Mintha csak a hangfalak zúgó, mégis némán álló hangja költözött volna hallójáratomba, ezzel tompítva a körülöttem lévő beszédet. Torkom szárazságtól szenvedett, még homlokomon az apró izzadtság cseppek kezdtek versenyt futni. Kékjeim oda-vissza mozognak a teret kémlelve, s most nem látok mást csak a sötétséget, miben elmosódott arcok jelennek meg. Tüdőm egyre sípoló hangja jelzi; légszomjam ismét üdvözöl engem, terelve az eszméletlenség ismeretlen ösvénye felé.

Szemeimet lehunyom, magamban elmormolok pár imát a jobb érzet érdekében, ám segítségért rimánkodó szavaim süket fülekre találnak, s hagynak engem elveszni. Szívem heves ritmust diktál mellkasom zárdájában, félő hamarosan kiszakad onnan, megszüntetve mindezzel létem e Földnek nevezett koszféken.

- Hé, Louis minden rendben?- szőke barátom ijedten mered rám, suttogása oly' messzi, mintha csak az épület másik feléről beszélne hozzám.

- Levegőre van szükségem..- erőtlen hangom elér hozzá, lábaimba a gyenge erő felemelkedésre késztet, míg segítő kezekkel érne hozzám, ám egy elutasító mozdulattal jelzem neki; maradjon csak.

Halvány íriszeivel aggódva kémlel engem, még az emelvény lépcsőjén vánszorgok le, kezeimmel belekapaszkodva minden létező utamba kerülő támaszba. Fél szemmel látom, amint felpattan, látva testi gyengeségem, minek következtében végtagjaim egy pillanatra összecsuklanak, s földre kényszerítenének itt minden búskomor szem előtt. Ugyanakkor a hősöm a mellkasán feszülő ruháján nem N betűt visel, más vonalakat kapott, mik a H betűt megtestesítve hímeződtek bele a szövet puha anyagába. 

Borostyán leveleit belehullatja az én kék tengerembe, hagyva, hogy elnyelje azok a hullámok tánca, még ölelő karjaival szorosan tart maga mellett.

- Nem lesz semmi baj, Louis.

Leheli fülembe, testemen akaratlanul is a hideg levegő fut végig, hiába a pára tömény mennyisége a terem hatalmas belsejében, mi másokat verejtékezésre késztet.

Levegőt. Hagy érezzem végre a friss szellőt, az eső finom cseppjei után, mik a beton felületét terítek be ez idő tájt is, mintha csak a felhőkbe a gyász és az elmúlás könnyei tömörültek volna össze. Szemeimet lehunyom, nem akarom látni a kíváncsi tekinteteket, amint hanyag tartásom kémlelik és nézik meg a személyt, ki most mankómként nyújt támaszt.

Mély levegőt véve a szemhéjaimon keresztül érzem már a fényt, mi sietve keresi pupilláim fekete rejtekét, ám most esélye sincs vele találkoznia. Tüdőm megtelik az eső furcsán mámoros illatával, nedves cseppjei bőröm egész felületét kezdik áztatni a menedék hiányába, ám mit sem számít most nekem a víz, minek ereje olykor hatalmas, máskor pedig gyenge a harmat első buborékjaiban.

Ugyanakkor, mintha minden hirtelen megszűnne. Már nem érzem a terhet lábaimon, az idő kesernyés érintését testemen, s a zajt, mi ezelőtt még fülemet bántotta, csak a puha anyagot, mibe épp belesüppedni hagyom magam. Az erős karok elengednek, majd valami kattan, s ismerős illat férkőzik orromba. Az Ő illata. Harry bárhol felismerhető,- orromban - szimfóniát játszó aromája. Pilláimat megrebegtetem, zöld utatok adok a látásomnak és hálásan fogadja a tompa fény sugarait e zord napon.

Fejem oldalra bicsaklik, megadva nekem minden létező választ el nem hangzott kérdéseimre, amikor is a göndör fürtök férkőznek látókörömbe, tulajdonosával együtt, kinek hatalmas tenyere most arcomra simul. Úgy bújok hozzá, mint egy szende kismacska, kit épp az útszéléről mentettek meg. Talán félnem kellene, menekülnöm egy olyan személy elől, kit még csak nem is ismerek, ám ki volna képes finom és lágy gesztusoknak e szituációban ellenállni?

Senki sem, kit ugyan józan esze még nem hagyott el.

Bágyadtan vizsgáljuk egymás vonását, kimondatlan vágyak csendülnek fel gesztusaink mögött, felborítva ezzel minden létező, papíron meg nem írott szabályt. Ajkai már az enyémet súrolják, meleg lélegzete pozsgásságot eredményez arcom felületén, fel sem fogva gyors mozdulatait, miket ekkor még észre sem vettem. Ám akarom azt amit Ő, bizonytalansága nincs rejtve, s egy valami hiányzik csak bátorságához; egy löket tőlem.

- Ha most nem csókolsz meg, sosem lesz többet rá alkalmad.- suttogom párnáira, kezemet a fürtök közé vezetem, miket cirógatva kezdek ujjaim köré csavargatni.

- Ha most megcsókollak, lehet nem állok meg ennyinél, s olyat látsz, amit az eddigi leheletnyi életedben még sosem.- hangja komoly és rideg, félelmet keltő lenne más számára, ám e érzet elveszett már testemben, helyette pedig a sóvárgás talált utat sejtjeimben.

- Akkor legyen ez az utolsó élményem és kérésem feléd. Csókolj meg, Harry.

Mintha csak egy meredek lejtőn csúsznánk lefelé, úgy süllyedünk egyre lejjebb az óceán habja között, amint rózsaszín árnyalatban pompázó ajkaink összetalálkoznak. Nem kapkodunk, lomhán faljuk egymás gyümölcsét, bűnbe esve minden egyes cuppanással, mik a tánc közben keletkeznek. Szemeim észrevétlenül kezdenek lecsukódni, ám mielőtt még elnyelne ismét a teljes sötétség olyat látok, mit talán nem kellett volna.

A smaragdok most pirosban úsznak, körülötte a vértenger száradt csíkjai izzanak fel, jelezve a veszélyt.

A veszélyt, mi e pillanatban magával ragadott örökre, első bűvös csókja által.