- Tessék? Hogy érted ezt, hogy kitagadott? Mi történt? - Kérdések ezreit zúdítottam rá, de mintha nem is figyelt volna rám. Leült a kanapéra, arcát a kezeibe temette, néma csendbe burkolózott. A látvány teljesen letaglózott, nem volt szívem tovább faggatni őt. Egyszerűen csak letelepedtem mellé, s a hátát simogattam.

Fogalmam sincs, miről beszélhettek. Még nem találkoztam a szüleivel, illetve még sosem mesélt róluk. Biztos voltam benne, hogy remek emberek lehetnek, hiszen felneveltek három csodálatos és tehetséges fiút, akik nem mellesleg néha igazán nehéz esetek tudnak lenni. Azt gondoltam, hogy erős kapcsolat van köztük, mégis úgy tűnt ez a kötelék most megszakadni látszott.

- Kérlek, mondj valamit - suttogtam kétségbeesetten, mire felém fordult.

- Azt hiszem, búcsú nélkül indulok Németországba. Már nem megyek oda.

- Oda? Mármint haza? A szüleidhez?

- Nem ott van az otthonom, hanem itt, melletted. És jó lenne, ha ez így is maradna. Azt szeretném, hogy velem gyere. Költözzünk össze Németországban - fordult felém teljes magabiztossággal, nekem viszont könnyek szöktek a szemembe. Milyen kapcsolata lehet velük, ha ennyire elutasító? Mégis az utolsó mondatai ragadtak magukkal.

- Komolyan gondolod? - kérdeztem félve, szemeibe nézve azonban semmi kétséget nem láttam.

- A legkomolyabban. Nem bírnám ki nélküled - mondta, ajkain halvány mosoly játszadozott. Kezeinket összekulcsolta, majd közelebb húzott magához.

- Ezt most csak a veszekedésetek mondatja veled.

- Amióta együtt vagyunk azon rágódom, hogyan tudnánk megoldani a távolságot. Mostanra egyértelműnek tűnik. Becuccolsz a házamba Heidelbergben, keresünk neked egy kiváló egyetemet és a szabadidőnket közösen töltjük. Mi lehetne ennél egyszerűbb?

Elképesztő érzés volt, ahogyan megtudtam, mennyire fontos számára a kapcsolatunk. Tervei vannak kettőnkkel. Még a közös jövőnk említésére is libabőrös leszek. Jelenleg viszont kénytelen voltam ettől elvonatkoztatni.

- Nem tudom, Ádám. Kérlek, ezt ne ilyenkor beszéljük meg. Mondd el, mi történt a családoddal. Biztosan el tudjátok simítani a nézeteltéréseket.

- Vannak dolgok, amik rögződnek mások fejében és nincs esély a végleges kitörlésükre. Főleg ha az ember kimondja a véleményét. Ismersz, tudod milyen vagyok - mondta bűnbánóan, miközben egy kósza tincset tűrt a fülem mögé.

- Azt hiszem - válaszoltam félénken. Az elmúlt hetek alatt, amíg a válogatottal voltam, megéltem egyet, s mást. A srácok mind-mind különböznek, nem kicsit, épp ezért a csapat hatalmas egyéniségekből áll. Mégsem ismerek nehezebben megfejthető fiút Szalainál. Ennek ellenére valamit pontosan tudok. Ami a szívén, az a száján.

- Apával már régóta nem találjuk a közös hangot, elhidegült a kapcsolatunk. Régen gyakrabban hívott, néha még a válogatott mérkőzéseire is kijárt. Most ott tartunk, hogy fogalmam sincs, mikor beszéltünk utoljára - vallotta be egy nagy sóhajtás kíséretében. Pár másodperc erejéig némán meredtem magam elé, egyszerűen nem tudtam mit mondhatnék egy ilyen helyzetben.

- Tudom, szánalmas. Nekem kellene nyitnom felé, hiszen mégis csak a fia vagyok, de egyszerűen nem megy. Utoljára olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiket sosem akartam hallani - suttogta, immáron a kanapén feküdve. A plafont bámulva mesélt, majd amikor odabújtam hozzá, felém fordult.

- Először csupán apró megjegyzéseket ejtett a cégemről, az autóimról és a tévés reklámjaimról. Azokat még elengedtem a fülem mellett, úgy tűnt, inkább dicséretnek szántja őket, mint bántásnak - Ahogyan azt a csalódott fiút néztem beszéd közben, el sem tudtam képzelni, hogy létezik olyan apa, aki ahelyett, hogy támogatná a fiát, cseszteti a sikerei miatt.

- Aztán folytatódott azzal, hogy beszólt, amiért a németeknél töltöttem az ünnepeket. A Bundesliga szezon vége felé tartottunk, minden edzés fontos volt, nem akartam egyet sem kihagyni közülük. A vezetőedzőnk kimondottan kérte, hogy ne menjünk haza - hunyta le szemeit, én pedig tudtam, hogy valami rossz dolog következik. - Anya sírva hívott fel, mert apa közölte vele, hogy a következő szünetem alatt nem akarja, hogy meglátogassam őket - A hangja a mondat vége fele kissé megtört, szükséget éreztem arra, hogy megszorítsam a kezét.

- Az Európa bajnokság előtt elmentünk öten vacsorázni. Úgy tűnt, minden rendben közöttünk, végignevettük az egészet, anya teljesen odavolt. Aztán megkaptuk a számlát - mondta, majd egy nagy szünetet tartott. Először nem akarta folytatni, de aztán megsimítottam az arcát.

- Összevesztünk azon, hogy ki fizessen. Nem kicsit. Tőlünk zengett az étterem, anyu a könnyeivel küszködött. Vili próbált rendet tenni, viszont mi apával egyre több mindent vágtunk a másikhoz. Felhánytorgatta a múltat, azokat a heteket, amikor ugyanúgy nem mentem haza az edzéseim miatt, én pedig közöltem vele, hogy szeretném megadni a családomnak, ami jár. Kiakadt, azt hitte ezzel arra célzok, hogy ő erre nem képes. Próbáltam megmagyarázni a dolgot, de már nem hallgatott meg. Kiviharzott a helyről, útközben kifizette az ételt és azóta nem láttam.

Mondandójának végére mintha megkönnyebült volna. Már nem szaggatottan vette a levegőt és nem is mocorgott. Teljesen nyugodt lett. Nyomtam egy puszit az arcára, s átöleltem, amit örömmel fogadott. Lábaink összegabalyodtak, teste felmelegített és jóleső energiát adott. Szeretetet.

- Szeretlek - suttogtam az állához, de ő már nem hallotta. Halkan szuszogott mellettem, erős mellkasa fel-le emelkedett, arcán gyermeki nyugodtság látszott. Megmosolyogtatott a jelenet. Felfigyeltem enyhe borostájára - ami mellesleg őrjítő volt -, rózsaszínes, néha-néha szétnyíló ajkaira, kócos hajára. Karjaival egy morgás kíséretében közelebb vont magához, én mégsem tudtam aludni.

Állandóan csak a családjára gondoltam. Arra, hogy hogyan képesek Ádám nélkül élni a mindennapokban, s elképzelhetetlennek tűnt az anyukája a fia nélkül. Ez így nem mehet tovább, nekem kell kitalálnom valamit.

Az elfáradt focistát további egy órára hagytam aludni, viszont amikor elmúlt nyolc, kénytelen voltam felkelteni. Fél kilencre videóchatet beszélt meg Dzsudzsival. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy először szembesítem a tervemmel, s csak utána engedem oda a laptophoz.

- Tudod, gondolkodtam a kapcsolatotokon apukáddal... - kezdtem egy halvány mosollyal az arcomon, míg ő felült a kanapén.

- Ems, kérlek ne! Értem mire megy ki a játék és értékelem, amiért ennyire helyre szeretnéd hozni, de sajnos feleslegesen töröd magad. Nem fog működni.

Zavarában egy játékkonzollal kezdett babrálni, amit rögtön kivettem a kezéből, helyette pedig odaadtam a telefonját. Fel kell hívnia végre. Legalább az édesanyját.

- Ems.

- Szalai Ádám, ne próbálj megpuhítani! Tudom mire van szükséged. Szükséged van a szüleidre és most szépen beszélni is fogsz velük! Hidd el, már hiányoznak az életedből!

Győzködésemmel igyekeztem egy kicsit ráébreszteni, hogy igenis szüksége van a családjára. Hiszen így olyan, mintha hónapról-hónapra próbálná kitörölni őket az emlékezetéből. Azt viszont tényleg nem hagyhatom.

- Halló? Szia Anya. Igen, én vagyok az, Ádi - nevetett fel, miközben zavarában a hajába túrt, s kétségbeesetten rám pillantott. Kezeimmel kapálózva jeleztem, hogy folytassa.

- Én... szóval. Igen, tudom. Persze. Aha, itt van ő is. Nem, Anya, nem kéne. Szerintem igen. Jövő héten? Vasárnap? Rendben. Oké. Én is téged - zárta rövidre a beszélgetést, miközben meglepetten közeledtem felé.

- Na, mi történt?

- Meghívott minket ebédre és puszil - rántotta meg a vállát szórakozottan, majd hozzátette. - Ledarálta az egészet, biztos a kedvenc sorozatába rondítottam bele. Nem fogadott el nemleges választ és lasagne lesz.

- Látod? Nem is volt olyan nehéz. Ráadásul imádom az olasz konyhát - vigyorogtam, hagyva, hogy átölelve egy puszit nyomjon a hajamba.

- Először viszont a Szabó családdal kell szembenéznünk. Jó, mondjuk ez nem lesz nehéz küldetés. Anyukád imád.

- Álmaidban - motyogtam ajkaira, aztán hátat fordítva neki visszaindultam a sütőhöz. Anyu oda meg vissza lesz a fiútól.

Ádám rácsapott a fenekemre, mire én kiöltöttem rá a nyelvemet, míg ő nevetve magához húzott. Ajkai felfelé görbültek miközben egy édes csókot nyomott az enyéimre. Combjaim alá nyúlva kissé megemelt, lábaimat dereka köré fontam. Ledöntött a kanapéra, apró csókjaival tovább kényeztetett, lassan megtalálva a legcsiklandósabb pontot. Sokáig időzött ott, hirtelen pedig egy enyhe fájdalmat éreztem. Elhajolt tőlem, s valamivel messzebbről, elégedett mormolással figyelte a kiszívott területet. Ezt nem hagyhattam annyiban.

Fordítottam helyzetünkön, így lovagló ülésben helyezkedtem el a focista fölött. Azt akartam, hogy egy kicsit ő is szenvedjen, ezért csókokat hagytam a nyakán, széles vállain, majd egyre lejjebb haladva a hasán, érintve művészi kockáit. Hallottam, ahogyan a fiú egyre nehezebben veszi a levegőt, aztán a pólóm szegélyéhez nyúlt, hogy levehesse azt, de megállítottam a folyamat közben.

- Kész a vacsi - jelentettem ki boldogan ahogyan meghallottam az időzítő csipogását, mialatt Szalai csak duzzogott. A konyhába rohantam, hogy minél előbb lekapcsolhassam a sütőt, míg ő nagyokat sóhajtozva káromkodott.

Körülbelül kétszer annyit mertem Ádám tányérjára, mint az enyémre, majd átadva azokat neki, visszamentem a pulthoz egy üveg borért.

Öntöttem kettőnknek, ennek ellenére a focista nem bírta kivárni azt a néhány másodpercet, hanem rögtön enni kezdett.

- Mi is ez pontosan? - kérdezte, húst szúrva a villájára.

- Zöldséges, mustáros, rakott csirkemell.

- Hmm - hunyta le a szemét az első falat után. - Ez zseniális - dicsérte a főztömet, íriszei csillogtak az étel láttán. - Döntöttem. Megtartalak. Maradhatsz - hajolt felém, de eltoltam magamtól.

- Szalai Ádám - mondtam ki a nevét megjátszott sértődéssel, miközben fenyegetően mutogattam rá. - Jól gondold meg, mit mondasz!

A vacsora után örömmel vállalta a mosogatást - na jó, nagy nehezen kierőszakoltam belőle -, én pedig előkerestem a laptopját. Pár perccel múlt fél kilenc, ugyan igaz, Dzsudzsák Balázs sem a pontosságáról híres, azért mégsem órákkal később akartunk bejelentkezni.

- Szia! - integettem a kamerába, a szöszi a gép túloldalán ugyanígy tett.

- Merre van az urad? Csak nem a konyhában? - nevetett, majd résnyire húzott szemekkel próbálta kivenni a háttérben sündörgő alakot. - Hát én beszarok! Szala, te vagy az? - ordított, hogy barátja mindenképp meghallja. Kis híján megsüketültem.

- Hali! - köszönt ő is, a két borospohárral a kezében.

- Nem hiszem el! A nagy Szalai Ádám használja a mosogatógépet! Ilyen is csak szökőévente történik! - ámuldozott, de nem sokáig, mert észrevette gyanakvó tekintetemet, ahogyan a környezetét figyelem.

- Te Dzsudzsi! Hogy lehet az, hogy az előbb megmozdult a paplanod? - kérdeztem tőle vigyorogva, mire lesütötte a szemeit. Ebből már nem jön ki jól.

- Képzelődsz. Biztos megártott a bor.

- Fél pohárral ittam. Láttam, amit láttam - mondtam némi szemöldökhuzogatás kíséretében, Dzsudzsi kipirulva nézett a hátam mögé.

- Szala! Szala gyere már! A nőd nem hagy békén! - kiabált újból, de akkor már a fülemet is befogtam.

- Ems, mit csináltál? Akkor se bömböl így, ha veszít lábteniszben!

- Nem bömbölök, Szalainé provokálta ki magának!

- Valaki mozgott a hotelszobájában - fordultam a csatár mellé, aki mosolyogva figyelte a vitánkat. - Tuti, hogy Kata volt az! - suttogtam, nehogy Balázs meghallja.

- Kata hazament.

- Dehogy ment haza.

- De, hazament.

- Nem, Dzsudzsinál van.

- Nem hagynátok már abba? Tegnap ültettem taxiba, a bátyjánál van - sóhajtott fel a balszélső, kiakadásán képtelen voltam nem nevetni.

Miután megszakítottuk a videochatet Ádám barátjával, letelepedtünk a kanapéra a vörösbor maradékával.

- Zseniálisan főzöl! Komolyan! Kár, hogy a bajnokság alatt nem vetettünk be. Azonnal beléd szerettem volna - bókolt, miközben én ujjaimal apró köröket rajzoltam a hasára.

- Ajaj. Ezentúl vigyáznom kell, nehogy más csinálja az ebédedet és elraboljon tőlem! - Mondatomra hitetlenkedve rázta a fejét, majd magához húzva egy puszit nyomott a homlokomra.

- Miért nem szakácsnak mentél? Honnan jött a média és az újságírás?

- Sosem voltam oda a vendéglátásért. Apa korábban egy étteremben volt felszolgáló és szinte soha nem volt velünk a hétvégéken. Ahogyan kihagyta a közös karácsonyokat és a szilvesztereket is. Utáltam a munkáját. Abban mindig biztos voltam, hogy nem vállalok el olyan munkát, ami a szombatokat, vasárnapokat érinti. Ha egyszer lesz családom, nem tudnék elmenni otthonról, amikor ők együtt vannak. Megszakadna a szívem.

- Teljesen igazad van. Ez az egyetlen dolog, amiért utálom a karrieremet. Hiányozna, hogy legtöbbször nem lehetnék együtt azokkal, akiket szeretek - Ajkai szomorú mosolyra görbültek. Megforgatta a borospoharat. - Csak akkor folytatnám a karrieremet családapaként, ha a srácaim kijönnének a meccseimre és a saját mezükben szurkolnának nekem - mondta, szemei felragyogtak a gondolatra is, mikor közelebb vont magához.

Libabőrös lettem, ahogy egy puszit nyomott a hajamba. Akkor láttam először magam előtt Ádámot egy kisbabával a kezében. A kép hatására nagyott dobbant a szívem, nem tudtam abbahagyni a vigyorgást.

- Min mosolyogsz? - kérdezte a fiú, miközben a hajammal játszadozott.

Képtelen voltam elmondani neki az igazat. Féltem, hogy megijedne tőlem. Ezért az egyszerűbb utat választottam.

- Csupán elképzeltem néhány pici gyereket azokban a nagy mezekben - néztem fel rá, ő pedig nevetve megcsókolt.

Később sem tudtam elszakadni a képzelgésemtől. Szalai Ádám, amint a közös babánkat tartja a kezében, akin már pár hónaposan válogatott mez van.

Ádám mellkasán feküdve egy mélyet szippantottam az illatából, s továbbra is a jövőnkről ábrándozva hunytam le szemeimet.

Drágáim!!!💕
Olyan nagy bűntudatot érzek, amiért nem publikáltam a fejezetet a hétvége során! Szégyellem magam, de úgy kiment a fejemből!😄 Remélem, azért ennek ellenére nyugodtan aludtatok éjszaka😂 Mi a véleményetek az új részről és Szalai szüleivel való kapcsolatáról? És Dzsudzsiról? Szerintetek Emma végül beleegyezik a költözésbe vagy a távolság megöli a kapcsolatukat?

Btw. előre is szép hétvégét mindenkinek!!😘