A tavaszi szellő kellemesen átfújt a keskeny utcákon, felüdülés volt sétálni a hideg téglafalak között, megbújva az erős napsugaraktól.

Ádám egy pillanatra sem engedett el, végig fogta a kezemet míg a piciny, színes, élettel teli házakat kémleltük. Néhol a ruhák szárítókötélen lógtak az ember feje fölött, a következő sarkon pedig egy kellemes konyhakert paradicsompalántáira vethettünk pillantást.

Kiérve a sétálóutcára elmosolyodtam, ugyanis a barátom rögtön az egyik üzlet felé húzott. Mindenáron ékszert szeretett volna venni nekem. Olyat, amely muranoi üvegből készült. Mindig igyekeztem hevesen tiltakozni az ilyen és ehhez hasonló ötleinél, mivel nem akartam, hogy folyamatosan rám költsön és ajándékokkal halmozzon el.

Ismét elutasítottam az ajánlatát, azonban tovább nézelődtem, hátha találok valamit az anyukámnak. Kiválasztottam egy csodaszép világoskék nyakláncot, ami tökéletesen illik az egyik fehér blúzához.

A fagyiba viszont azonnal beleegyeztem. Igaz, hogy még csak májust írtunk, de ez Velencében már júliusnak felelt meg. Ahhoz képest, hogy Magyarországon még egy vékony pulcsiban szálltam fel a gépre, az olasz városban még a melltartómat is soknak éreztem.

- Ádi! Velence gyönyörűbb, mint gondoltam - ámuldoztam két falatt pestós penne között, körülnézve apró hidakat, régi épületeket és kicsinosított gondolákat láttam.

- Nem gyönyörűbb, mint a barátnőm - mosolygott tekintetét az enyémbe fúrva. Egyik kezét átnyújtotta az asztal fölött, hogy megfoghassa az enyémet.

- Nem tudom mit csináltak veled az olaszok, de nagyon tetszik.

- Fent a szobánkban szívesen megtudnám, hogy pontosan mennyire is tetszik - felelte egy kaján vigyorral, amire szemforgatást kapott válaszul.

- Na, igen. Ez az én jólismert Szalaim.

- Ami túl jó, azon felesleges változtatni.

- Mondd csak, még sosem szakadt rád a plafon? Vagy egyből az ég? - kuncogtam, viszont az én drága barátom azonnal bevágta a durcit. - Rendben. Legalább több parmezán jut nekem...

Ennyi. Egy mondat és újra nyeregben voltam.

- Tudod, Szabó Emma, az a baj veled, hogy mostanra már túl könnyen tudsz manipulálni engem - hadarta Ádám teli szájjal, újabb adag sajtot szórva tésztájára. - Ismered a gyengepontjaimat és ravaszul kihasználod őket.

- Igazad van, szörnyű ember vagyok - vallottam be vigyorogva, majd áthajolva az asztalon egy nagy puszit nyomtam az arcára. - Régen azért nem volt ilyen könnyű helyzetem.

- Baszki még jó hogy. Ha már a kapcsolatunk előtt is így irányítottál volna, mi lennék most?

- Mi lennél? - kérdeztem visszafolytott nevetéssel. Imádnivaló volt, miután felbosszantottam. - Egy papucs?

- Valószínűleg. Lehet, hogy még edzésre se engednél el - rázta a fejét úgy, mint aki még a felvetés gondolatától is rosszul van.

- Ó, dehogynem. Nem bírnálak ki null-huszonnégyben.

- Most viszont hihetetlenül élvezed a társaságomat.

- Megütöttem a főnyereményt -válaszoltam szarkasztikusan, persze ő teljesen komolyan vette.

- Hááát, hidd el, sokan lennének a helyedben. Nem mindenkinek jut ám ilyen rendes, jóképű, sikeres félisten mint neked.

- Te jó ég, hogy én milyen szerencsés vagyok! Elképesztő!

- Nekem mondod?

- Aha. Azt viszont kifelejtetted, hogy a "nyerő-csomagodhoz" harciasság, makacsság, féltékenység és önimádat társul.

- Jó, megfogtál - mondta egy nagy sóhaj kíséretében, aztán világítóan kék szemeivel az enyéimet kereste. Közelebb húzta hozzám a székét, hogy megcsókolhasson. - Tudod, imádom, hogy ennyi idő után is ugyanúgy tudunk vitatkozni, mint az elején.

- Még szerencse, hogy mindketten könnyen felkapjuk a vizet, nem? - kuncogtam, de rögtön elnémultam, amikor ő tartva a szemkontaktust a fülem mögé igazította kusza tincseimet.

- Eléggé odavoltam a harcias tekintetedért - motyogta. Éreztem, hogy egyre nehezebben veszem a levegőt, a közelsége teljesen felkavart. - Amikor veszekedtünk, kitágultak a pupilláid és ha zavarba jöttél a flörtölős válaszaimtól, beharaptad az alsó ajkad. Nehezemre esett visszafognom magam. A vitáink mindig beindítottak - suttogta ajkaimra, miközben meleg tenyerét a combomra csúsztatta.

- Akkoriban pedig nagyon nem úgy tűnt.

- Persze. Nem viselkedhettem veled, ahogyan akartam. Kezdetben tiltott gyümölcs voltál és hidd el, emiatt még jobban tetszettél, viszont túlságosan féltem tőle, hogy mellettem csak sérülsz. Erre elég nagy volt az esély, arról nem is beszélve, hogy Nagyi kiherélt volna - mondta teljesen komolyan, hiszen ez elég valósszerű következmény lenne.

- Akkor az a csók... - nyögtem ki teljesen megbabonázva, a sokktól többre nem futotta.

- Lehet, hogy nem volt véletlen - ismerte be, miközben mindkettőnknek öntött az olasz borból.

- Azt hittem, neked nem jelentett semmit.

- Aznap este elég sokat ittam, de mire találkoztunk sikerült egy kicsit kijózanodnom. Pontosan tudtam, mit csinálok. Nagyon akartam azt a csókot és így, hogy mindketten az ivásra foghattuk, nem tűnt annyira helytelennek.

- Hmm... így sokkal jobban hangzik.

- Hát igen. Utána viszont belépett a képbe az exed és minden kezdődött előről.

- Igen, és újra megcsókoltál...

- Ezzel nem segítesz - nevetett fejcsóválva a focistám, zavarában a borospohárral babrálva. - Meg akartalak védeni. Ez volt az egyetlen lehetőség.

- Elég hosszú egy lehetőség volt - mondtam továbbra is Szalait csesztve, de ő ezt akkora már megelégelte. A derekamnál fogva magához húzott, míg másik kezével az arcomat cirógatta, s ajkait az enyéimhez nyomta. Lassan és érzékien csókolt, érintésére megremegtek a térdeim.

Ezzel tökéletesen jelezte, hogy fogjam már be végre.

A délután folyamán felkerült rólam egy kép Ádám egyik közösségi oldalára. Borospohárral a kezemben, nyári ruhában mosolygok, mögöttem színes házikók.

Gyönyörű.

Ennyit írt hozzá.

Én pedig elolvadtam.

Tudom, mindig mindenki azt hajtogatja, hogy ne érdekeljen, mit gondolnak rólad.

Mégis érdekelt.

Szerettem volna, hogy ugyan kis idő múltán, de elfogadjanak. Nem kértem a szurkolóktól a szeretetüket, csak annyit, hogy törődjenek bele és örüljenek a focistájuknak, ha egyszer boldog.

Meglepetésként ért az a rengeteg pozitív visszajelzés, ami néhány perc elteltével fogadott minket.

Hivatalosan sosem lett bejelentve, mégis körülbelül fél éve már párként írtak rólunk a magyar és német újságokban. Tudták, hogy nem most kezdődött a kapcsolat, korábban állandóak voltak a találgatások.

Némelyik férfi szurkoló zavarbaejtő hozzászólásokat írt, a nők beletörődtek, hogy Szalai Ádám immáron nem a szinglik csapatát erősíti. Ééés ott voltak azok, akik már nevet is találtak nekünk.

"Szerencsés lány. Úgy hallottam Emmának hívják.

Igen. Éljen Szemma!

Szemma??

Ez a shipnevük.

Az meg mi a lóf*sz?

Szalai és Emma. Szemma.

Nem lehetnének szimplán Ádám és Emma?

Az túl snassz. A Szemma jól hangzik.

Amíg Szala gólokat lő, nem érdekel kivel van. De tényleg jó csaj."

- Ezt akár bóknak is vehetném - nevettem az utolsó hozzászóláson.

- Teljesen felpörögtek - mosolygott Ádám hitetlenkedve, miközben az arcomat simogatta.

- Mondjuk még mindig jobbak Bödénél. Ő Edámi-nak hív minket...

- Nekem tetszik az Edámi. Finom sajt és a szerelmem egy szóban.

- Kezdesz nagyon nyálas lenni, Szalai.

- Azt mondtad, hogy szereted az ilyen romantikus izéket - értetlenkedett összeráncolt homlokkal. Olyan volt, mint egy aranyos kisfiú.

- Pontosan. Azokat az izéket.

Estefele, amikor kezdett lehűlni az idő, beültünk egy családi olasz étterembe. Csupán hat asztalnak volt hely és két felszolgálót láttunk, de talán pontosan ezért volt szimpatikusabb cég a többinél. Nem volt zsúfolt, hangos, még elegáns sem.

Az ablakok a földtől a plafonig értek, így könnyen ráláttunk egy-egy formás hídra, amin ölelkező szerelmespárok és családok nézelődtek. Az asztalokat piros kockás terítők és egyedi gyertyák tették otthonosabbá.

Helyben készített tésztát szolgáltak fel, ami által eggyel több okom volt, hogy ismét azt rendeljek.

Ádám lopott a vacsorámból és mohón, többször is tekert a villájára belőle.

- Na, most már én jövök! - jelentettem ki harciasan, majd ellentámadást indítva hajoltam át az ő tányérjához. Két falat után elkapta a csuklómat. - Hé! Ez így nem fair! Még enni szeretnék! Nagyon jót választottál.

Nem válaszolt, csak megfordította a kezemet, hogy az tenyérrel felfelé legyen és előhúzott valamit a zsebéből. Úgy tudtam, hogy nem bírja ki!

Egy vékonyka dobozt kaptam abból a muranoi üzletből, ahol nemrég anyunak vettem ékszert. Amint megpillantottam az ajándékot, elállt a szavam.

Egy személyre szabott karkötő lapult a szivacsok között. Vékony láncra volt rögzítve az üvegszív, ami piros-fehér-zöld festést kapott. Egyszerű, mégis tökéletes. Miközben a barátom feltette a kezemre, egyedül őt tudtam figyelni. Olyan édesen koncentrált a csat bepattintásakor, hogy valószínűleg fel se tűnt neki, hogy kidugott nyelvvel figyelte a kapcsokat.

Lekötött, hogy újra és újra szemügyre vegyem vonásait, az orrát, a puha, kissé kócos haját, még puhább ajkait, állának éles vonalát és azokat a világító szemeket, amik a kezdetektől fogva megbabonáztak.

Észre se vettem a könnycseppeket, amik végigfolytak az arcomon, egészen Szalai érintéséig.

- Kicsim, minden rendben? - kérdezte aggódva, engem fürkészve, hátha az arcomról leolvashat valamit.

- Olyan hihetetlen ez az egész. Itt ülünk kettesben és egy apró olasz étteremben vacsorázunk Velence szívében.

- Baby, ezért ne sírj. Ezek örömkönnyek, ugye? - bólintottam, s láttam rajta, hogy kicsit megkönnyebbül.

- Tudod, sose hittem volna, hogy egyszer melletted kötök ki - mondtam ki lesütött szemekkel. Felnevetett.

- Én valahogy éreztem. Nem hiába nem tudtunk viselkedni egymás közelében.

- Egyszerűen megőrjítettél - csóváltam a fejem, visszagondolva a kaján mosolyára, amikor valami pontosan a tervei szerint alakult, én pedig felkaptam a vizet.

- Hát igen. Nem könnyű ellenállni az izmos hasamnak és a lehengerlő sármomnak - dőlt hátra elégedetten, mire szemforgatást kapott válaszul.

- Lehetetlen vagy.

- Inkább pimaszul jóképű.

- Itt hagyjalak, Szalai Ádám? - emeltem fel a hangomat tettetett sértődöttséggel, majd kihúzva a székemet, indulni készültem.

- Nem tennéd - motyogta csak úgy mellékesen, folyamatosan engem figyelve.

- Ó, dehogynem - vigyorogtam tovább, amikor a táskámért nyúltam.

- Nem is tudod az utat a szállodánkhoz.

- Nem baj. Majd megkérdezek egy fiatal, kigyúrt gondolás fiút. Biztos szívesen hazavinne - vágtam vissza csípőre tett kezekkel, Ádám nevetve legyintett.

- Úgyse mernéd. Amúgy is meguntam. Fárasztó ennyire tökéletesnek lenni.

- Drágám, nagyon messze vagy te a tökéletestől. Max nekem vagy tökéletes. Persze ilyenkor nem, de...

- Szóval tökéletesnek tartasz?

- Épp most mondtam, hogy nem vagy az. Komolyan kezdesz kikészíteni.

- És pont ezért szeretsz ennyire - jelentette ki mosolyogva, majd a tésztáját békejobbként tolta az enyém irányába.

Miközben Ádámmal Velence utcáin sétálgattunk összekulcsolt ujjakkal, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó helyen vagyok. Az elmúlt két év során rá kellett döbbennem, nincs szükségem egy házra ahhoz, hogy azt otthonomnak érezhessem, hiszen a világon bárhol lehetek otthon.

Hiszen számomra ez nem egy bizonyos helyet jelent, települést vagy éppen szeretetteljes lakást, sokkal inkább azt az embert, aki megmelengeti a szívemet.

S ahogyan Velencében Szalai Ádám mellett sétáltam, tökéletesen elégedett lettem. Hiszen otthon voltam. A saját menedékemben. Ott. Mellette.

Drágáim!💕
Ritkán van ilyen, de először fogalmam se volt, mit írhatnék a fejezet után.

Egyszerűen most döbbentem rá, hogy már csak egy rész van és vége. Egyszerűen hihetetlen.

Tehát az utolsó fejezet, az a bizonyos epilógus két hét múlva érkezik. Én pedig itt abba is hagyom, mert görcsbe rándul a gyomrom.

Köszönöm, hogy velem vagytok, a támogatásotokat, a csillagokat, az édes  hozzászólásokat, üzeneteket! Imádlak titeket!💕