- Yoon Mirae szemszöge -

Egy év ismerettség után volt elég okom arra, hogy miért is kedveljem a BTS minden egyes tagját. Jó, egyet kivéve. Bár tulajdonképpen Sugát sem utáltam, szimplán képtelen voltam kiigazodni rajta az igen furcsa természete miatt. Azok után, amit pedig pár napja csinált, igazán elérte, hogy még kevésbé kedveljem, mint eddig. Utáltam a nagyon magas helyeket és csak is azért voltam nyitott ablakhoz ilyen közel, mert gyönyörű volt a kilátás és a fényképezőgépemmel mindenféleképpen meg akartam örökíteni. Nagyon megijedtem, mikor éreztem, ahogy előre dőltem és hirtelen kapaszkodni se tudtam. Az viszont meglepett, hogy YoonGi utánam kapott. Belőle még azt is kinéztem volna, hogy hagy kiesni az ablakon... Ezek után viszont valóban dühös lettem rá, amit ki is mutattam, pedig ilyet nem gyakran tettem. Aztán jött HoSeok és a mosolya, ami minden gondomat elűzte. A csapatból talán őt kedveltem a legjobban, mivel ez alatt az egy év alatt neki köszönhettem, hogy már az első itt töltött hetemen nem rohantam haza sírva, mert hiányoztak a szüleim, a barátaim, minden.

- Hat hónappal ezelőtt -

" Gyomrom fel-le liftezett, kezeim és lábaim remegtek és hányimgerem volt. Ilyen állapotban mentem be már három napja az ügynökséghez és mivel minden idegen volt számomra, így a saját árnyákomtól is féltem. Hirtelen túl sok ember lett körülöttem és vagy húsz emberrel voltam egy szobában, ami rendkívűll fusztrált. A buszon, amin utaztam mindig rengetegen voltak és még a jelenlegi ágyam is olyan kényelmetlen volt, hogy már pár napja nem aludtam túl jól. Beszélni csak akkor beszéltem, mikor nagyon muszáj volt és egyébként síri csöndben végeztem a dolgomat. Az esti telefonbeszélgetésekkor is mindig a sírás szélén álltam és legszívesebben megkértem volna a szüleimet, hogy vigyenek el innen. Nem az alkalmazottakkal volt a problémám, szimplán nem illettem ebbe a környezetbe. Hihetetlen, hogy amíg otthonról jártam be, nem is volt semmi problémám és most egyszeriben ennyi lett. Minden idegenné vállt a számomra, mégha már fél éve is dolgoztam itt. Olyannak éreztem, mintha csak három napja lett volna.

Miután elintéztem minden papírmunkát, úgy gondoltam nem maradok még a szünetemben is ebben a szűkös szobában, így az ebédemet fogva kimentem és kerestem valami eldugodtabb folyosót. Nagy nehezen találtam is egyet és leülve egy székre, neki is láttam az evésnek. Túl sok étel nem ment le a torkomon, mint már pár napja és gyengének is éreztem magamat. De valamiért már öt falattól is rosszúl lettem, így magam mellé téve a rózsaszín ételes dobozt előregörnyedtem és a combomra könyökölve megtápasztottam a fejemet. Szememet jó erősen lehunytam, hogy biztos ne hányjam ki a már lenyelt ebédet és szerencsémre sikerült is visszatartanom magamat.

- Minden rendben ? - szólalt meg valaki hirtelen előttem, mire hirtelen kinyitottam a szememet és felkapva a fejemet megpróbáltam szemügyre venni az idegent, de nem volt túl jó ötlet ez a mozdulat, így kezmet a számra tapasztva löktem félre az előttem állót és szaladtam a mosdó felé. Az sem érdekelt, ha a férfi vécébe tévedtem azonnal be is rohantam egy vécéfülkébe és becsapva az ajtót magam után a vécékagyló felé hajoltam. A könnyeim csordultak ki a szememből és szinte már úgy éreztem, hogy semmi nem volt bennem, ezek után biztos nem. - Bejöhetek - kopogtatott valaki az ajtón, de nem bírtam válaszolni, így ezt beleegyezésnek véve, be is nyitott. - Úristen, jól vagy - éreztem, ahogy leguggolt mellém és hátamra rakva nagy és meleg tenyerét gyengéden dörzsölni kezte. Hajamat is hátrafogta, amivel végre nem nekem kellett törődnöm és csendben várakozott rám. A hangja mindvégig kedves és megértő maradt és egyáltalán nem sietettetett, vagy kezdett el panaszkodni. Mély hangján nyugtatgatott, ami nem mellesleg egyre ismerősebbé vált és kezdtem rájönni, hogy ki is volt ez a titkos idegen. Miután végeztem lassan segített felállni és karomnál fogva kihúzott a fülkéből és megvárta, amíg megmostam az arcomat és kiöblítettem a számat, majd csöndben ki is kísért az egyébként női mosdóból. Hogy mégis miért jött be utánam kész rejtély volt számomra, mégis egy kicsit jól esett, hogy nem voltam egyedül. Habár egy igen előnytelen oldalamat látta meg, amí miatt nem kicsit éreztem kínosan magamat a közelében, de ennek nem igazán adtam hangot. Csendben sétáltunk vissza a székekhez és helyet foglalva szigorúan magam elé nézve egy szót sem szóltam, mivel nem igazán mertem. Akkor égettem le magamat Jung HoSeok előtt, így érthető volt, hogy egy szót sem szóltam.

- Most biztos vagyok benne, hogy kínosan érzed magadat - törte meg hirtelen a csendet, ami miatt halkan felsóhajtottam. - Ne zavarjon az előbbi. Elárulom, hogy régebben nálam is voltak ilyenek, csak sajnos nekem senki sem fogta fel a hajamat - mesélte szomorúan, mire halványan elmosolyodtam és bátortalanul felé néztem. Széles vigyorra húzva a száját nézett a szemeimbe és felemelve a kezét megsimogatta a fejemet. - Csak nem honvágyad van ? - tippelt, ami miatt résnyire nyitva a számat csodákoztam el és szűkítettem össze a szemeimet.

- Te valami gondolatolvasó vagy ? - vezettem végig rajta a tekintetemet gynakvóan, mire hangosan felnevetett és megrázta a fejét.

- Nem, csak szimplán át tudom érezni a helyzetedet. A menedzserünk mesélte, hogy nem rég költöztél el a szüleidtől, úgy, hogy tömegiszonyod van és emiatt nem nagyon szereted az ismeretlen helyeket...

- Ezt mind elmondta ? - rémültem meg, de arcomat látva heves fejrázásba kezdett.

- Én szedtem ki belőle. És mivel már az idegeire mentem, így elárulta nekem, de csakis nekem. Úgyhogy ne aggódj, senki más nem tudja.

- Őszintén, ez egy kicsit megnyugtató - válaszoltam halkan. - Most tuti, hogy furcsának tartasz.

- Nem, egyáltalán. Sőt, szerintem tök természetes, hogyha valakinek vannak félelmei. És ha ennyire kötődik a szülővárosához és legfőképp a szüleihez - az utolsó pár szavával rátapintott a lényegre, így szomorúan elmosolyodva hajtottam le a fejemet és próbáltam meg erős maradni. - Ne sírj - ijedt meg. - Soha nem tudtam jól báni a síró emberekkel - vallotta be, mire arcát szemügyre véve rögtön felnevettem, mivel valóban megrémült a könnyeim veszélyétől.

- Bocsánat. Csak egy kicsit még nehéz megszoknom, hogy ennyi változás történt egyszerre az életemben...

- Nekem mondod ? Ez a két és fél év rengeteg változás, az előtte lévő évekről már nem is beszélve. Tudod, hiába nem látszik, de nekem is rettentően hiányoznak a szüleim és a nővérem. Megpróbálok a lehető legtöbbször beszélni velük, de ez nem mindig sikerül. Sajnos - nézett szemeimbe szomorúan, ami miatt kezdtem megbánni, hogy ennyit panaszkodttam. Neki sokkal nehezebb lehetett és mégis én nyavajogtam. Nem voltam túl jó ember, az egyszer biztos... - Ne nézz így - mosolygott rám és megfogva a kezemet kinyújtotta a kisujjamat. - Ígérd meg, hogy ha valami gond van, akkor megosztod velem és én is ezt fogom tenni. Ha jól láttam, nem igazán vagy még jóban senkivel sem, így szeretnék én az első barátod lenni - nyújtotta felém a saját ujját, mire meghatódva a szavaitól beleakasztottam a sajátomat az övébe és elmosolyodva megkötöttem vele ezt az igazán gyerekes ígéretet. Mégis számomra akkor nagyon sokat jelentett. Segített kimásznom egy olyan gödörből, amiből az ő segítsége nélkül soha nem jutottam volna ki. "

Az egész ügynökségnélnagy sürgés forgás volt, ugyanis a Big Hit rendezett egy kisebb elő karácsonyi bulit, mivel karácsony környékén elég sok dolga volt mindenkinek, így hát Jin születésnapját összekötötték ezzel az eseménnyel. Sok staffos kocsikkal furikázta az ételeket, italokat, kellékeket és egyéb dolgokat a kibérelt helyre, ahol én is tartózkodtam és nagyban segítettem a díszítésekben és az ételek kirakásában. A hatalmas karácsonyfa szerencsémre nem az én feladatom volt, hanem szerencsétlen Byul szórakozott azzal, hogy megtartva az egyensúlyát fel tudja díszíteni a fát, míg lent ketten is tartották a létrát, hogy le ne essen. Én addig letakartam a vacsorát és kihordtam a leterített asztalokra az üdítőket és poharakat. A szeszes italokat a vörös terítővel fedett asztalokra raktam, míg a többit a fehérekre. Jó volt ez a jelzés, mivel még egész sokan nem töltötték be a felnőtt kort, ráadásul erre az estére páran elhozták a gyerekiket is, így nem lett volna túl szerencsés, hogyha egy gyerek összekeveri a szörpöt szojuval. Se neki, se pedig nekünk.

A világítás leellenőrzése után a feladatommal kész is voltam, így mehettem vissza a céghez, hogy elhozzam a vendégeket, akik közé a BTS is beletartozott. Igazán frusztráló volt úgy vezetni, hogy közben éreztem YoonGi égető tekintetét a hátamon, de még azzal jól jártam, hogy nem ő, hanem NamJoon ült mellettem és hallgatta az utasításaimat arról, hogy honnan kell felmenniük a színpadra, mit kell előadniuk és a szöveget is átadtam neki, amiben le volt írva a beszédük. A menedzserük még mindig lázasan feküdt az ágyában és ugyan már ennek ellenére is fejlődött az állapota, azért még korántsem mondhatta rá senki sem, hogy rendben volt. Addig is itt volt még pár menedzser és staffos a segítségükre, akik nem hagyták, hogy bármi probléma forduljon elő az este. Bár ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy az este zökkenőmetesen ment...

A fiúk belépését hatalmas tapsvihar fogadta és a gyerekek is vidáman futkorásztak a hatalmas díszteremben ezzel megnehezítve egy kicsit a pincérek dolgát. Én a teremben járkáltam fel s alá ellenőritve, hogy minden rendben volt e, míg a BTS és a Homme fellépése tartott. Ezután halk zongora kíséret biztosította a megfelelő hangulatott és mindenki vegyülni kezdett. A gyerekek és felnőttek egyaránt egymásra találtak és szerencsére semmilyen konfliktus sem alakult ki. Na jó, hazugság lett volna a semmilyen kifejezés. Inkább azt mondanám, hogy csak kevés.

Épp Hobival beszélgettem a MAMÁN elért eseményeikről, amikor is halk vita csapta meg a fülünket a bejárati ajtó mögül, ahol álltunk. Félve pillantottam a mellettem ácsorgó fiúra, aki csak sóhajtva megrázta a fejét és lerakva a poharát egy épp felénk közeledő pincér tálcájára már ki is ment a háta mögött velem.

- Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen ? - hangzottak YoonGi dühös szavai, miközben ingjét gombolta kifelé kezében fekete zakójával. Előtte szintén mérges barátnőm állt és mivel láttam rajta, hogy hamarosan neki esik az épp nem rá figyelő fiúra, gyorsan megfogtam a karjánál fogva és hátrébb rántottam.

- Kérlek szépen Byul, ne rendezz jelenetet - néztem a szemeibe, mire levegő után kapkodva nézett Sugára.

- Még hogy én ne rendezzek jelenetet. Ez a tökkel ütött az, aki ennyire kiakatt csak amiatt, mert véletlenül leöntöttem gyümölcslével.

- Milyennel ? - féltem már előre a választól és csak reméltem, hogy valami semlegesebb színűvel.

- Meggy lével - vágta rá a sértett lány, mire kezemet a homlokomhoz csapva fordítottam oldalra a fejemet és pillantottam meg azonnal YoonGi ingjén égtelenkedő vörös foltot és egyben szinte fedetlen mellkasát. Ha bárki ránk talált volna ilyen helyzetben az igen kínos lett volna mindenkire nézve, az pedig csak hab volt a tortán, hogy az ajtó ebben a pillanatban már nyitódott is. Szinte bele se gondoltam abba, amit teszek, már siettem is YoonGihoz, akinek kezét megragadva kezdtem el húzni egy eldugottabb hely felé. Lépésemet sietősre vettem és befordulva egy kevésbé zsongó folyosóra azonnal leültettem egy székre és ráparancsoltam, hogy maradjon is itt, mire visszajövök. Csak reménykedtem benne, hogy hallgat rám és már futottam is a női vécé felé, hogy bevizezzek egy rongyot és azzal visszasiessek a fiúhoz. Bent tartott levegőmet azonnal kifújtam, mikor megláttam ott, ahol hagytam hátravetett fejjel és csukott szemekkel. Közelebb érve észrevettem, ahgy halkan szuszogva valószínűleg elaludt és mellkasa fel-le süllyedt. Látványától nem kicsit jöttem zavarba és rák vörös arccal mentem halkan közelebb és fogtam meg óvatosan az összekent anyagot. Erre viszont kezét hirtelen felemelte és megragadva csuklómat akadájozott meg abban, hogy bármit is csináljak. Ijedten rezzentem össze e tette miatt és félve néztem düh9ös szemeibe, amik csak úgy lángoltak.

- Mégis mit művelsz ? - kérdezte felvont szemöldökkel és kezemet még mindig szorítva tartott fogva.

- Csak segítek elhalványítani a foltot - magyaráztam meg-meg remegő hanggal, mire kétkedve a kezemben lévő rongyra nézett és engedett csuklóm szorításán, majd hagyta, hogy megfogjam ingjét és a vizes anyaggal megpróbáljam kiszedni valamennyire a foltot. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Én főleg azért, mert zavarban voltam és koncentráltam is, ő pedig gondolom, mert annyira fáradt volt. Mostanában igazán sokat dolgoztak mind, így már rájuk fért volna a pihenés. Ezek a gondolatok el is terelték a figyelmemet, ezért észre sem vettem, hogy YoonGi egy ideje már igazán bámult és valamin nagyon agyalhatott, mert szinte nem is pislogott. Tekintetéből is eltűnt a düh és valami más váltotta át a helyét, de arra nem igazán tudtam rájönni, hogy mi is. Miután észrevette, hogy végeztem és őt bámultam megpróbálva megfejteni a tekintetét, rögtön el is tolta a kezemet és felállva el kezdte összegombolni az ingét. Én csak megszeppenve néztem a földet és próbáltam meg nem oda nézni és elterelni a gondolataimat róla. Ebben a pár másodpercnek nem csak, hogy helyesnek, hanem egész kedvesnek is tűnt. Mármint, inkább úgy fogalmaztam volna meg, hogy nem volt mogorva, hanem valaki olyan, akit szívesen megismertem volna.

- Kösz - vetette oda nekem és már el is indult a díszterem felé miközben zakóját magára rángatta.

- Visszatért - motyogtam elszomorodva és utánafutva tartva egy kis távolságot köztünk, követtem vissza.

- Ne együtt menjünk be - nézett hátra, mire azonnal megtorpantam és éreztem, ahogy szívem facsarodott bel ebbe az egy mondatába. Szóval nem akar velem mutatkozni. Végül is megértem, hisz én csak egy staffos vagyok, míg ő egy idol... Nem kicsit megbántva mentem be még előtte az ajtón és siettem szinnte magam elé se nézve ki tudja merre. Csak elakartam tünni egy sarokban, egy pohár borral a kezemben, hogy mindent elfelejthessek. Soha nem jöttünk volna ki jól, az biztos, de legalább ne atta volna ennyire tudtomra, hogy nem értem fel hozzá. Gyerekek nevetései szaladgálásai csapták meg a fülemet és térítettek vissza egy rövid időre a valóságba, majd észrevettem, hogy négy gyerek a hatalmas fa környékén szaladgált, ami nem volt túl szerencsés, ugyanis elég instabil volt az a fa. Embereket kikerülve siettem, hogy szóljak nekik, de ekkor bekövetkezett az, amitől annyira féltem. Egy kislány véletlenül nekiesett a fának egy kis fiú pedig mellette belerohant, mivel tulfutott egy másik gyereken. A fennyő előszőr csak megbillent egy kicsit, de a második döntés miatt el is kezdett oldalra dőlni. Egy kislány épp alatta állt, aki fel sem fogta még mi történt, ezért összezavarodva torpant meg alatta és figyelte, ahogy esett felé. A díszek egyesével hulltak a földre és törtek szét, ami nem kis ijedelmet okozott sok embernek. Gyorsítottam lépteimen és épp odaérve átöleltem a kisgyereket, hogy legalább neki ne essen semmi baja, én kisebb karcolásokkal túléltem volna, de pő nem biztos, hogy ennyire szerencsés lett volna. Fogalmam sem volt, hogy mennyire volt közel hozzánk, de a halk sikítások miatt már igazán, emiatt szorosan lehunytam a szememet és magamhoz öleltem a remegő kislányt. Már azt hittem, hogy ránk esik, amikor is egy rántást éreztem, majd a fa elől pont elkerülve terültem el a földön a gyereket védve és éreztem, ahogy körém is fonódott egy kar. Óvatosan hátranézve megpillantottam egy sötét barna szinte fekete szempárt, ami dühösen és egyben aggódva nézett vissza rám és tartott fogva tekintetével. Min YoonGi, akiről soha nem hittem volna, hogy tud így nézni lányra, vagy egyáltalán bárkire is.

Sziasztok^^

Tudom, tudom. Megint kihagytam egy napot, de tegnap tényleg nem volt semmi időm, így ne haragudjatok. Remélem ezzel a kicsit hosszabb résszel ki tudtalak titeket engesztelni, még ha csak egyszer futottam is át, majd holnap jobban is átnézem, de már annyira fáradt vagyok, hogy többre nem telik tőlem XD

 És ne feledjétek már csak 8 nap van karácsonyig~