ahhoz, hogy megtaláljam a színt, mi úgy magával ragadott. Tekintetünk összeforr, láthatatlan szikrák pattannak szanaszét a levegőbe, mit senki sem lát, mi mégis annál inkább. Csúf dolog ez, szavak nélkül próbáljuk tudatni gondolataink, ám azok nem érnek el hozzánk, hiába a mély kontaktus. Fürkészem őt, minden létező porcikáját felmérem, bíbor vörös ajkai azok, mik leginkább megtetszenek nekem, fényes tincsei után. Ha lehet ilyet mondani, akkor ez a fiú maga a gyönyör, kit veszély leng körül, s már a józan eszem megálljt parancsolna, én annál inkább vagyok naiv és ostoba e téren. Ám a kapocs megszakad, a semmi foszlik, mihelyst elbújik előlem és merül bele saját világába ismét. Szégyenlősen fordulok hát el én is, arcom ég, tisztában vagyok színe sötétségével, mit próbálok elrejteni a világ elől. S már csak arra eszmélek fel, nem értem önmagam és pulzusom heves moraját, mit ereimbe zenél el. 

*

Az idő szélsebesen telt el, átvette az irányítást felettünk, mi pedig azon kaptuk magunkat, hogy a nap sugarai egyre lejjebb ereszkednek a sűrű sötét felhők között. Ám a természet most megtréfált minket, szürke köddel árasztottal el mindent, mitől mi az orrunkig sem láttunk el, nemhogy a távolabb lévő messzeségekbe. Az anonim érzés utat tört benne, valahogy nem illet össze az egész és ezt zsigereim is érezték, amint a fémes kapu felé igyekeztem, oldalalom a szőke fiúval, kit képes leszek barátomnak is tekinteni. Mint kiderült, mégsem olyan csendes, hiába is gondoltam azt, hogy torkába zárja a szavakat, azok úgy törtek ki onnan, mint a láva és árasztottak el engem. Nem bántam, tetszett, hogy nem kérdez annyit felőlem, inkább csak a saját bohókás történetei ecsetelte nekem. Hamar rájöttem falánkságára is, étvágya nem ismert határok és csillogó szemekkel fogadta, mikor is felkínáltam a maradék szendvicsem egy részét. Mérhetetlen hálával tekintett rám akkor, s talán az volt az a pillanat, mi végleg megpecsételte kapcsolatunkat. Utunk azonban ketté szakad, neki jobbra van az otthonához vezető út, még nekem balra, így egy baráti ölelést követően lépteink más-más irányba menetelnek. 

Csalódnom kellett, azt gondoltam képtelenség lesz beilleszkedni egy új társaságba, ám úgy néz ki, mindig vannak kivételek. Néha félelmeink azok, mik nem hagyják a boldogságot láttatni szemünk előtt, mélyen magunka burkolózunk, ezzel próbálunk minden lelket eltaszítani magunktól. Ám néha pont egy idegen, kósza lét az, mi megtalál minket és elűzi a kételyt magunkkal szembe, s kínálkozunk fel nekünk szeretete. Vidámsággal teli mimikát ejtek meg, egy pillanatra elfelejtve milyen egy szar sorsot is kaptam az élettől. 

Kapucniba bújtatott fejem felkapom, ahogy elérem az egyik kereszteződést, várom, hogy a zöld fény utat engedjen majdan nekem. Türelmetlen doblásba kezdek lábammal, rideg környezet tetőzi érzetem, nem akarok tovább kint lenni a szabadban, hol annyi veszély leselkedik. A sarkon lévő kerítés éles vonalai megcsillannak, megrezzenek, amint azon egy fajta nyikorgást halok meg, mit karmok okoznak egy fekete madártól, ki hangját hallatja így délután tájt. Egy holló. Minő érdekes lény ez, a halál jelképeként tüntetik fel megannyi műben, a rossz hozója és a lélek elvivője. Csőrét a nyers húsba marja, úgy ízleleti azt, mint más a frissen szedett epret, minek zamata elengedhetetlen ízlelőbimbóinknak. Lábaival ide-oda táncol a vékony kerítés lécen, egyensúlyát ily' mód akarja megőrizni, közben engem kémlel úgy, mint jövőbeli áldozatára. Ledermedek, megszégyenít a tudat, hogy úgy vélem; okosabb nálam. Magába szippant sötétsége, nem vagyok képes mozdulni, érzem amint memóriájába vési arcom minden egyes részletét, hogy később, ha eljő az idő, megtalálhasson és magával ragadhasson. Szárnyait a következő momentumba kitárja, rám kiabál reszelős és félelmet keltő hangjával, s én ijedten hátrálok egyet, ezzel elvesztve testem felett az irányítást és átadva azt a gravitáció vonzásának. 

Várok, mást nem tehetek, tárt karokkal fogadom a fájdalmat, amint testem becsapódik a beton kemény felszínébe, ám az nem érkezik. Elmarad, a sors most úgy dönt; nem okoz nekem fájdalmat. Helyette mást küld, két erősen ölelő kart, mi erősen tart, még agyam igyekszik felfogni a helyzetet és kikászálódni a veszélyből. 

De talán épp ellenkezőleg, épp a vész karmai közzé sodort most, s lehet, mégsem olyan kegyes velem, mint én azt hittem.