- NamJoon szemszöge -

Nem tudtam pontosan mi is ütött belém, amikor közbeléptem. Pedig nem láttam Jiminen, hogy bármi rosszat akart volna tenni SeoYunnal. Egyszerűen csak zavart, hogy hozzá akart érni, így hát a fiúk tiltakozása ellenére hozzájuk futottam és megfogtam Jimin kezét. Amint észrevett, egy apró mosoly költözött ajkaira, amikből rögtön sejtettem, hogy mindent kitervelt és nagyon jól tudta, hogy itt voltam. Már csak az volt a kérdés, hogy mégis miért tette mindezt. Nem kérdeztem rá, mivel nem akartam pont szegény lány előtt jelenetet rendezni, így csak fogtam és magammal rángattam, bár én magam sem tudtam pontosan, hogy hova is. Semmi ötletem vagy tervem nem volt, egyszerűen csak elakartam innen vinni. Minél messzebb a többiektől...

Eléggé gyorsan haladtam, így nem is csodáltam, amikor SeoYun megszólalt, hogy álljak végre meg. Hirtelen le is cövekeltem és lassan megfordulva meg is pillantottam, ahogy az orrát fogdosta és halkan morgolódott. Viszont mivel össze voltam zavarodva, így ahelyett, hogy megkérdeztem volna, jól van-e, inkább számon kértem Jiminnel kapcsolatban. A válasza viszont teljesen eloszlatta minden azzal kapcsolatos félelmemet, hogy esetleg direkt vele találkozott, mert rájött, hogy ki is volt valójában. A kedvem annyira jobb lett, hogy átkarolva a lány vállát mentem arra felé, amerre a munkahelye is volt. Bár az eléggé meglepett, hogy több helyen is dolgozott, ezért rá is kérdeztem volna, de amint felé fordítottam a fejemet rögtön találkozott a tekintetem az övével. Arca csak pár centiméterekre volt tőlem, így jobban szemügyre tudtam venni apró rózsaszín ajkait, hosszú szempilláit, fekete szemeit és pisze orrát. Ugyan szeme alatt észrevettem egy apró heget, de valószínűleg egy kiskori balesetből lehetett, így nem is kérdeztem rá. Ezek után újra szemeibe néztem és képtelen voltam megmozdulni. Még szerencse, hogy elfordította fejét és motyogott valamit, mert különben talán közelebb is hajoltam volna hozzá, ami okát nem egészen értettem. Hisz csak pár napja ismertem és még csak normálisan nem is beszélgettünk, akkor hogyan szerethettem volna meg ennyi idő alatt ?

Egy téglaépítésű hangulatos kis kávézó előtt álltunk meg, aminek több nagyobb ablakán lestem be és állapítottam meg, hogy valóban nem volt már senki sem bent. Az ajtóra is ki volt téve a zárva tábla, SeoYun mégis előhalászott táskájából egy kulcsot és azzal kinyitotta a bejáratot. Szorosan mögötte beléptem és rögtön meg is hallottam az ajtó fölött elhelyezett csengőt, ami az érkezésünket jelezte. Jól esett ez a kellemes meleg, ami fogadott minket. Azon viszont eléggé meglepődtem, hogy az előttem magabiztosan sétáló lányon megint csak kabátot láttam és semmi mást. Csodáltam, hogy nem fagyott szét sapka és sál nélkül. Még én is fáztam egy kicsit, így el se tudtam képzelni, hogy ő mennyire örülhetett a meleg helynek.

- Nyugodtan ülj le valahova, addig én megcsinálom a forró csokikat - pakolta le a kabátját a pultra és levéve magamról az enyémet, szintén mellé raktam.

- Segítek - mentem én is a pult mögé és fekete pulóverem ujját feltűrve néztem SeoYun kétkedő szemeibe. Szóval nem igazán hisz abban, hogy a segítségére lehetek. Pedig próbálkoznék, bár életemben nem csináltam még forró csokit és ha figyelembe vesszük, hogy mennyi mindent tönkre tettem, ami a kezem ügyébe került... Lehet mégsem jó ötlet ez az ajánlat. Visszakozni viszont már nem akartam, mert az elég hülyén jött volna ki ezek után. Bár lehet, hogy az ügyetlen énemmel nem lett volna jó ötlet pont most elijesztenem.

- Csináltál már egyáltalán ilyet ezek előtt ? - kérdezte elmosolyodva.

- Ami azt illeti... Nem igazán - vallottam be a fejemet vakarva. - Lehet mégsem kéne útban lennem - jegyeztem meg és fellélegezve mentem volna a pult másik végébe, hogy onnan figyeljem a lány ténykedéseit, de valamiért jó ötletnek találta a segítségemet, így megállított.

- Igazság szerint van, amiben ennek ellenére is tudsz segíteni. Feltéve, ha tényleg szeretnél...

- Persze - vágtam rá gondolkodás nélkül és mellé sétálva meghallgattam az utasításait. Mindössze csak annyi volt a dolgom, hogy az elkészült forró csokik tetejére tejszínhabot és pillecukrokat kellett tennem. Ez igazán egyszerű feladatnak tűnt, így már kezdtem megnyugodni, hogy ezt csak nem szúrhatom el még én sem bármennyire is voltam romboló gépezet, de mégis sikerült. Mindent nagyon óvatosan csináltam, hogy nehogy összetörjek valamit és végül ez lett a vesztem. A habbal már kész voltam és jött volna a pillecukor, csakhogy véletlenül leejtettem egyet, így hajoltam le érte, de a közben támaszkodó kezemmel véletlenül levertem az egyik poharat, ami szilánkjaira törve esett a földre és csokizott mindent össze. A szétfolyt italon vígan úszkált a sok hab és szilánk. Komolyan, ilyen szerencsétlen is csak én lehettem.

- Jól vagy ? - jött mellém SeoYun aggódva és száját elhúzva nézte a rumlit, amit okoztam. - Szólhattál volna, hogyha ilyen ügyetlen vagy - nézett rám és arcomat látva elnevette magát. Pont emiatt képtelen voltam a megjegyzését magamra venni, így én is felnevetve ajánlottam fel újabb segítségemet a feltakarításhoz, de megkért, hogy inkább csak üljek le, ő megcsinál mindent. Nem kellett többször mondania, rögtön le is ültem a bárszékre és onnan néztem, ahogy felmosott és felszedegetett minden üvegdarabot a földről. Nagyon úgy tűnt, hogy nem ez volt az első eset, hogy ilyesmi történt, mivel nagyon jól kezelte a helyzetet és nem esett kétségbe a sok cucc miatt, ami a földön kötött ki miattam.

Haját újra lófarokba kötötte és kezét a kötényébe törölve rakta le elém egy kis idő után a forró csokimat, majd helyet foglalt mellettem egy másik széken.

- Legközelebb előre figyelmeztess, hogy ilyen dolgokban ne kérjek tőled segítséget - mondta megtámaszkodva a pulton és saját itala tetejéről a habot leszedegetve ette meg mosolyogva.

- Rendben - nevettem fel és toltam elé a saját forró csokimat.

- Mi az ? Nem ízlik ? - nézett rám elszomorodva, mire heves fejrázásba kezdtem.

- Még meg sem kóstoltam, csak nem igazán szeretem a habot, így neked adom - magyaráztam, habár nem volt igaz, de örültem, hogy boldoggá tehettem egy ilyen kis aprósággal is. Legalább most nem láttam szemeiben azt a szomorúságot, ami pár nappal ezelőtt még tisztán kivehető volt szemeiben.

- Tényleg nekem adod ? - nézett rám bizonytalanul, de miután bólintva jeleztem, hogy igen, rögtön neki is látott a hab elfogyasztásának. Én csak féloldalasan elmosolyodva néztem a jelenetet és siklott tekintetem a csuklóján lévő órára, ami nem egészen azt az időt mutatta, amennyi valójában volt.

- Tudsz róla, hogy megállt az órád ? - kérdeztem, mire oda kapva a fejét felsóhajtott.

- Tudom. Pedig imádtam ezt az órámat. Ki kellene cserélni benne az elemet, de jelenleg másra gyűjtök, így egyenlőre el kell napolnom a megcsináltatását - szomorodott el a tekintete, ami miatt rögtön meg is bántam, hogy rákérdeztem. Hagynom kellett volna a fenébe, de én mindenre olyan kíváncsi voltam...

- Tényleg - ittam bele a forró csokimba, ami rögtön felmelegítette egész testemet. Írhatnék egy dalt a forró csoki csodájáról... -, miért van az, hogy te itt is dolgozol és az áruházban is ?

- Pont amiatt, amire gyűjtök - válaszolta megtörölve a száját a fehér habtól, ami rajta maradt. - Tudod - nézett rám félve, majd újra maga elé és halványan elmosolyodott -, van egy húgom, aki imád fotózni és már nagyon régóta szeretne egy igazi fotósokhoz méltó gépet, de sajnos jelenleg nincs arra pénze, hogy megvegye magának. És itt jövök a képbe én. Vagy öt helyen is dolgozom jelenleg és gyűjtöm a pénzt a szüleimmel együtt a fényképezőgépre, de hamarosan karácsony és még csak a fele van meg a pénznek. Viszont nem adom fel és megszerzem a kellő összeget - szorította két kezét ökölbe maga előtt és magabiztosan rám nézett, majd újra ivott a forró csokijából. Ez igazán aranyosan nézett ki, de halkan köhögve egyet megpróbáltam elterelni a gondolataimat róla.

- Szóval, ezért sírtál a parkban - gondolkoztam el hangosan, épp ezért ijedten kapta felém a fejét és nyelt egy nagyot.

- Te láttad ? - kérdezte halkan.

- Igen, de lányoknál ez teljesen normális így...

- Nem normális - rázta meg a fejét azonnal és elszomorodva kezdte el kavargatni a forró csokiját. - Tíz éve, hogy Jiu állandóan kórházba kerül magas láz vagy egyéb megbetegedés miatt és ahelyett, hogy támogatnám, magamban sírok. Pedig ő még csak nem is szomorodik el soha, még ha neki lenne is joga hozzá - törölte meg idegesen a szemét a hajába túrva kifújta a levegőjét. Szörnyen éreztem magamat, hogy ilyenekre emlékeztetem, így esetlenül felé nyúltam és megsimogattam a hátát. - Köszönöm - szólalt meg halkan. - Ez igazán jó vigasztalás, bár ezt mindenféleképpen el akartam kerülni, de már mindegy - legyintett szipogva és elővéve a zsebéből egy zsebkendőt kifújta az orrát.

- Egyébként a húgod akkor hány éves is ? - kérdeztem, ugyanis, ha tíz éve volt már ilyen az állapota, akkor igazán kezdett érdekelni, hogy mettől is kezdődött.

- Tizenhat - válaszolta, de a szám miatt eléggé meglepődtem.

- Akkor te mégis hány éves vagy ?

- Huszonegy - bökte ki zavartan. - Nálad ha jól nézem biztos, hogy fiatalabb vagyok.

- Egy kicsit, bár őszintén azt hittem, hogy csak tizennyolc vagy - vallottam be és nagyon is meglepett, hogy ennyire fiatalnak nézett ki.

- Ennyire gyerekes fejem lenne ? - nyomkodta meg az arcát kétségbeesetten, mire nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel. - Ne már. Ez nem vicces - ütött a karomba és összeszűkített szemekkel vizslatott. - Akkor te mégis hány éves vagy ? - rakta karba a kezét és úgy nézett rám haragosan. Úgy tűnt egy eléggé nagy gyengepontját fedeztem fel, aminek kifejezetten örültem.

- Huszonhárom - vágtam rá.

- Hazudsz - jött a válasz rögvest és kikerekedett szemekkel hajolt közelebb és vette jobban szemügyre az arcomat. - Esküszöm harmincnak néztelek - húzódott vissza.

- Hogy mennyinek ? - húztam fel szemöldökömet és őszintén mellbevágott ez a megjegyzése. Bár megérdemeltem az előbbiért. - Viszont így már értem, hogy miért magáztál a parkban...

- Így már értem miért mondtad azt, hogy ne - tette hozzá és hosszasan nézve a szemembe végül elnevette magát, amit én sem tudtam megállni. Eléggé furán jött ki ez a helyzet, de őszintén nem bántam, hogy elmentünk egy kicsit a szomorúbb dolgoktól. Nem szerettem volna, hogyha miattam kezd el sírni. Utáltam lányokat megsiratni, de talán nála még jobban zavart volna, mint másoknál. - Egyébként - kezdett bele bizonytalanul és kiitta a forró csokija végét. - Beszéltem a húgomnak rólad és mondott valami vicces dolgot veled kapcsolatban - rázta meg a fejét hitetlenkedve. - Azt mondta, hogy egy idol vagy - mosolyodott el már csak a gondolatára is, de nekem azonnal megállt a szívem egy darabig.

- És erre te mit mondtál ? - fürkésztem érdeklődve az arcát és úgy, hogy véletlenül se lássa rajtam az idegességet.

- Kinevettem - vonta meg a vállát. - Hisz nem vagy az, ugye ? - bizonytalanodott el egy kicsit. Valószínűleg azért, mert egy mukkot se szóltam egészen a téma feldobása óta. Mégis mit kellett volna neki mondanom ? Hogy bocs, de valójában egy idol vagyok ? Akkor biztos, hogy sokkal rosszabbul érezte volna magát attól, hogy szembe fújt egy bors sprayel. Őszintén egy kicsit tartottam attól is, hogy másképp kezd el rám nézni és nem csak szimplán egy érdekes srác lettem volna a szemében. Féltem, hogy olyanná válik hirtelenjében, mint a többi lány a közelemben, akik tudtak róla, hogy idol voltam. Épp ezért hazudtam. Valami olyanban, amiben nem kellett volna. - Nagyon sokáig hallgatsz - döntötte oldalra mosolyogva a fejét. Emiatt az őszinte tette miatt pedig véglegesen is elhatároztam magamat.

- Ez egy jó vicc. Én ? Egy idol ? - csaptam a combomra nevetve és rögtön ki is ittam a forró csokim végét. Sajnálom, hogy hazudtam.

- SeoYun szemszöge -

A közös forró csokizás után egyre többet és többet találkozgattam NamJoonnal és hihetetlenül örültem akárhányszor megláttam az ő nevét a telefonom kijelzőjén. Bár a munkám miatt eléggé nehezen hoztuk össze ezeket a találkozókat, de valahogy megoldottuk. Mindig egyre többet és többet tudtunk meg a másikról és kezdtem jobban megnyílni neki, ahogy ő is nekem. Elárulta, hogy dalszövegíró, így elég sok idejét a stúdiójában töltötte és néha napokig ki sem jött onnan. Viszont mostanában elég nagy ihlet hiányban szenvedett, ami miatt már kezdtem megérteni azt a kétségbeesett tekintetét aznap a parkban. A csapat, akiknek dolgozott nagyon megbecsülte és ő volt az egyik legnagyobb támaszuk épp ezért zavarta ennyire, hogy nem tudott megírni semmi szöveget. És ha nem volt dal, akkor az említett csapat sem tudott semmivel sem előrukkolni.

Eközben a karácsony is a nyakunkon volt. Egész pontosan hét napunk volt odáig és fogalmam sem volt, hogy miből fizetem ki Jiu fényképezőgépét. A pénznek csak a háromnegyede volt meg viszont hiába kaptam meg addig az újabb fizetésemet, nem volt elég. Anyuék is mindent bele adtak, hogy kapjanak egy kis előleget, de a főnökük nem igazán örült ennek a kérésnek, így ők még csak be se tudtak szállni a végébe. Bár nem is kellett volna, így is a legtöbbet ők adták bele és én aligha tudtam segíteni. Több állást pedig már nem tudtam szerezni, így teljesen kétségbe voltam esve ezt illetően. Ez jócskán meglátszott a teljesítményemen is, így a kávézóból is előbb hazaküldtek, hogy inkább pihenjem ki és szedjem össze magamat, de ilyen állapotban ne tegyem be a lábamat a munkahelyre. Teljesen magamba zárkózva sétáltam az egyetlen helyre, ahol ilyen esetben magányra leltem és fáradtan le is huppantam a hideg padra. NamJoon ugyan többször is figyelmeztetett, hogy vegyek fel legalább sapkát, de mégsem tettem. Nem akartam ilyesmikre pazarolni a pénzemet, ráadásul én meg voltam anélkül is. Az egyetlent, ami volt nekem, pedig Jiunak adtam, így nem igazán tudtam hozzájutni ingyen és emiatt nem is szóltam semmit sem. Soha nem mondtam ki, ha fáztam, még ha majd szétfagyott is mindenem. Inkább tűrtem és csak magamban azért imádkoztam, hogy minél hamarabb egy melegebb helyre juthassak. Viszont ezen a napon még az sem zavart volna, ha a padhoz fagyok, mivel szinte nem is voltam jelen lelkileg. Inkább csak fizikailag és a náddal borított befagyott tavat tanulmányoztam érzelem mentes arccal. Szememből viszont lassan megeredtek könnyeim, amik végig szánkáztak arcomon és lehulltak a kabátomra. Már erőm sem volt letörölni őket, így hagytam, had áztassák el a kék anyagot és hagyjanak nyomot maguk után. Úgy se látott senki, így nem is zavart. Végül is kit érdekelt egy magányosan sírdogáló lány ? Senkit... Valaki viszont nem hagyta, hogy teljesen magamba zuhanjak és megfogva a az arcomat térített vissza a valóságba.

- Történt valami SeoYun ? - guggolt elém NamJoon és kesztyűs kezével letörölte a könnyeimet. - Miért sírsz mindig, ha találkozunk te lány ? - mosolyodott el, mire nekem is felfelé görbültek ajkaim és hanyagul megvontam a vállamat.

- Ilyen a szerencsém. Te vagy az egyetlen, aki ennyiszer látott ilyen állapotban - jegyeztem meg elgondolkozva és kieresztettem magamból egy halk sóhajt. - Örülök, hogy veled találkozom ilyen alkalmakkor. Legalább egy kis ideig is ugyan, de nem gondolok semmi rosszra...

- Mi a baj ? Nekem nyugodtan elmondhatod - fogta meg a kezemet és gyengéden megszorította őket. Kellemes volt, ahogy nagy kezeibe fogta enyémeket ezzel felmelegítve egy kicsit őket és talán a bensőmet is. Minden egyes alkalommal ahányszor csak hozzám ért pír költözött az arcomra és megmagyarázhatatlan boldogság költözött belém. Az egyre gyorsabban verdeső szívemet már nem is említve. Egyértelműen kezdtem furcsán viselkedni, ami lehet neki is feltűnt mégsem szólt semmit sem. Egy kicsit örültem neki, ugyanis nem tudtam volna neki semmit sem mondani a reakcióimmal kapcsolatban.

- Semmi. Tényleg. Csak örülök, mert Jiu haza jöhet karácsonykor, ráadásul hamarosan meg van az összeg a fényképezőgépre - magyaráztam a lehető leghitelesebben. NamJoon viszont rögtön átlátott rajtam és kétkedő tekintettel kezdte el fürkészni az arcomat.

- Tisztában vagyok vele, hogy hazudsz, de ha nem akarod elmondani, akkor nem kell. Nem leszek erőszakos - vette le a maszkját ezzel megmutatva mosolygós ajkait, majd egy kis habozás után közelebb dőlt és megölelt. Hirtelen csapott meg csokis illata, ami olyannyira emlékeztetett a karácsonyra és nyugtatott meg egy kicsit. Rövid idő után én is átöleltem és fejemet vállába fúrtam. A szívem egyre gyorsabban és gyorsabban dobogott mégsem húzódtam el, mert akár ki is ugorhatott volna a helyéről az sem érdekelt volna, mivel ki akartam élvezni ezt a pillanatot. Mert nagyon tartottam attól, hogy egy idő után ez a szép illúzió darabjaira hullik és minden eltűnik. Hisz lehet, hogy ez csupán csak egy karácsonyi illúzió volt.

- Na gyere, menjünk vásárolni - húzott fel a padról NamJoon és a kezemet el nem engedve kezdett el a parkból kifelé sétálni.

- Mégis mit ? Egyáltalán minek ? - értetlenkedtem, mire zavartan lejjebb húzta sapkáját és krákogva megszólalt.

- Tulajdonképpen még nem vettem meg a karácsonyi ajándékokat és nagy segítség lenne, ha lenne mellettem valaki...

- Még nem vetted meg az ajándékokat ? De hisz már csak egy hét van karácsonyig - hüledeztem és gyorsítva a tempón most én kezdtem el húzni.

- Miért sietsz ennyire ? SeoYun ! - botladozott utánam, mire észbe kapva lelassítottam, hogyfelvegye a tempót, majd szép lassan újra gyorsítani kezdtem.

- Ha akarsz is még valamit kapni, akkor minden idő számít, mivel az emberek elég nagy százalékának most jut eszébe ajándékokat venni. Örülhetsz, ha egyáltalán találunk még valamit - magyaráztam és erre nem is szólt már semmit, csak halkan követett.

- Nem is tudtam - törte meg a csendet a buszon ülve és féloldalasan felém nézett. - Már rég vásároltam ilyenkor, így nem igazán tudom mi, hogy megy.

- Nem csodálom. Ha én is ilyen elfoglalt lennék, akkor természetes, hogy nem tűnnének fel ezek az apró dolgok - vontam meg a vállamat és csak reméltem, hogy nem volt semmi bántó a szavaimban. Továbbra is csak az ablakon bámult ki és nem láttam a szemén, hogy bármi baja lett volna, így megnyugodva vezettem tekintetemet az összekulcsolt kezeinkre és mosolyogtam úgy, mint a tejbetök.

Szöul egyik legnagyobb bevásárló központjába belépve rögtön megcsapta fülünket a hangszórókból szóló karácsonyi zene és azonnal meg is pillantottunk a bejárattal szemben egy hatalmas karácsonyfát. Égőkkel, girlandokkal és különböző gömbökkel volt felaggatva a tetején egy ezüst csúcsdísszel. A szinteken lévő korlátok porhóval voltak leszórva és néhol még hóembereket is elhelyeztek. A gyerekek vidáman szaladgáltak ide-oda és hagyták figyelmen kívül szüleik figyelmeztető szavait. Párok egymás kezét fogva néztek barátaiknak pár ajándékot és vásároltak be az ünnepi vacsorához vagy süteményekhez. Mi NamJoonnal szintén egy ilyen párnak nézhettünk ki, ahogy különböző ruhaboltokban keresgéltünk valamit a fiú barátainak. Találtunk már egy fekete meleg pulcsit és egy ugyanilyet csak rózsaszínből, amiről eléggé nehezen hittem el, hogy egy fiúé volt, de NamJoon állítása szerint ez a barátja élt-halt az ilyen cuccokért. Hittem neki, mivel annyira nagy beleéléssel mesélt az említett márió imádatáról, így nem volt okom nem hinni neki, de azért eléggé furcsának tartottam. A női részlegre is ellátogattunk és én vettem is anyunak egy meleg kardigánt, amit nem tudtam ott hagyni, bár kellett Jiu fényképezőgépére a pénz, én mégsem tudtam nem megvenni. Aztán NamJoon vásárolt nekem egy fehér sálat és sapkát is, ugyanis nem szerette volna, hogyha megfázom a hideg idő miatt, így ellenkezni sem tudtam, már a kasszához is lépett és megvette őket. Egy ki ideig ugyan haragudtam rá, de a szomorú nézésével ki tudott engesztelni, így boldogan fogadtam el a kapott ajándékot és már fel is vettem, még ha meleg is volt az épületben és majd meg sültem bennük. Egy elektronikai szaküzletbe is benéztünk és amíg NamJoon videó játékokat keresgélt addig én elmentem a fényképezőgépekhez és leellenőriztem, hogy még mindig annyiba került-e a gép, mint amikor legutóbb néztem. Szomorúan sóhajtottam fel az árat látva és végig simítva a fekete gépen, rögtön eszembe is jutott Jiu boldogságtól kicsattanó arca, ahogy kibontva a csomagot meglátja benne. Viszont el kellett fogadnom, hogy ennek még nem most jött el az ideje, így el kellett azon gondolkoznom, hogy milyen ajándékot adhatnék neki ezen kívül. Bár semmi sem jutott eszembe, aminek olyannyira örült volna, mint ennek a tárgynak előttem.

- Bocsánat, hogy eddig tartott - futott felém NamJoon, mire gyorsan elszakítottam tekintetemet a géptől és rámosolyogtam a felém jövőre.

- Semmi gond. Megtaláltad a játékot ? - néztem a kezében tartott zacskóra, mire csak boldogan bólintott egyet, majd tekintete az előbb nézett fényképezőre esett.

- Mehetünk ? - kapta felém a fejét újra én pedig el is indultam a kijárat felé mögöttem a nagyban gondolkozó fiúval. Örültem, hogy nem kérdezett rá melyik is volt az, mert így legalább azt hihette, hogy valamelyik olcsóbbat néztem az ott lévők közül. Így legalább nem kételkedhetett abban, hogy megbírtam-e venni. Mert én ugyan egyre jobban kételkedtem benne, neki viszont nem kellett erről tudnia.

Még benéztünk egy édességboltba is, ahol vett három hatalmas nyalókát is, amit nem tudtam hova tenni, de mindenesetre segítettem neki eldönteni, hogy az almás, az epres, a citromos, vagy pedig a több színű a finomabb-e. Miután ezzel az igen nehéz feladattal kész lettünk. Még bementünk egy újabb ruhaboltba, ahol rögtön megpillantottam egy rénszarvasos hajpántot, így nem is tudtam kihagyni, hogy ne tegyem NamJoon fejére. Amíg el volt foglalva a táskák nézegetésével addig én mögé osontam és lábujjhegyre állva ráraktam a fejére. Viszont annyira kellett próbálkoznom, hogy felérjem, hogy elveszítve az egyensúlyomat nekidőltem és megkapaszkodva a vállában tartottam meg magamat.

- Hát ez nem úgy jött össze, ahogy terveztem - motyogtam és elengedve őt egy kicsit hátrébb mentem tőle.

- Túl kicsi vagy - fordult meg és a látvány miatt azonnal kitört belőlem a nevetés. Igazán viccesen állt rajta a rénszarvasos fejdísz, amit gyorsan meg is örökítettem a telefonommal, de a kicsit sem boldog arca miatt rögtön futásnak eredtem és elbújtam egy öltözőfülkében. Ahol behúzva a függönyt leültem a padra és lábaimat felhúzva reménykedtem benne, hogy nem talál meg. Most úgy éreztem magamat, mint egy rossz gyerek, aki valaki megviccelése miatt bajba került, de valamiért a szívem izgatottan vert arra várva, hogy megtalál-e vagy sem. Láttam ugyan az árnyékát a fülke előtt, de mivel nem úgy tűnt, hogy bejönne így halkan felsóhajtva könnyebbültem meg, majd kaptam ijedten a szívemhez, mikor hirtelen elhúzta a függönyt és belépett hozzám. Mosolyogva nézett le rám és rázta meg a fejét nevetve.

- Olyan vagy akár csak egy gyerek - lépett közelebb én pedig megvonva a vállamat leraktam lábaimat a földre.

- Hozzád képest az is vagyok - jegyeztem meg visszafojtott mosollyal, mire még közelebb lépett és lehajolt hozzám, hogy arcunk egy szintbe kerüljön.

- A tűzzel játszol te lány - nézett mélyen a szemembe, ami miatt éreztem, hogy egyre vörösebbé vált a fejem és kezdett az irányítás is kicsúszni a kezeim közül. Élveztem minden egyes pillanatát, amikor kötözködhettem vele, de az igazán zavarba hozott, hogyha ilyen módon válaszolt ezekre a tetteimre. Kezével megtámaszkodott két oldalamon, ami miatt ijedten rezzentem össze és néztem mély barna szemeibe. Sűrűn pislogva próbáltam megszüntetni ezt az illúziót, de amikor egyre közelebb hajolt hozzám hirtelen sokkal valóságosabbá vált minden, mint eddig. Szememet lehunyva vártam arra, hogy megcsókoljon, hogy puha telt ajkai az enyémeket súrolják, és ezzel szinte kiugrasztják szívemet, de mikor percekkel később sem történt semmi kinyitottam szemeimet és csodálkozva néztem NamJoon karját. Ugyanis valamikor kiment a fülkéből és megállva mellette benyújtotta kezét, úgy hogy mást nem is láttam belőle. Oké, határozottan zavarba jöttem és szerettem volna, hogyha a föld megnyílik alattam, de mivel ez később sem történt meg, így kínomban az arcomat fogva léptem ki a fülkéből és indultam el a kijárat felé magam mögött hagyva NamJoont. Nem láttam ugyan az ő arcát, de biztos nem érezte olyan megalázottnak magát, mint én, így nem aggódtam miatta. Szerencsére mindent meg is vásároltunk, így elindultunk a kórház felé. Ugyanis én még be akartam ugrani Jiuhoz is és NamJoon úgy döntött, hogy elkísér, bár nem szólt egy szót sem egész út alatt. Örültem neki, mert én személy szerint mérges voltam rá, ami valószínűleg a hangulatomon is látszódhatott. A sálamat is teljesen az arcomba húztam és nem reagáltam semmilyen kedves tettére sem. Nem érdemelte meg. A nagy fehér épülethez megérkezve csak vetettem felé egy dühös pillantást és bementem a kórházba. Nem arról volt szó, hogy mindennél jobban szerettem volna, ha megcsókol, de ha már tett egy ilyen lépést, akkor igen is bántott, hogy nem tette meg. Lehet észre vette a szemem alatt lévő heget, amiről ugyan már meséltem neki, hogy kis koromban szereztem, mikor lefejeltem az asztal sarkát, mégis lehet taszító volt neki. Vagy csak szimplán rájött, hogy mégsem akart volna egy olyan lánnyal csókolózni, aki olyan gyerekes volt, mint én. Vagy egyáltalán, aki olyan volt, mint én...

- Mégis miért vagy ilyen morci kedvedben ? - kérdezte Jiu, mikor már sokadszorra túrtam dús hajamba és motyogtam dühösen.

- Szerintem átvágtak - böktem ki azonnal, mire TaeMin felvont szemöldökkel fordult a húgomhoz, de ő csak rázta a fejét, hogy tippje sem volt ki.

- Csak nem NamJoon ? - találgatott végül a fekete hajú srác, mire legyintve elnéztem róluk. - Ezek szerint ő - állapította meg.

- Hogy te milyen okos vagy - jegyeztem meg szarkasztikusan. Erre a húgom a térdemre csapva adta tudtomra, hogy legyek kedvesebb és ne rajtuk vezessem le a feszültségemet, így bocsánatkérően szegény fiúra néztem és halkan megszólaltam. - Bocsánat, csak egy kicsit kiakasztott. Nem akartalak megbántani.

- Ahhoz több kéne, hogy megbánts - mosolyodott el, mire megkönnyebbülten néztem rá és tettem fel azt a kérdést, ami már egy ideje megfogalmazódott bennem, de eddig még ki nem mondtam. Nem nagyon örültem neki, de mivel kezdett megváltozni a szememben, így muszáj volt felajánlanom.

- TaeMin, nem szeretnéd velünk tölteni a karácsonyt ? - néztem rá, mire Jiu hangos sikítozásba kezdett és a nyakamba borult.

- Tényleg szabad ? Anyuék is megengedik ? Ó TaeMin, ez lesz életem legjobb karácsonya - ölelte meg a fiút is, aki meglepetten simogatta meg a húgom hátát és mosolyodott el féloldalasan. Annyira látszott, hogy szerette Jiut, nem is értem, hogy ez neki miért nem tűnt fel eddig. Tuti, hogy először nehezen támogatnám őket, ha összejönnének, de ha Jiu szeretné, akkor nem ellenkeznék.

- Majd megbeszélem még az orvosommal, de ha nem zavarnék, akkor szívesen veletek lennék - válaszolta egy kis gondolkozás után és több se kellett a húgom annyira szorongatni kezdte szerencsétlen fiút, hogy nevetve dőlt el vele az ágyon.

- Ésszel Jiu - szóltam rá és ezzel egy időben TaeMin kezelőorvosa is belépett hozzánk és rögtön elmosolyodott a látványukra, de egyben mintha láttam volna egy kis szomorúságot is a tekintetében. Csak reméltem, hogy beképzeltem. Ki is hívta magával TaeMint, aki lassan követte is ezzel magunkra hagyva minket a húgommal. Muszáj volt megkérdeznem valamit, így megfogva a kezét rávettem, hogy rám figyeljen. - Jiu, őszintén válaszolj arra, amit kérdezni fogok - kértem, mire érdeklődve nézett rám és várt a kérdésre, ami elég nehezen fogalmazódott meg bennem, de valahogy csak sikerült kiböknöm. - Szereted TaeMint ? - először csak pislogva bámult rám, majd szép lassan vörösödni kezdett a füle és elkapta a fejét. Oké, ez egy igen határozott válasz volt.

- Persze, hogy szeretem...

- Te is tudod, hogy nem így értem - simogattam meg a kézfejét, mire lassan felém nézett és halkan kibökte.

- Igen. Nagyon...

Nem sikítoztam örömömben és semmi ilyesmi. Szimplán csak megosztottam vele a véleményemet és adtam neki pár tanácsot ezzel kapcsolatban. Örültem, hogy végre megtapasztalta ezt az érzést, de TaeMinben még mindig zavart valami és nem hagyott nyugodni. Viszont ezen tovább nem is gondolkozva köszöntem el Jiutól és mentem a földszint felé, amikor is elmenve egy ajtó előtt meghallottam valaki sírását és egyben egy orvos együtt érző szavait. Mind a két hang ismerős volt, így képtelen voltam tovább menni és emiatt le is cövekeltem az ajtó előtt.

- Sajnálom. Őszintén sajnálom. Én mindent megtettem, de a helyzet súlyosabb, mint gondoltam - mondta az orvos és kiéreztem hangjából, hogy valóban szomorú volt.

- Mindegy. Egyébként is megmondták nekem, hogy nincs sok évem hátra, így nem lepett meg, amit mondott. Bár azt gondoltam, hogy még legalább ezt az évet megérem, ha már ennyire a végénél járunk - hallottam meg TaeMin hangját, mire kezemet szám elé kaptam és hevesen dobogó szívvel figyeltem tovább.

- Sajnálom...

- Kérem ne nézzen így. Ez a sorsom, ha egyszer meg kell halnom, akkor az ellen semmit sem tehetek. Köszönöm, hogy segíteni próbált - hallatszódott a szék nyikorgása, ami miatt észhez térve elsiettem a folyosó sarkához és ott befordulva nekidőltem a falnak. Kezemmel befogva a számat tartottam vissza feltörni készülő zokogásomat és meredten magam elé bámulva próbáltam feldolgozni az imént hallottakat. TaeMin nem halhat meg. Bármennyire is nem kedvelem nem teheti ezt. Mi lesz Jiuval ? Mi lesz TaeMin felé táplált érzéseivel ? Mi lesz velük ? Ez csakis valami tévedés lehet. Egy nagyon rossz vicc. Lehetetlen, hogy szegény fiú meghalljon. Hát valóban nincs csoda egyes emberek számára ?

Sziasztok^^

Ez egy igen terjedelmes rész lett és viszonylag eseménydús. Biztos meglepett titeket a vége, de hiába kérdeztek bármit nem fogok spoilerkedni^^ Holnap jön ebből a sztoriból az utolsó rész, amit remélem már vártok és nem fogtok benne csalódni :) És már csak 14 nap van karácsonyig, úgyhogy biztos már nagyban várjátok :D Én személy szerint igen^^