Anyát még sosem láttam ennyire feldúltnak.

Amikor este fél tizenegykor kisírt szemekkel beállítottam a nyugodtan tévéző szüleim közé, kisebb sokkot kaptak. Egyrészt, nem számítottak rám az este közepén, másrészt pedig még sosem láttak ilyen állapotban. Még a Dávidos korszak alatt sem.

Anya tiszta szívéből imádta Szalait, de most a pokol mélyére küldte volna. Jobban szidta, mint én, és magát hibáztatta a történtekért.

Levi már fent aludt mialatt megérkeztem, de valószínűleg a nagy mozgolódásra ő is megébredt, ezért nagyokat ásítva caplatott le az emeletről.

- Mi a fene... - mormolta, elálltak a szavai, ahogyan megpillantott. - Emmie, te jó ég, mi történt veled? - termett mellettem egy pillanat alatt, egyre férfiasabb karjaival húzott közelebb magához, hogy egy hosszú, szeretetteljes ölelésbe burkolhasson. Ugyan ő volt a fiatalabb, nagyon is úgy tűnt, mintha a védelmező bátyám lenne. Igazán büszke lehetek rá.

A mikróban felmelegítettem az aznap estéről megmaradt vacsorát, majd csipegettem belőle néhány falatot.

- Kicsim, ennél többet kellene enned. Utoljára délben ettél, nemde? - kérdezte anyu aggódva, kedvesen simogatva a hátamat.

- Ne haragudj, de nincs étvágyam. Csak aludni akarok egy nagyot.

- Rendben, drágám. A szobádhoz nem nyúltunk hozzá, apád heves tiltakozása ellenére sem - mosolygott halványan, mire keserűen visszamosolyogtam. Nem volt őszinte.

- Köszönök. Mindent.

- Nem kell, édesem, ez a dolgom. Most pedig menj és aludj egy nagyot! Jut eszembe, apáddal a minap elmentünk Tibi bácsikádhoz a pincészetbe. A spájzban találsz néhány palackot a kedvencedből. Vigyél fel egyet a desszert mellé, amit az ágyadhoz készítettem!

- Szeretlek, anya! Nem tudom, mihez kezdenék nélküled - mondtam elérzékenyülve, majd egy puszit nyomtam az arcára és felmentem a régi szobámba.

Végigdőlve az ágyon szomorúan tapasztaltam, hogy itt az ágyneműnek nincs Szalai illata. Lehet, jobb is így, hiszen most az hiányzik a legkevésbé, hogy az anyagot szagolgatva sírjam álomba magamat.

Reggel gyorsan írtam egy üzenetet a szerkesztőségnek, azzal a szöveggel, hogy lebetegedtem, sajnos nem tudok bemenni a megbeszélésre, s az irodába sem egy darabig. Még laptopon keresztül is képtelen lennék bármiféle munkára.

- Na, helló? Mi a helyzet, Emma? - vette fel Nagyi a telefont azon az imádnivaló, mosolygós hangján.

- Semmi különös, minden oké - válaszoltam némi hezitálás után, nem akartam megijeszteni őt a múltkorihoz hasonlóan.

- Biztos? Akkor miért szipogsz? Csak nem örömkönnyek? Mondd azt, hogy lagzi lesz! Kibaszott jó beszédet tudnék írni hozzá! Valahogy úgy kezdődne, hogy... - ábrándozott, de hamar félbeszakítottam.

- Nem, Ádi, sajnos nem örömömben pityergek. Ne aggódj, semmi komoly. Kérlek, ne lepődj meg, ha Szalai kopogtat nálad vagy szimplán érdeklődik felőlem - mondtam, majd vettem egy nagy levegőt, aztán folytattam. - Hazajöttem anyuékhoz, minden rendben van, egy darabig még biztos velük leszek. Légyszíves, ne szólj róla Ádámnak!

- Emmie, én ezt nem...

- Tudom, az egyik legjobb haverod, de nem tudok mit csinálni, neki pedig el kell fogadnia, hogy egy kis szünetre van szükségem.

- Értem, jogos. Nem akarok közbeavatkozni, csak egy kérdés - kezdte, hallottam hangjában a bizonytalanságot.

- Igen?

- Nem végleges... ez az egész... köztetek... ugye? - makogta, mire lehunytam a szemem és pár másodpercig bent tartottam a beszívott levegőt.

- Nem. Nem hiszem. Vagyis nem tudom.

- Édes Istenem.

- Ádi, még én sem tudom, mi folyik köztünk, tényleg időre van szükségem.

- Persze, de egy valamit had mondjak el. Te vagy neki a legfontosabb. Szeretném, ha ezt komolyan vennéd, mert ő az életében nem sok embernek ad hosszútávú szerepet. Nem szeretném, hogy kárt tegyen magában vagy bárki másban a közös ügyeitek miatt.

Körülbelül fél percre mindketten elnémultunk. Eltartottam a fülemtől a telefont és a pörgő másodperceket figyeltem. Végül újra megszólaltam.

- Hiányzik.

Ennyi. Ennyit tudtam kinyögni. Az a bizonyos első, sós könnycsepp végigszánkázott az arcomon, le az államon, hogy végül a pólómba olvadjon. Nem hittem volna, hogy ilyen megeshet velem. Hogy valaha is fájdalmat érezzek valaki hiánya miatt nagyjából fél nap elteltével.

- Talán beszélned kéne vele. Le merem fogadni, hogy már legalább ötvenszer hívott - tanácsolta Ádit, akit ugyan nem láttam, biztos voltam benne, hogy kijelentése közben a szemeit forgatja.

- Nem hiszem, hogy jót tenne a lelki állapotának, ha felhívnám és belebőgnék a kagylóba - mondtam kínomban, mire ő a vonal másik végén felnevetett. - De most komolyan. Nem lennék képes erre a beszélgetésre. Egyszerűen nem állok készen. Érted, mire gondolok?

- Persze. Én is végigmentem pár nehéz időszakon Esztivel. Viszont a tiéteknek nem kell, hogy csúfos vége legyen. Tudtommal te nem szeretnél magad mellé egy sztárcsatárt?!?

- Tulajdonképpen számomra ő pontosan olyan, mint a játékosok legjobbja - mosolyodtam el, könnyeimet törölgetve.

- Látod? Épp ezért nem kéne feladni. És hidd el, én pártatlan vagyok. Pontosan tudod, mennyire imádlak és ha tehetném, még egy bárányfelhőtől is megvédenélek, de az elmúlt másfél év alatt rá kellett jönnöm valamire.

- Na mire?

- Arra, hogy ez az idióta tökéletesen passzol hozzád. Ugyanolyan makacs, harcias, mégis elbűvölő és a maga módján lenyűgöző. Mint te.

Elérzékenyülve másztam le a konyhába a régi rózsaszín fürdőköpenyemben, hogy valami reggelit készítsek. Megpillantva a gofrisütőt felcsillantak a szemeim, bekapcsoltam a tévét és nekiláttam a tészta elkészítésének. A finomság mellé felaprítottam némi gyümölcsöt, előszedtem a tejszínhabot és a csokiszirupot, aztán olyan nagy adagot csináltam, amivel még a szomszédainkat is megetethettem volna.

Levi fél órával később érkezett meg kócos hajjal, párnapos borostával, egy szál alsónadrágban, s azonnal felvidult az ínycsiklandó reggeli láttán.

- Emmie, ez már egészen biztos. Nem mész te sehova, kellesz nekünk - motyogta dörmögős hangján, majd elbattyogva mellettem egy puszit nyomott a hajamba. - Jó, hogy itt vagy - mondta mosolyogva, ahogyan megfordult a konyhaszigetnél. - És ezt nem a gofri látványa mondatja velem.

- Elhiszem, öcsi. Nekem is szuper érzés visszajönni. Ugyan nem a legjobb okból vagyok itt - néztem le a tányéromra, de még mielőtt mély depresszióba zuhanhattam volna fél kilenc tájékán, egy adag tészta placcsant a homlokomra. - Teeee! - néztem szúrós szemmel Levire, aztán elkaptam a hozzám legközelebb eső fegyvert. A tejszínhabos flakont. - Ezt megkeserülöd - vigyorogtam rá, mint egy eszelős, ahogy megközelítettem őt.

- Ne! Emma! Kérlek, kegyelmezz! - hadarta mosolyogva, miközben a hűtőhöz hátrált további munícióért. De már késő volt. Beterítettem az arcát és a mellkasát tejszínhabbal, mire ő a hűtőből a mustárt vette elő. Pontosan tudta a gyengepontomat, ezért először a hajamnál támadott. Fortyogtam dühömben. Ekkora már kifogyott a tejszínhabom, ezért két joghurtot kentem szét az arcán.

Levi pördült egyet, hogy felkaphassa a zsemlemorzsát, azt pedig a fejemre szórta. A darabok tökéletesen beleragadtak a fennmaradt mustárba, ekkor már készen álltam a háborúra. Anyára viszont koránt sem.

- Mi a francot műveltek a konyhámban? - rontott be feldúltan, s azzal a lendülettel kikapta a kezünkből az élelmiszereket. - Azt gondoltam, hogy ti már felnőttetek és éretten tudtok viselkedni, erre mi történik, amikor húsz percre kettesben maradtok a konyhában? Hát ezt nem hiszem el. Értem én, hogy az öcséd képes ilyen baromságokra...

- Köszi Anya, tényleg, jólesik - forgatta szemeit az említett.

- Csend legyen! De pont az én Emmám? Kislányom, értem, hogy feldúlt vagy, mégis azért a dühkezelésnek vannak ám más módjai is.

- Nem gondolod, hogy ez az, amire a leginkább szüksége van? - szólt közbe Levi, mostanra egy kicsit félénkebben.

- Neked itt senki nem osztott lapot, fiam. Nagyon szeretlek, de kérlek, maradj ki ebből!

- Nem, Anya, Levinek igaza van. Nem mindig kellenek azok a hosszú, érzelmileg kimerítő beszélgetések. Nem akarok beszélgetni - fordítottam neki hátat, majd bekapcsoltam a kávéfőzőt.

- Ádám itt volt az éjjel.

Lemerevedtem. Vettem egy mély levegőt, s letöröltem az újabb könnycseppeket.

Szalai Ádám szemszöge:

Körülbelül negyven percembe és két szupermodell telefonszámába került, de sikeresen kiszedtem Nagyiból, hogy hol találom Emmát.

Korábban bennem is felmerült, hogy a szüleinél lehet, viszont nem akartam feleslegesen odaautózni. Mellesleg ha a szülei megtudták volna, mit keresek ott, biztosan nem kedvelnének már annyira. Bár azt hiszem, hogy a mostani akciómmal is rontottam a helyzeten.

Tíz percre voltam a házuktól egy több órás úttal a hátam mögött és még mindig fogalmam sem volt róla, hogy pontosan mit is mondhatnék. Csak az járt a fejemben, mennyire gyűlölöm a kialakult helyzetet és egyedül az ő közelségére vágytam.

Éjjel fél kettőre értem oda, egyedül az utcai lámpák adtak némi világosságot. Zuhogott az eső, néha az ég még dörgött is, de rohadtul nem érdekelt. Egyedül a barátnőm volt a fontos.

Bekopogtattam, nem mertem csengetni, hogy a teljes Szabó családot felébresszem. Nem volt erőm abban a pillanatban még Emma dühös apjával is szembenézni.

Természetesen mindenki fent aludt, úgyhogy a tini verzióhoz folyamodtam. Bemértem, hogy melyik lehet Emmie ablaka és nekidobtam egy apró kavicsot.

Félrenéztem, ugyanis az ablakban az édesanyja jelent meg. Megérezve a vihar hordozta hideget, összébb húzta magán a köntösét.

- Mit akarsz? - vetette oda, s a kezdeti kedvesség, már-már imádat egy másodperc alatt eltűnt.

- Kérem, had beszéljek vele!

- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit későn jutott eszedbe? És amúgy is. Itt állsz a házunk előtt az éjjel közepén! - fakadt ki teljesen jogosan, az egy év alatt még sosem láttam ennyire elutasítónak.

- Nem hagyott más választást!

- Nézd, Ádám. Nem tudom, hogy mi történt köztetek és nem is fogom megkérdezni, amíg azt Emma nem szeretné. De egy valami biztos. Nem lehetett olyan kis semmiség, ha órákat vezetett azért, hogy elmeneküljön tőled!

- Én tudom és ez jogos, viszont...

- Nem, ne is folytasd. Légyszíves hagyd békén, jó? Nem hiszem, hogy el lenne ragadtatva tőled, ha fekzaklatnád az éjszaka közepén.

- De én...

- Jó éjt, Ádám!

- Jó éjt! - köszöntem el, majd a kezemben maradt kavicsokat a földhöz csaptam. Az eső egyre jobban rákezdett, mégsem tudott rávenni arra, hogy beüljek az autómba. Még nem.

Csak arra tudtam gondolni, hogy mit érezhetett Emma, amikor egyedül kellett letudnia a Németországból hazavezető utat feldúltan és kimerülten. Kibaszott nagy barom vagyok! Ezzel a lendülettel öklöztem bele a házuk falába, majd nekidőlve annak lecsúsztam az aszfaltig.

Hogy jutottam el idáig? Mi a francért kell mindig elcsesznem a dolgokat?

A kapcsolatunk kezdetén a szerencse mellém állt. A legfontosabb pillanatokban jól csináltam a dolgomat, nem tettem semmi hülyeséget, így elértem azt, amire a leginkább vágytam. De nem, nekem ez nem volt elég. Soha sem elég. Állandóan szükségét érzem annak, hogy tönkretegyem az életemet.

Hát most ismét sikerült. Tönkretettem őt. Az életemet.

Lehet, hogy végleg.

Drága Olvasóim!💕
Utólag is nagyon boldog karácsonyt és előre is boldog újévet kívánok mindenkinek!😂😘 (esküszöm jól hangzik😂)

Remélem, a fejezet tetszett nektek, annak ellenére, hogy elég szomorúra sikerült. Ne aggódjatok, előbb-utóbb eltűnnek majd azok a viharfelhők Emma és Szalai feje fölül.😉

Nagyon-nagyon köszönöm a csillagokat, üzeneteket és az aranyos hozzászólásaitokat, feldobjátok velük a napjaimat! Szép hétvégét és kellemes ünnepeket! Ti vagytok a legjobbak!💕