A hátramaradt 8 hónap borzasztó lassan telt és unalmasan. Ne értse senki félre, lett volna mit csinálnom, de Harry mindent elintézett helyettem. Szinte semmit nem szabadott elvégeznem egyedül, ezért legtöbbször csak feküdtem az ágyban a laptopommal az ölemben és vártam a Twitter értesítéseit, hogy legalább egy pici izgalom legyen az életemben. Nem mondom, hogy ez rossz dolog volt, de ha van választási lehetőségem - ami nem volt -, nem hagyom Harrynek, hogy éppenséggel mindent megtegyen helyettem. Néha kimentünk a friss levegőre, én kértem rá, hogy menjünk sétálni. Egyedül nem nagyon engedett ki a házból, lehetett bármilyen dolgom, a kísérőm volt. Legtöbbször a parkba mentünk, néztük a gyerekeket, akik sikítozva csúsztak le a csúszdán, és mi minden alkalommal összenéztünk és nevettünk. Romantikus volt, de igazából borzasztóan ijesztő is. Ez a bezártság mellékhatása, túl sok időt kaptam gondolkodni és teóriákat gyártani a fejemben. Saját magamat félemlítettem meg a saját gondolataimmal. De volt ennek azért jó oldala is, hiszen az esküvőszervezést így nem siettem el, mindent részletesen átgondoltam, kiötleteltem és előkészítettem.

Rengeteg vizsgálatra jártam, aggódtam a kislányunk miatt. Bizony, a neme is nemrég kiderült, kislány lesz, aminek Harry nagyon megörült, amikor az orvos közölte velünk. A nevén nem gondolkodtunk sokat, hamar megtetszett mindkettőnknek a Dorothy. A listáján nem éppen az elsők között szerepelt ez a név, de örült, hogy végre volt egy olyan, amit nem hurrogok le.

 Az utolsó előtti hónap elején már a kórházban feküdtem, a különös fájdalmaim miatt. Ezek a fájdalmak voltak az okai annak, hogy nem tartottuk meg az esküvőt mielőtt a lányunk világra jött volna. Mindenkinek vannak hasonlók, tisztában vagyok vele, de az orvos azt mondta, az enyémek nem normálisak. Ekkor még jobban megijedtem, Harry szintúgy. Utáltam, hogy ennyi stresszt és aggodalmat hozok az életébe és, hogy ennyi bajjal kell szembenéznie miattam. Én magam vagyok a gond. Viszont azóta nem történt semmi komoly tragédia. Az ágyam mellett üldögélt mindig, egyszer sem ment el egy óránál hosszabb időre. Néha járt le, a földszinten található automatához, ahol kávét és csokiszeletet tudott vásárolni. Amikor eljött a baba ideje, Harry-t kiküldték a teremből. Biztosan aggódott ismét, már csak az arckifejezése mindent elárult a kitessékelés pillanatában. Mellettem akart lenni végig.

~Harry szemszöge:

 Amikor megkértek, hogy jöjjek ki, nagyon ideges lettem, de komolyan. Be tudtam volna húzni egyet azoknak a szemét dokiknak. Puszit adtam Lisa homlokára, és eleget téve az orvosok kérésének, kijöttem a teremből. A földszintre mentem, és leültem egy székre, ami - csak úgy megjegyzem -, nem kicsit volt kényelmetlen. A karját ütögettem az ujjaimmal, a bennem ragadt feszültség miatt. Jó néhány órát üldögéltem ott, az emberek jöttek és mentek körülöttem. Épp lehunytam volna a szemem, amikor egy nővér állt meg előttem. 

- Maga Mr. Styles? - Nézett végig a mintás ruhámon. 

- Igen, én vagyok! Történt valami? - Kérdeztem tágra nyílt szemekkel. A fáradtságnak már nyoma sem volt, az adrenalin mindent elnyomott.

- Megszületett a kislánya, gratulálok! - Mondta örömteli hangon. 

- Köszönjük! - Mosolyodtam el halványan. Még fel sem fogtam, hogy apuka lettem. 

- Kérem, kövessen! 

Amilyen gyorsan csak lehetett, úgy mentem utána. Tudni és látni akartam, hogy mindketten jól vannak. 

Amikor beléptem, Lisa rám nézve elmosolyodott. Régen nem volt már ennyire boldog, ez egészen biztos. A kezében volt az életem másik értelme. Dorothy, a közös lányunk.
Rögtön odamentem és vetettem Lisára egy elégedett, kérdő pillantást. Ő máris vette a lapot, és a kezembe adta a kisbabát. Könnyes volt mindkét apró, égszínkék szeme. Minden vonás az arcán keveredett a Lisáéval és az enyémmel. Gyönyörű volt. Tökéletes. Angyali tekintete rám szegeződött, csak rám. Egy ideig csak néztünk egymás szemébe, míg végül a nővér elvette tőlem. 

~ Lisa szemszöge:

Harry ezúttal az ágyra ült le mellém, és elbeszélgettünk, amíg a nővérek vissza nem hozták Dorothy-t.

- Minden rendben? - Kérdezte tőlem.

- Hát persze - feleltem és a kezéért nyúltam.

Homlokát az enyémnek döntötte és a kezeink egymáséiban pihentek. Vajon készen állunk erre? Felnevelni egy gyereket? Készen vagyunk felelősségteljes szülőkké válni?

- Ne aggódj, minden rendben lesz - mondta, mintha tudta volna mire gondolok.

- Tudom jól - feleltem.

- Mindennél jobban szeretlek és szeretni is foglak titeket! Soha, de soha nem hagylak cserben.

- Ígéred?

- Ígérem - mondta és ismét apró puszit adott homlokomra.