Délután volt. A part menti szellők erősebbek voltak, mint általában, élénkebben csapódtak a távolban álló pálmafák cakkos leveleinek, s úgy táncoltatták őket a szélben, mintha örvénynek teremtődtek volna. Homokszemeket kavart fel a vihar közeledte ― egyesével repültek az arcomba. A tenger megszokott nyugalma valami egészen mássá formálódott, mintha egy megfoghatatlan, emberi aggyal érthetetlen erő munkálkodna a bizonytalanságban. 

A móló mellett hánykolódó hajó testén ragyogott a napfény. A rajta kifeszített kötélen időnként erősebben libbent meg a rajta szárított törülköző, a kabin vázára kívülről felfüggesztett halászháló végein pedig csörögtek a kicsiny ólomgolyók, amint a fuvallat okán egyre-másra összekoccantak. Távolról hallottam a jellegzetes hangot, ami ilyenkor az óceán felől érkezett, s önkéntelenül lehunytam a szemem. Különleges emóció öntötte el a lelkem, pedig csupán a cipőm talpa alatt sercegtek szabálytalan kavicsok, miközben lefelé igyekeztem a lankás domboldalon. Az, hogy a hajót kikötve találtam, jelentősen megnyugtatott; utáltam a tudattal tartózkodni egy viharban álló házban, hogy Chan valahol a tengeren küzd a viszontagságok ellen. 

Borult az idő. Vastag, fekete, ugyanakkor puhának tetsző felhők úsztak az ég elé, eltakarták a Napot, így minden árnyék elmosódott, s úgy vetült a fövenyre, mintha nem lenne saját sziluettje, csupán az az elmosódott folt, amely egy momentumig élt, majd csendesen meghalt a homokszemek tetején. Úgy tűnt, haldokolt akkor minden, némán és méltóságteljesen ― az idilli szépség egyik pillanatról a másikra fenyegetővé formálódott. Kissé megsürgettem magam, ezért pillanatokon belül az egy dokkos kikötő faállványzatára léptem, hamarosan azt is magam mögött hagyva.

A hajó ingadozása már meg sem kottyant, céltudatos léptekkel haladtam át a tat felől nyíló kabinhoz, s a kilincsre támaszkodva átlendültem a küszöbön. A huzat nagy hévvel dörrentette be utánam az ajtólapot, így érkezésem hatalmas zajt csapott. Odabent tompán hallatszott a külvilágból érkező szélsüvöltés, amint a lökések elhúztak a kabin fala mellett, s sikoltozva tépdesték a megfeszített kötélzetet. A helyiségben terjengő sós illat egyértelműen a tengeri levegőből szivárgott be, s körbelengte a félhomályos teret. A hajózással együtt járó kellékeken túl az egyik sarokban apró, ám Chan szívének igen kedves kutatózug volt létrehozva ― ekkor is ott ült, az íróasztal előtti kényelmes székben, és dolgozott. Nyitott könyvek, szétszórt tanulmányok tarkították a vastag falapot, melyen füzetek és papírok sokasága díszelgett. Az asztal szélén két monitor mutatta, milyen frekvenciájú hangok töltik be ekkor az ő elméjét a fejhallgatóján keresztül.

Nem érzékelt semmit. Azt, hogy megtörtem a békés csendet, amikor betettem ide a lábam. Hogy a hajó vadabbul hánykolódott minden perccel előrehaladva, mert az óceán felől készülőfélben volt egy kiadás esőzés, és a lapokra világító lámpa rendszertelen pislákolását sem. 

Elfoglaltnak tűnt. Valójában tényleg az volt, mialatt elmerült a tények világában, és ha csupán elméletben, de mégis a tenger mélyén búvárkodott. A szőke tincsek rakoncátlanul bukkantak elő fejhallgatója pántja alól, s sokfelé meredeztek, mintha napok óta nem jött volna ki a maga kuckójából. Ez majdnem igaz is ― hiszen késő éjjel érkezett haza, és a hajnalhasadás ismét a víz felszínén találta. 

Ez jellemezte Bang Chant. 

Szétszórt, ám paradox módon nagyon is igényes, rendezett férfi hírében állt, akinek az agya sosem ürült ki csodákból. Alkotott, hiszen művésznek született. Életművésznek, aki másokét menti, azonban a sajátját a tudásért áldozza fel. 

Halkan lépdeltem mögé. Mondhatnám úgy is, hogy vonakodtam megszakítani a munkafolyamatokat, mivel a kis halászbárka olyan célt szolgált, akár egy szentély. Mégis muszáj voltam finoman a vállára tenni a tenyerem, s kiszakítani őt a gondolatai világából. Nem rezzent össze, csupán hátrafordította a fejét, és óceánmély szemeivel az enyémekbe tekintett. Nem emlékszem, mit mondtam akkor, csak azt tudom, hogy halkan figyelmeztettem a vihar veszélyeire. 

A bálnák, azt mondta, a világ leghatalmasabb állatai. Összeráncolt szemöldökkel pislogtam le rá. Nem értettem, mit szeretne mondani. Hagytam, hogy az erős karok körém fonódjanak, s combjaira húzzanak. Fantasztikus, nemde, akár száznyolcvan tonna súlyt is nyomhatnak, amiből csak a szívük hatszáz kilogramm ― ennél egyedül az lehet elképesztőbb, hányféle érzelem kavarog bennük, s ezek milyen terhesek lehetnek; mégsem süllyednek hullámsírba.

Elmerengve hallgattam őt. A lágy, álmodozóan elsuttogott szavak varázsként olvadtak a szélzúgás erős morajai közé. Volt bennük valami különösen megfoghatatlan melankólia, noha akkor még nem is sejtettem, hogy a rákövetkező momentumban hosszú ujjak nyúlnak az állam alá, majd Chan maga felé fordít. Halványan mosolygott, amikor összesimította az ajkainkat ― ezt a kis görbületet sokáig éreztem még tulajdon szám szélére forrva. 

Lehunyt szemhéjjal dőlt a kulcscsontomra. Homloka tökéletesen beleillett az apró zugba, mintha az a pillanat azért született volna meg, hogy mi ketten belefagyjunk az örökkévalóba. Ne aggódj, ha egyszer lemerülök, és nem térek vissza, kezdte. Szőke tincsei közt bújócskát játszó ujjaim megdermedtek, de a könnyű monológ nem ért véget. Az azt jelenti, hogy otthonra találtam a végső mélységekben. Az én érzelmeim édesen nehezek.

Elnémult, én pedig szavakat sem találtam. 

Mindössze hallgatni voltam képes. Hallgatni a panaszos tengeréneket. 

erről sem tettem még le teljesen,
csak nem tudom hogyan kellene
folytatni. remélem nem csalódás

<3