Bocsánat, hogy nem volt rész már elég rég óta, de nyelvvizsgára készülök, és nincs túl sok időm írni. Valószínűleg most megint nem lesz egy ideig új rész, mert szombaton vizsgázom, aztán meg egyből megyek nyaralni. Azért megpróbálok időt szakítani az írásra, de sajnos nem tudok semmit se ígérni. :( 

Azért remélem tetszeni fog ez a rész, megpróbáltam most egy kicsit hosszabbat írni :)

James, Lily, Jenny, Remus, Sirius és Peter együtt ültek egy kabinban. Mindannyian meglepően szótlanok voltak, még James és Sirius sem beszélt folyamatosan.

- Vége az egésznek – suttogta Lily fejét James vállára hajtva.

- Most voltunk itt utoljára – motyogta Sirius is.

- Ezen túl minden olyan komoly lesz – bólintott Jenny. – Vége a sulinak, már nem lesz senki, akire hagyatkozhatunk. Egyedül kell boldogulnunk, és szembeszállnunk Voldemorttal.

- Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz – sóhajtott fel James. – Hiszen ezen túl nem kell aggódni a vizsgák miatt... nem kell tanulni... De mégis valahogy olyan nehéz itt hagyni ezt az egészet.

- Hidd el Ágas, lesznek nehezebb dolgok is, mint a vizsgák...

- Hét évig Roxfort volt az otthonunk – suttogta Peter. – De mind ennek vége.

- Úgy lennék újra kisgyerek – nyöszörgött James. – Anyáék mindig azt mondták, hogy visszasírjuk majd még ezeket az éveket. Eddig nem hittem nekik, de igazuk volt. Mit meg nem adnék érte, ha még egy évet járhatnék iskolába.

Ezek után újra csönd telepedett rájuk. Jenny fáradtan bámult ki az ablakon. Visszaidézte az elmúlt napok eseményeit. A vizsgákat, az évzárót...

Pár hete történt...

Remussal későig tanultak a következő napi vizsgáikra a könyvtárba, de takarodó előtt pár perccel a könyvtáros nő, Mrs. Flowers kirakta őket, hogy menjenek a hálókörletükbe. A két fiatal el is indult, de félúton Remus megragadta Jenny karját.

- Figyelj, Jen, beszélnünk kell.

- Valami baj van, Remus? – kérdezte a lány kissé ijedten.

- Gyere – fogta meg a lány kezét, és bevezette egy rejtekhelyre egy falikárpit mögé. Leültek a fal mellé, és fényt varázsoltak pálcájuk végére.

- Miről kell beszélnünk? – nézett rá kíváncsian Jenny Remusra.

- Rólunk.

- Rólunk?

- Elmegyünk Roxfortból, Jen. Mi lesz velünk az után.

- Nem tudom... Hogy őszinte legyek, még nem gondolkoztam rajta túlságosan... De megoldjuk, majd csak lesz valami – mosolygott bíztatóan, és megszorította a fiú kezét.

- Most nem erről van szó, Jen.

- Mégis miről beszélsz?

- Jenny, nagyon szeretlek, de értsd meg, nem lehet családom. Te is tudod miért.

- Remus, az, hogy vérfarkas vagy, nem jelenti azt, hogy nem lehet családod. Én szeretlek, és nem akarlak elveszíteni – suttogta halkan.

- Tudom. Sajnálom Jen, de soha nem szabadott volna, hogy bármi legyen köztünk. Soha nem szabadott volna beléd szeretnem – motyogta lehajtva a fejét.

- Re... Remus, ne mondj ilyeneket – nézett rá könnyeivel küszködve.

- Én... én sajnálom, Jen – suttogta a fiú elcsukló hangon.

- Remus, tévedsz.

- Én csak egy szörnyeteg vagyok, Jenny. Bántanálak, és én azt akarom, biztonságban legyél.

- Saját magadtól akarsz biztonságban tartani?

- Sajnálom Jen... - motyogta már ő is könnyes szemmel.

- Meg tudom védeni magam sokkal veszélyesebb dolgok ellen is, mint te vagy.

- Te igen Jen, ezt elhiszem, de...

A fiú elhallgatott. Jenny percekig csak az arcát kutatta, hátha befejezi a mondatot, de ez nem történt meg.

- De mi? – kérdezte halkan, és megérintette a fiú kézfejét.

- Jenny, ne mondd, hogy nem szeretnél rendes családot. Gyerekeket.

- Remus, miből gondolod, hogy veled nem lehetne rendes családom, gyerekeim?

- Túl kockázatos. Olyankor nem tudom, mit teszek, nem vagyok magamnál. Bárkit megölnék. Akárkit. Egy kisgyereknek nem tudod elmagyarázni, hogy mit ne csináljon, mert akkor úgyis azt fogja. Olyanok, mint James és Sirius.

Erre az utolsó mondatra Jenny megeresztett egy halvány mosolyt. Előre dőlt, kezét Remus arcára helyezte, és elfordította, hogy a fiú rá nézzen.

- Higgy nekem, Remus, nem lesz semmi baj. Együtt megoldjuk. Majd figyelek a gyerekekre. Te vagy a legkedvesebb, legokosabb, legudvariasabb ember, akit ismerek. Megérdemelsz igazi családot, és azt, hogy szeressenek. És én szeretlek, Remus. Én megadhatom neked azt, amire szükséged van. Nem akarlak elveszíteni. Én megértelek, de kérlek, te is érts meg engem. Én... csak veled akarok lenni... Csak azt akarom, hogy boldog legyél – mondta elcsukló hangon. A végén már potyogtak a könnyei. Remus átölelte őt, és a lány a vállába temette könnyes arcát.

- Köszönöm, Jen, nagyon szeretlek – suttogta.

- Megoldjuk, Remus.

- Tudom. Csak megijedtem. Sajnálom.

A kabinban csönd volt, mind a hatan a gondolataikba merülve ültek. Jenny a mellette ülő Remusra pillantott, aki visszanézett rá, és megszorította a lány kezét. Jenny átölelte, és szorosan hozzá bújt. Remus lassan, nyugtatóan simogatta a hátát.

Jenny úgy érezte összetört a suli elhagyása miatt, de egyben meg nyugtatta Remus közelsége. Örült, hogy sikerült meggyőznie őt, hogy ő is megérdemel egy rendes családot, és minden vágya az volt, hogy vele legyen családja. Az óta az este óta többször is elgondolkozott a jövőbeli családjukon. Magát látta, és Remust egy nagy ház kertjében állva, kis gyerekek szaladgáltak előttük, és kiskutyákkal játszottak. Mindig is szerette a kutyákat...

Egyelőre abban maradtak Remussal, hogy mindketten haza mennek, és majd megbeszélik mi lesz azután. Őszintén nem is tudta, hogy mit szeretne.

Gondolatait a vonat fékezése szakította meg.

- Akkor vége – sóhajtott fel James, miközben felállt, és elkezdte leszedni a bőröndöket.

A többiek is szép lassan felálltak, és elindultak lefele a vonatról a csomagjaikkal. A hatos csapat szomorúan vánszorgott ki a kabinból a peronra a tömegen keresztül. Útközben összefutottak Ashleyvel, Thaliaval és Alice-szal. Mindhárom lány megölelte mindegyikőjüket, és Lilyvel és Jennyvel megígértették, hogy majd írnak.

- Én is megyek srácok, a szüleim várnak rám, majd beszélünk – sóhajtott fel Lily, és sorban megölelte Petert, Remust, Siriust és Jennyt. Ezek után Jameshez fordult.

- Majd látjuk egymást, Lil – eresztett meg a fiú egy mosolyt, és szorosan megölelte barátnőjét.

- Hiányozni fogsz James – suttogta Lily, és megcsókolta a fiút.

- Te is nekem, de majd írok Lily, és bármikor átjöhetsz hozzánk.

- Igen, tudom – bólintott a lány halvány mosollyal. – Sziasztok, majd beszélünk – köszönt el, és elindult a kijárat felé.

- Én is megyek, már várnak rám – mondta Peter is. Megölelte Jennyt, és elköszönt a fiúktól, és ő is haza indult.

Már csak négyen álltak a peronon, mindenki más gyorsan haza ment, csak ők búcsúzkodtak ilyen lassan. Sirius is Jameséknél lakott, így már csak Remustól kellett elköszönniük.

- Szia, haver, majd írj – köszönt James.

- Teliholdkor találkozunk Holdsáp – bólintott Sirius.

- Majd beszélünk Remus – nézett rá szomorúan Jenny, és szorosan hozzá bújt.

- Szia, Jen – simogatta meg a hátát a fiú. – Vigyázz magadra.

- Te is – mosolyodott el.

- Tapmancs, Ágas, vigyázzatok rá – fordult a fiúk felé, akik biztosították, hogy mindent megtesznek.

- Ők inkább igényelnek vigyázást, mint én – háborodott fel Jenny.

- Hát igen, jó kis társaság vagytok – mosolygott a fiú, és megcsókolta méltatlankodó barátnőjét. Elköszöntek, majd Remus hopponált.

A két Potter és Sirius hármasban álltak a peron közepén.

- Hát, ennyi. Menjünk srácok – sóhajtott szomorúan Jenny.

A három barát egyszerre pördült meg a tengelye körül, hogy aztán mind hárman a Potter ház előtt jelenjenek meg.