Az elmúlt egy évem ennél nem alakulhatott volna szebben. A válogatottnál való elhelyezkedésem egy teljesen új életet adott. Egy olyat, amelyben végre boldog, kiegyensúlyozott és őrülten szerelmes lehetek.

Az Európa bajnokság befurakodott az elmémbe, s nagy valószínűséggel a szívembe is. Ádival egyre szorosabb lett a kapcsolatom, újra mellettem van, ezúttal viszont esélyt sem adok neki, hogy elengedjen.

A válogatott csodásabbnál csodásabb fiúkat hozott magával az életembe, akik mindig gondoskodnak róla, hogy eseménydús napom, hetem, hónapom legyen. Színt hoznak az ember keserves pillanataiba és képesek mosolyra fakasztani, amikor másnak már nem menne. Hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, amiért velem vannak. Szeretem őket.

Főleg a kilencest. Azt a kibaszott félisten kilencest, aki túlmutatott minden elképzelésemen. Megugrotta a lehetetlent, olyan pimaszul és bunkó módon férkőzött a szívembe, ahogyan eddig senki. Felforgatta a világomat, azzal együtt engem is megpörgetve párszor, ráadásul valahogy állandóan jobbra akart menni, ha én balra. Mégis úgy érzem, jól tettem, amikor jobbra mentem, s követtem őt, mialatt kézenfogva húzott maga után.

Belekeveredtem az események kavalkádjába, hiszen minden olyan hirtelen és rövid idő alatt történt. Ennek ellenére annak egyetlen pillanatát sem bántam meg. Szalai Ádám megérte elszenvedni az összes keserves percet és érzést, mellyel közelebb kerülhettem a közös életünkhöz.

Ugyan nem lettem egyetemista, helyette valami számomra sokkal kedvesebbel kezdtem el foglalkozni. Az írással. A laptopom, a kávé és a billentyűk folyamatos piszkálása újra lázba hozott. Éjt nappallá téve dolgoztam a novelláimon, illetve egy - korábban kihívásnak tűnő - regényen, ami megérte fáradalmas munkámat.

A kiadókeresés felért a pokollal, sose hittem volna, hogy mindegyik vállalat ennyire hitetlenkedő és lenéző. A negyedik megbeszélésem után végül sikerült megegyeznem egy céggel Budapest külvárosában, mellyel azóta is tartom a kapcsolatot.

A bordó, nonfiguratív mintás novelláskötet eddigi életem különböző állomásait, kedves emlékeit mutatja be oly módon, hogy azoknak szereplői ne ismerhessék fel magukat. Néha-néha kissé elferdítve vagy épp kiszínezve az eseményeket.

És láss csodát, még olvasókra is találtam, de még milyenekre! Folyamatosan kapom a jobbnál-jobb üzeneteket, melyeket az álnevemhez kapcsolódó email címre küldenek. Valahogy mindenki megtalálta magát egy-egy történetben, s valamennyien boldogan ecsetelik nekem a saját esetüket.

Ádám jelenleg fantasztikusan szerepel a csapatában, a héten hosszabbította meg a szerződését, s a Hoffenheim alapembere lett. Sose gondoltam volna, hogy valaki képes lehet ennyi energiát, munkát és időt áldozni egy cél érdekében, viszont most már mindent értek.

Az a hang, mely akkor üti meg a füledet, amikor a játékosok felvonulnak a pályára. Az üdvrivalgások, boldog ordítások, zászlók lengetése. Ahogyan a nevüket skandálják. Még én is beleborzongok a jelenetbe. Többezer kékmezes szurkoló tölt meg egy energikus stadiont vidám hangulattal és szeretettel. Mennyei.

Mindig is szerettem a focit. Nem rajongtam a sportért, de jó volt kimenni párszor a barátaim mérkőzésére, elmajszolni egy büféből vett perecet és torokszakadtából bíztatni őket. Lefoglalt és a lelkem mélyén valamilyen szinten le is nyűgözött.

Más sportágnál még nem vettem észre ilyen kapcsolatot szurkoló és játékos között. Itt egy mérkőzés közepén senkit sem érdekel a különbség néző és labdarúgó között. Az ünneplő focista nem mindig csak a csapattársait öleli. Olykor-olykor felugrik a falra, ami elválasztja a pályát a közönségtől, majd hagyja, hogy ellepjék őt dicsérő szavakkal és bátorító vállveregetésekkel.

Az utóbbi időben már a labdát is komolyabban megszerettem. Korábban csupán vissza-vissza passzoltam a srácoknak, ha véletlenül kirúgták, mostanában viszont egyre jobban hajlok az Ádámmal való focizgatásra. Igaz, legtöbbször hagyja, hogy nyerjek, s csak nagy ritkán kapja el a harci szellem, amikor nem enged érvényesülni, hanem mindenáron nyerni szeretne. És nyer is. Hiszen ez viszi őt előbbre. Neki folyamatosan szüksége van pozitív megerősítésre. Legyen az egy tapsvihar a meccs közepén, egy újabb díj, megnyert párharc vagy éppen egy bűnözésre tökéletes desszert a nap végén.

Az otthoniak egyre jobban kezdenek hozzászokni a hiányomhoz. Ugyan igyekszem legalább havonta egyszer meglátogatni őket, ennek ellenére az még mindig sokkal kevesebb annál, amennyi időt eltöltenék velük. Anyu majdnem minden nap felhív, az öcsémmel helyzetjelentéseket küldünk egymásnak.

Levi talán egy kicsit másképp éli meg a kialakult szituációt, mivel azzal, hogy én kirepültem a szülői házból egyértelművé vált, hogy a testvérem végezze el a házimunka rám eső részét is. Így szerencsétlen gyerek nem csak a kimeríthetetlen anyai szeretettel küzd a mindennapokban - ami a hiányommal egyre erősödik -, hanem újabb feladatokkal is bővült az "otthoni munkaköre".

Nagy Ádi remekül teljesít Berlinben Dzsudzsákkal egyetemben, mostanábam a nevüket is gyakran hallani a médiában. Ráadásul Balázs a hétvégén díjátadón vett részt a Bundesliga szervezésében, ahol jelöltként szerepelt egy listán Thomas Müllerrel és Lewandowskival.

Kata ideiglenes szerződést kötött a Herthával és ha minden jól megy, pár hét és a csapat fix masszőre lehet. Nyilván könnyű elhelyezkedéséhez kellett egy Dárdai Pál nevezetű úriember, aki történetesen a Hertha BSC vezetőedzője, így az ő véleménye egyértelműen növelte az esélyeit. Dilis, szőke barátnőm heti háromszor német nyelvleckéket vesz Ádám egyik ismerősétől, ugyanis van mit csiszolni a beszédén. Ennek ellenére az ottani srácok teljesen befogadták, sőt, amolyan haveri viszonyt ápolnak vele. Ami egyet jelent a közös, nőknek unalmas pókerpartikkal, s a lenyűgöző, csoportos déli nyaralásokkal és bulizással.

Annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy valószínűleg csak a sokadik csengetést hallottam meg. Már öt hat körül járt az idő, Szalai pedig hat előtt csütörtökön nem szokott hazaérni.

Lebattyogtam az otthoni melegítőmben, majd a polcról előszedve a kulcsomat ajtót nyitottam.

Mindenre gondoltam. Biztosan Némóék jöttek át egyet iszogatni vagy filmezni, esetleg a barátom egy régi haverja toppan be vagy éppen a házvezetőnő, Frau Müller hagyott itt valamit. De arra semmiképp sem számítottam, hogy olyasvalaki látogat meg minket, akinek ugyan még személyesen nem mutatkoztam be, mégis bárhonnan felismertem volna.

Ő volt az. A lány a fényképen.

Niki.

Drága Olvasóim!💕
Eltelt két hét, úgyhogy ígéretemhez híven meghoztam a folytatást! Azt hiszem, sikerült meglepnem titeket a végén! Mit gondoltok, miért jött Szalaékhoz? Örülnék a véleményeteknek!😊

Btw. ne haragudjatok a drámai vég miatt, tudjátok milyen vagyok!😄