Átbújtam a rendőrségi szalagon, mögöttem
szorosan Archer ügynökkel, eljött az első nap a kényszer szabim után. A férfi a kórházi eset óta, minden egyes nap a kanapémon aludt és vigyázott rám éjszaka, amely nem könnyítette meg, hogy ne érezzek iránta még több mindent.

Bugsy egy újabb áldozatot ölt meg, egy újabb ártatlan lány halt meg, amíg mi tétlenkedtünk és csak vártunk.

Lelkiismeretfurdalás.

Sóhajtottam egy nagyot, próbálva úgy kezelni a helyzetet, mint egy profi, de az emocionális és az empatikus oldalam kezd előbújni, nem tudok többet úgy nézni egy áldozatra, mintha egy ügy lenne amit meg kellene oldani, sokkal inkább egy élő, sérülékeny embert látok benne, aki akár én is lehetném. Másoknak evidenst szétválasztani az érzelmeket és a munkát, hozzáteszem eddig nekem is az volt, de minél több dolog történik velem és több ártatlan lány hal meg, annál jobban kezdem magaménak tudni az egészet és a szívemen viselni.
-Miért? - hunytam be a szememet, majd a halott lányhoz guggoltam.
Féloldalas mosollyal megérintettem jéghideg kezét, és lehajtottam fejemet.

Érzelmek.

-Corinne, gyere ide rögtön! - füttyentett Kevin a hálószobából, kizökkentve a mélázásomból.
Odasiettem a sürgető férfihez, aki idegesen beinvitált a gardróbszobába. Először nem értettem mégis mit is szeretett volna mutatni az aprócska helységbe, de amint beléptem, mindent megértettem.

Eltátottam a számat.

Mindenhol fényképek lógtak a plafonról rólam és apukámról, fotók egyenesen kiskoromból, tinédzserkoromból, és olyan fényképek is, amelyeket csak a közeli családtagjaim készítettek. Megérintettem az egyik fotópapírt a másik után, próbálva megérteni, hogy mi is történik, de annyira megijedtem, hogy csak a fényképen visszaköszönő énemet bámultam, rezgéstelen arccal. Ezt mégis ki csinálta?
-Nem csak rólad van. - terelt át a gardrób másik felébe Kevin.

Archer ügynök. Archer ügynök fényképei kaptak helyet enyémek mellett. Fotók a gyerekkorából, fotók a kutyájával, családjával és fotók egy lánnyal, akit mosolyogva ölelget. Nem volt időm minden kis apró pillanatot megvizsgálni, túlságosan hangosak voltak gondolataim, nem hagyták, hogy józanul gondolkodjak. Vettem egy mély levegőt, körbefordultam, egyenesen az ügynök tekintetét keresve, aki az ajtófélfának támaszkodva figyelte a lógó fotókat. Aggodalmas tekintetét enyémbe fúrta, belépett az aprócska szobába és egy erős mozdulattal letépte a plafonon lógó fényképet, amely arcom mellett lógott.

-Ő Amie, a volt barátnőm, 3 éve hagyott el, mert állást kapott New Yorkban. Senki sem tudott a kapcsolatunkról, csak én és a közeli hozzátartozóim, nem tudom hogy szivároghatott ki ez a fénykép. - sóhajtott, majd összegyűrte a fényképet és a mellette lévő kukába hajította.
-Kevin, keresd ki az adatbázisból Amie Spencer lakcímét, fel kell hívnom, nehogy baja essen. - köszörülte meg torkát a férfi.
Ujjait átvezette hátrafésült haján, megdörzsölte az állát, és a társára nézett, aki értetlenül tartotta a kezében a telefonját.

-Jó, egy perc. - válaszolt a férfi.

-Nyomozónő, ön is értesítse a közeli hozzátartozóit, hogy legyenek óvatosak, utazzanak el, ha úgy van, nagyobb biztonságban vannak valahol máshol. - bólintott, majd kiviharzott a szobából.

Megértem.

Én is el szerettem volna tűnni, értesíteni őket, de nem ment.

El szerettem volna rohanni, futni, de nem tudtam.

Egyszerűen jó volt visszaemlékezni a boldog gyerekkoromra, mikor apukám még élt. Mindig boldog család voltunk, talán az átlagnál is boldogabb. Nem volt egy rossz szó a szüleim felől,  mindenben támogattak, minden döntésemet segítettek meghozni, igazi támaszok voltak. Kacagás, mosolygás, napfény és boldogság. Önfeledt nevetések, éjszakába nyúló kártyajátékok, és esti mesék, amelyek segítettek álomra hajtani fejemet. Jelmezbálok, hétvégi filmnézések és mozizások. Mosolyogva álltam a szoba közepén és vizslattam egyesével a fényképeket, amelyeket évek óta nem láttam. Az első biciklim, csattogós lepkém, az első fogszabályzóm és telefonom.

Félnem, rettegnem kéne, de nem tudok.

Újra gyerek lettem, akinek semmilyen gonddal
nem kellett megbirkóznia.

Újra gyerek lettem, mosolyogva figyeltem, ahogy anya elkészíti a reggeli szendvicsemet.

Újra gyerek lettem, a szüleim mindig ott voltak velem.

Újra gyerek voltam, önfeledten sétáltam az esőbe, nem érdekelve, hogy megázok.

Újra gyerek lettem, mosolyogtam, ha édességet kaptam, nem érdekelve mennyi kalóriát is tartalmaz.

Újra gyerek lettem, mégegyszer utoljára leültem az ebédlőasztalhoz és megreggeliztem a szüleimmel.

Újra gyerek lettem, vártam, hogy a folyosón megpillantsam a kiszemelt fiút.

Újra gyerek lettem, újra aranyban láttam a világot, újra éreztem, újra álmodtam. Újra lélegeztem, újra mosolyogtam.

Újra gyerek lettem, újra gyerek voltam egy kis időre.

Emlékek. Érzések, amelyek boldoggá tesznek, emlékek, amelyek megmosolyogtatnak.

És emlékek, amelyek már csak emlékek,
merthogy felnőttem.

Felnőttem, értelmet nyert a szomorúság, amelyre sosem gondoltam.

Felnőttem, szürkén látok mindent.

Felnőttem, az oly ragyogó nap, amelyet annyira szerettem, mostanra vakítja a szememet.

Felnőttem, szitkozódom, ha eláztam az esőben.

Felnőttem, egyedül reggelizek.

Felnőttem, és egyedül vagyok.

Felnőttem, nem érzek tovább, nem érzek semmit.

Felnőttem, a szüleim nem fogják többet a kezemet.

Felnőttem, apa már nincs többé.

Kezemet elhúztam a vékonyka papírról, fejemet pedig lehajtottam, a cipőm orrát bámultam. Tettem egy lépést hátra, fátyolos tekintetemmel utoljára körbetekintettem a fényképeken, majd kisiettem a helységből, otthagyva minden érzelmet, és megbánást.

x

-Amie, te mit keresel itt? - hallottam meg Archer ügynök meglepődött hangját, amint a kapitányság liftjéből kilépve, volt barátnőjével találta szembe magát.

-Hendrix, bébi, hallottam mi történt, hívott Kevin, minden rendben van, jól vagy? - vetette magát a lány az ügynök nyakába.
Mélykedoltázsolt fehér blúza nem hagyott semmit a fantáziára, tapadós bőrnadrágja pedig kiemelte kerek idomait. Szőke haja egyenesre
volt vasalva, de ki kell hogy emeljem, az arca gyönyörű volt, nem volt rajta semmi smink. Én pedig mellette álltam egy bő nadrágba és blézerbe, karikás szemmel és kócos hajjal, elkenődött szempillaspirállal és könnyes szemmel. Leporoltam szürke blézerem, remélve segít jobbnak kinézni, de tudtam, a legnagyobb probléma nem a külsőmmel van, hanem a belsőmmel, amely romokban hevert.

Amilyen az ember belül, olyan kívül.

-Be sem mutatsz neki? Szia, biztos ismersz már, én vagyok Amie, ennek a tökfilkónak az exe. - csípett bele a férfi almácskájába, akit ekkor engedett el.
Az ügynök megvakarta tarkóját, arcát elöntötte a pír, nem megszokott módon viselkedtek vele szemben, kínosan érezte magát társaságunkban.

-Szia, Corinne vagyok. - nyújtottam mosolyogva a kezemet a lánynak, aki heves nevetés közepette megrázta azt.
Szőke haját füle mögé túrta, megigazította blúzát, és az iroda felé vette az irányt, otthonosan mozgott a kapitányságon, ki tudja mióta várt ránk. Összeráncolt szemöldökkel a férfire tekintettem, aki azóta mióta kiléptünk a liftből, megrökönyödve áll bambán és bámul.

-Ne. - emelte fel kezét a férfi kirakva maga elé, de még mindig nem nézett rám.

-Mi?

-Ne kérdezzen semmit. - dörzsölte meg orrnyergét, majd a lány után eredt, aki rögtön a figyelem középpontjába került, pucsítva a detektív táblát figyelte, amíg az őt körülvevő nyáladzó szempárok, a hátsó fartáját bámulták.
Rögtön találkozott tekintetünk Maryvel, mindketten elszörnyülködtünk, de nem csak a maga mutogató nőn, hanem a nyomozótársainkon, akik megszállottan vizslatták Amie domborulatait. Archer ügynök egy erős mozdulattal megfogta a karját és behúzta az irodájába, de ügyelve, hogy a redőnyt lehúzza.

-Ki ez? - kérdezte Mary.
Az említett lány, szemét forgatva kiviharzott az irodából, megállt a detektív tábla előtt és a nyomokat vizslatta.

-Hendrix volt barátnője. - vezettem át hajamon az ujjaimat.
Nevetés. A mellettem álló lány elkezdett hangosan nevetni, nem zavarva a körülötte összegyűlő tömeg, akik az új lányt figyelték, csak nevetett és nevetett, majd fejét csóválva dolgára sietett. Ott maradtam egyedül, csatlakozva én is a bámuló férfiakhoz, de be kell, hogy lássam, tényleg szép nő volt.

-Nincs ujjlenyomat a fényképeken, nem tudjuk az áldozat hagyta nekünk vagy a sorozatgyilkos állította fel, de minden bizonnyal fenyegető dolog mindkettőtök számára. Egyenlőre semmit nem tudunk, hogy szerezték még a fényképeket. - nyomta kezembe Alaric a jelentés anyagát, amely az aláírásomra várt.
Hajamat fülem mögé túrtam, aláfirkantottam a papírt és mosolyogva adtam volna át a férfinek, de ő száját tátva bámulta Amiet, most vette először észre a lányt, őt is elérte az Amie - kór.

-Alaric, itt van, köszi. - böktem meg a papírral a karját, megtörve bámulását.
Apró mosollyal kivette kezemből, majd a lányhoz sietett, aki még mindig a tábla nyomait vizslatja.
Szememet megforgatva az ebédlőbe vettem az irányt, lefőztem egy eszpresszót és felöntöttem tejjel. Ujjaimmal megmasszíroztam a halántékomat, ekkor hallottam meg Archer ügynök hangját, aki Amievel beszélget az ebédlő melletti folyosón.

-Nem, nem jöhetsz csak ide, nem! Amie, mit gondoltál? Szakítottunk, akarom mondani te szakítottál velem, elmentél New Yorkba, az istenit neki.

-De te hívtál.

-Mert veszélyben lehetsz, nem azért mert hiányoztál, figyelmeztetni akartalak

-De mégis hívtál, én pedig itt vagyok.

-Nincs de.

-Szeretsz.

-Szerettelek, múlt időben, de megszűntelek szeretni, mikor elhagytál aznap reggel köszönés nélkül. - halkult el a férfi hangja.

-Már nem szeretsz? - suttogta a lány.

Csönd.
Nem válaszolt.

-Hendrix, te szeretsz még? Mert én szeretlek, sosem szűntelek meg szeretni téged.

-Ne mondj ilyet, ne most és ne nekem.

-Miért?

Csönd.
Nem válaszolt.

Kiléptem a folyosóra, ledöbbenten figyeltem amint az ügynök és Amie hevesen csókolózott. A férfi a padon ült, ölében Amievel, aki szorosan hozzásimulva simogatta a férfi hátát. Felhúzott szemöldökkel eltátottam a számat, majdnem kiejtve kávésbögrémet kezemből, de mire észleltek volna, hogy társaságuk van, addigra én is felszívódtam.

x

-Jelentés? - támaszkodott neki az asztalomnak a férfi.
Haja kócos volt, gyűrött ingjének első két gombja ki volt gombolva, szája körül barna rúzs volt elkenődve. Felhúzott szemöldökkel vizslattam a rúzsfoltot az arcán, nyakán, próbálva nem nagy figyelmet keríteni neki, de olyan volt, mintha kést forgattak volna gyomromban. A tudat, hogy más csókolta, helyettem, a kelleténél jobban megérintett, mint kellett volna.

Mégiscsak azt mondta, hogy kedvel, én meg naivan el is hittem minden szavát.

x

Telefoncsörgésre ébredtem.

-Halló, ki az? - mormoltam bele kómásan a telefonba, amelyből hangos lihegés szűrődött ki.
-Halló! - szóltam bele mégegyszer, de senki sem válaszolt.
Szememet megforgatva elkönyveltem magamban, egy újabb telefonos betyárkodó volt, már éppen raktam volna le a hívást, amikor egy apró sikítást véltem felfedezni a vonal másik végén. Rögtön felálltam, és kihangosítva leraktam telefont az éjjeli szekrényemre ijedten bámulva a kijelzőt, nem értve mi is történik.

-Segítsen, nyomozónő, kérem segítsen! - hallottam egy halálra rémült női hangot, suttogva, alig hallhatóan beszélt.

-Ki beszél? - suttogtam.
A szívem hevesen kalapált, tudtam valami baj van.
-Hölgyem, bajban van? Ha igen, hívja a 911- et, ők mindenben tudnak segíteni, én csak egy nyomozó vagyok. - köszörültem meg a torkomat.

-Igen, bajba vagyok, itt van a gyilkos, a chicagói gyilkos a házamba. Én... én itt... a gardróbomban rejtőzök, de meg fog találni, kérem segítsen, nem akarok meghalni. - csuklott el a hangja.
Hallottam, fogai vacogását, légzése szapora volt, nem tudott megálljt parancsolni nyöszörgésének.
Kihúztam a fiókomat és magamhoz vettem szolgálati fegyveremet és a céges mobilt, amelyen Archer ügynököt tárcsáztam. Pizsama nadrágom zsebébe dobtam a kocsikulcsomat és megindultam lefele az autómhoz.
-A címem Winston 52. kérem nyomozónő segítsen. - sírt keservesen a hölgy.

-Maradjon csöndbe, ne beszéljen, tartalékolja az erejét. Hívtam társamat, csak nyugalom. - túrtam fülem mögé kócos hajamat.

-Mi van? - szólt bele rekedt hangon az ügynök.
Azóta nem beszéltem vele, mióta láttam Amievel csókolózni a folyosón. Hangja sokkal ridegebb és távolságtartóbb volt, mint ezelőtt bármikor, lágysága teljesen eltűnt.

-Van egy kis probléma, vonalban vagyok egy lánnyal, éppen nála van Bugsy. Most indulok, a, címe Winston 52, ott találkozunk 5 perc múlva. - hadartam el és beindítottam autómat.

-Ott leszek, vigyázzon. - rakta le a telefont.

Vigyázzak, persze, mintha érdekelné. Barom.

-Vörös a hajam, miért vörös? Az ajtón be van zárva, hogyan jutott be? Mért én? - próbálta elfojtani a lány hangos zokogását.
Kihangosított telefonomat ledobtam magam mellé az anyósülésre, bekapcsoltam szirénámat és száguldva egyenesen a lány felé siettem, annyira nyomtam a gázt, amennyire megengedték a kacskaringós utak.

-Nyugodjon meg, szóltam a társamnak, már úton vagyok, csak kérem tartson ki! Mi a neve? - kérdeztem.
Az összes piroson áthajtottam, ami utamba eredt, ekkor hallottam meg egy másik szirénát is. A visszapillantó tükörben ügynök autója közeledett felém, aki ugyanolyan lendülettel szelte a kanyarokat mint én. Megnyugodtam.

-Emma. Emma Gate.

-Emma, tartson ki! Kérem. - fordultam be csikorgó kerekekkel az utcába, a mögöttem lévő Archer ügynökkel.
Már kezdtem megszokni a csendet ami a vonal másik végéből szűrődött, amikor rádöbbentem, ez nem valami jó jel.
-Emma? - kiáltottam bele a telefonba.
Nem hallottam szuszogást, levegővételt, semmit.
Válasz nem jött.
-Ott van a szobába? Ha ott van önnel egy szobába, nyomja meg az egyes gombot. - lihegtem.

Megnyomta az 1- es gombot.

Beleütöttem egy erőset a kormánykerékbe.
Levegővétele újra szapora lett és rendezetlen, ahogyan az enyém is, pulzusom az egekbe szökött, elöntött a félelem.

Padló recsegés.

-Itt van, megtalált nyomozónő, kérem ne, ne, ne! - üvöltötte teli torokból a lány.
Legszívesebben kitéptem volna a kormányt a helyéről, de tudtam nem segítene semmiben, tövig nyomott gázpedállal száguldottam a lány felé, hátha odaérek időben.

-Vége. - suttogott bele egy férfi hang a telefonba. 
Egy lövés.

Késő.

Már késő.

Ebben a pillanatban értünk a ház elé. Riadt arckifejezéssel kiugrottam az autómból, felhúztam fegyverem és átmásztam a kerítésen, mögöttem a férfivel, aki betalpalta előttem a bejárati ajtót.
-Menjen be a lányhoz, én megkeresem Bugsyt! - kiáltotta a férfi, majd a hátsókert felé rohant. Átrohantam a ház másik végébe, egyenesen a hálószobába, ahol megtaláltam a lányt vérbe fagyva.

Haja kócos volt, arca csupa könny és ijedség, de mégis békésen feküdt.

-Ne, Emma kérem ne! - fordítottam hátára a lányt.
Letéptem róla zöld pizsama felsőjét, megpróbálva elállítani remegő kezeimmel a vérzést.

Szíven lőtte.

-Küzdjön! Emma hallotta? Küzdjön! - szorítottam le a tátongó sebét, amely már most egy hatalmas vér tócsát képzett a szoba parkettáján.
Homlokom verejtékezni kezdett, levegővételem szapora lett, de nem állhattam meg, szorítottam.

Szorítottam, ahogy csak tudtam, de a lány ugyanolyan eszméletlenül feküdt, mint mikor először megláttam.

Szorítottam a sebet, mert muszáj volt.

Szorítottam a sebet, mert így volt helyes.

Szorítottam a sebet, tudván, tudok rajta segíteni.

-Hagyja! - érintette meg a vállamat a férfi.
Ismerős illata megcsapott, de ezen a förtelmesen
tragikus helyzeten, még ez sem segített megnyugtatni. Megijedtem. Könnyes tekintetem az ügynökre emeltem, de ő nem engem, hanem Emnat figyelte. Fejet lehajtva leguggolt mellém, kisimított egy tincset az arcomból és a fülem mögé simította.
-Corinne, már nem él. - érintette meg véres kezeimet, amelyek a lány sebét nyomták.

Megráztam a fejemet.

Még erősebben szorítottam a sebét, megkezdtem az újraélesztést is.
-Egy. Kettő. Három. És egy. Kettő. Három. Keljen fel Emma. Hallja, Emma, kelljen már fel, az Istenért. - nyomkodtam a lány mellkasát, de ő ugyanolyan mozdulatlanul feküdt mint ezelőtt.
Feje minden mozdulatommal oldalra fordult, de nem reagált rá semmit.
-Nem akarom meghaljon mint az apukám, Emma ne hagyjon el, maradjon velem. Érti, maradjon velem! - érintettem meg arcát, véres ujjlenyomatot hagyva élettelen bőrén.

Szorítom a sebet, mert muszáj.

Szorítom a sebet, éltetni akarom.

Még egy utolsót nyomtam a lány mellkasán, de ekkor rádöbbentem. Szoríthatom a sebet örökké, kapaszkodva egy olyan emlékbe, amelyen nem tudok már segíteni, egy olyan érzésbe amely mindennap lyukat üt gyomromba, csak azért mert akkor nem tudtam segíteni. Most akarok, akartam segíteni, de szertefoszlott minden amit meg akartam előzni, elbuktam, mocskosul elbuktam.

Szorítottam a sebet, késő volt.

Felemeltem remegő kezeimet. Minden tiszta vér volt, véres volt a ruhám, a kezem, a hajam, a parketta, de még a mellettem guggoló ügynök is. Letöröltem izzadságcsepptől fürdőző homlokomat és összetörten a lányra néztem.
-Emma, istenem Emma én úgy sajnálom. - simítottam meg az arcát.
Kezeimet leengedtem magam mellé, csak néztem magam elé, bámultam és hagytam, hogy átjárjon a legszánalmasabb érzés, lelkiismeretfurdalás.

-Corinne, drága jöjjön ide. - simította meg könnyes arcomat az ügynök.
Fátyolos tekintettel a férfire néztem, aki aggódó pillantásokkal vizslatta arcomat. Lágy mosoly kíséretében megfogta kezeimet és két tenyere közé szorította őket, csillapítva azt a kellemetlen remegő érzést, amely egész testemet átjárta.

Egy lánynál sem kapott el a sírás.

Minden helyszín megérintett, minden helyszín mély nyomot hagyott bennem de ez most más volt, teljesen más. Emma halála előtti utolsó perceiben az én hangomat hallotta.

A lövés pillanatában is az én hangomat hallotta.

Tőlem várt segítséget, amit nem kapott meg, cserbenhagytam, rohadtul.

A férfi óvatosan magához húzott, hátamat kezdte el simogatni. Véres kezeimet felvezettem mellkasára, hagytam, hogy teljesen hozzásimuljon testem övéhez, nem érdekelve mennyire is zavarhatja őt. Fűszeres parfümje helyett egy egészen más illatot véltem felfedezni rajta, otthon illata volt.

De légzésem nem csillapodott, ugyanazon járt az eszem, cserbenhagytam a lányt.

Cserbenhagytam.

Cserbenhagytam.

Légszomjam van.

-Mondjon három dolgot, amit lát. - suttogta fülembe.
Szememet kinyitottam, elemeltem fejemet mellkasáról, és három dolgot kerestem, amit látok, nem jutottam messzire, szemem rögtön megakadt a férfi közeli arcán, amelyen döbbenet volt kiülve.

-Maga szemei, borostája, orra.

-Mondjon három illatot, szagot, amelyeket érez.
Elfordítottam fejemet és beleszagoltam a levegőbe, de csak őt éreztem.

Őt.

-Öblítő, cigaretta, sampon.
Mondtam, amit elsőre megéreztem, nem számolva a férfi számára megmagyarázhatatlan dolgokkal, az összes szó amit ezidáig mondtam, hozzá volt köthető.

Hozzá.

-Mondjon három dolgot, amelyek érintkeznek a bőrével. - simította meg arcomat.

-Te.... - köszörültem meg a torkomat, ekkor jöttem rá, nincsen többé légszomjam.
Egy hirtelen mozdulattal két lábra álltam, és a guggoló férfit figyeltem. Nézhettem volna én is a lányt, de csak egyvalakin tudtam rajtatartani a szememet, az pedig ő volt.

Néztem, ahogyan eres kezét ökölbe szoritja, akárhányszor rápillant Emmára, vagy ahogyan nyel egy nagyot, mikor ideges. Megfeszíti az állkapcsát, ha frusztráltnak érzi magát, és hangosan lélegzik, ha nem tetszik neki valami.

Mosolyogtam.

-Jól vagy? - állt fel a férfi, közelebb lépve hozzám.
Letöröltem kiszökő könnycseppjeimet és egy határozottat bólintottam, hátha elhiszem hogy jól vagyok. Mert jól akarok lenni.

-Jól vagyok, köszönöm. Tényleg.

x

-Asszonyom! Corinne nyomozó vagyok, ő pedig a társam Archer ügynök. Feltennénk néhány kérdést a gyanúsítottról. - mosolyogtam bíztatóan az egyetlen szemtanúra, aki látta a gyilkost besétálni a lány házába. 
Láttam, amint a hölgy akárhányszor szóra nyitotta volna a száját, vett egy nagy levegőt és elfordította a fejét, kerülve a társalgást és az esetleges szemkontaktust. Kezemet övére helyeztem, bíztató mosoly kíséretében folytattam tovább a monológomat.
-Le tudná írni a férfit, csak, hogy tudjuk ugyanazzal az emberrel van dolgunk. - szorítottam meg a kezét, sugallva a nő felé, ideje elkezdeni beszélni.

-Közepes termete volt, az arcát sajnos nem tudtam megfigyelni különösebben. Ha jól emlékszem, egy kék terepjárót vezetett, de a rendszámát nem láttam. - tördelte ujjait, majd az asztalon lévő poharat kezdte el bámulni.
Szóra nyitottam volna a számat, de a nő megelőzött.
-A kukát vittem ki. Tudom furcsa, hogy éjszaka közepén, de egyszerűen nem tudtam aludni, olyankor pedig takarítok. Akkor hallottam meg a a lövést, mikor a kuka fedelét csuktam be. Rettenetesen megijedtem és beszaladtam a házba, értesítettem éppen a hatóságot, de pont abban a pillanatban ért önök oda. Tudják, az ablakok mögül bámultam a férfit, amint kisétált a házból és semmit sem tettem. Semmit. - sóhajtott egy aprót a nő, majd fáradt arcát tenyerébe temette.
Megdörzsölte álmos szemeit, majd újult erővel folytatta.
-Fekete kapucnis felsőt viselt, de volt nála egy piros szerszámosláda, sajnos csak ennyi amire emlékszem. - dörzsölte meg orrnyergét.
Bólintottam.

x

-Jól vagy? Őszinte választ kérek. - érintette meg a vállamat Mary.
Éppen a hűtőt nyitottam, mikor hozzámért a lány, megrémítve engem, majdnem kiejtettem kezemből az ebédemet. Nem szóltam semmit, helyet foglaltam az asztalnál, elkezdtem falatozni a tésztám, gondoltam a lány majd megunja, hogy nincs kedvem beszélgetni, de mindezidáig engem nézett, várva a válaszomra, amit okosan próbáltam elsuttyogni. Már a harmadik falatnál jártam, mikor egy hatalmas rúgás érte a lábamat, megelégelte a barátnőm a várakozást.

-Jól leszek, ha végre valahára sikerül elkapom a mocskot. - zártam rövidre.
A lányra tekintettem, aggódó pillnfásokkal engem bámult. Szememet megforgattam, nem hagytam, hogy újra elöntsenek az érzelmeim, pengeélen táncoltak, bármelyik pillanatban utat törhetnek maguknak.

-Ez nem személyes ügy. - érintette meg kezemet, de elhúztam tőle.

-Dehogynem és ezt te is tudod, újra hagytam meglépni a gyilkost. - sóhajtottam egyet.
Hajamon végigfuttattam remegő kezeimet, megdörzsöltem szemeimet, majd a lányra néztem. Tudtam, ha tovább itt maradok, átengedem magam érzelmeimnek, ezért felálltam és otthagytam őt.

x

Sajtótájékoztató.

-Corinne nyomozó vagyok, a chicagói rendőrkapitányságról. Ide figyeljen, Bugsy vagy hogy is hívják magát, tudom, hogy nézi a műsort, tudom, hogy most is itt van valahol a közelben és azt is tudom, bele akarja keverni az ügynököt is az ügybe, azokkal a fényképekkel túllépett a célon. Remélem tudja, nincs már sok ideje, elkapjuk, mi mindenkit elkapunk. - köszörültem meg a torkomat, majd leléptem az emelvényről.
Nem vártam meg a riporterek kérdéseit, akik órák hossza itt állnak a kapitányság előtt, hogy feltehessenek egy kérdést, remélve válaszom dob egyet lapjuk olvasottságán, egyszerűen leléptem az emelvényről és az ügynökhöz sétáltam. Fegyverét kezébe tartotta és idegesen engem figyelt. Önelégült vigyorral odaléptem elé, mint aki jól végezte a dolgát, de arcán az öröm fikarcnyi részét sem láttam.

-Ilyet nem ígérhet, mit képzelt? - fogta meg a karomat Archer ügynök, aki újra felöltötte a jól megszokott magázását.
Egy pillanatra elhittem, talán tegezni fog mostantól, de elhittem azt is, hogy kedvel, nem kellett volna. Tekintete két szemem között cikázott, majd közelebb húzódott hozzám, fülembe súgva valamit.
-Ilyet nem ígérhet, hogy tehette ezt? - szorított egy aprót karomon.
Fejemet megráztam.

-De. Tudja, én mindent megpróbálok és meg is fogok próbálni annak érdekében, hogy elkapjuk ezt a rohadékot. - emeltem fel a hangomat, nem érdekleve ha körülöttünk meghallanak.
Tekintetemet felvezettem szemeibe, még mindig összezavarodottan engem vizslatott, tényleg nem értett velem egyet.

Én meg vele nem értek egyet.

-Én, én csak azt ismétli én. Na és én mit csinálok, mondja már meg nekem! Minden egyes alkalommal maga mellett voltam, ahogyan tegnap éjszaka is, szóval kérem ne kezeljen úgy, mintha nem lennék itt, mert itt vagyok. Nagyon is itt vagyok, vegyen észre, nem egyedül kell megvívnia ezt a harcot, itt vagyok én és az egész rendőrség, a barátai. - húzta fel értetlenül a szemöldökét.
Meglepett kifakadása, de teljes mértékben igaz volt, ennek szembesítése teljesen megingatott, magam sem tudom mit akarok ezentúl.

-És a besúgó. - tátogtam.

-Tudom. De tudja, itt vagyok én is, szóval avasson be, segítek mindenben. Nem tudom miért lett ilyen távolságtartó, nincs ok, ami miatt megérteném távolodását, hacsak.. - láttam rajta, amint gondolatai értelmet nyertek, majd kajlán elvigyorodott és közelebb lépett hozzám.
-Féltékeny. - suttogta a fülembe.
Meleg lehelete arcbőrömet cirógatta.

Megráztam a fejemet, pedig pontosan tudtam, rohadtul féltékeny voltam Amiere.

A férfi mosolyogva kihúzta magát, élvezte azt a kis figyelmet is, amit kapott.
-Tudtam. - vezette fel ujjait mellkasom előtt összefont karomra és arrébb húzott, be egy apró sarokba a kapitányság épülete előtt.

-Maga nem tud semmit. - forgattam meg a szememet és büszkén kihúztam magamat.
A férfi még közelebb lépett hozzám, arra kényszerítve, hogy elhátráljak tőle, de nem tudtam tovább, hátam nekiütközött a hideg falnak, beszorított. Idegesen beletúrtam hajamba, nem tudtam tovább a férfi szemeibe nézni, amelyek akárhányszor rám néznek, felélesztik a pillangókat a gyomromba.

Utálom ezt az érzést.

-Vagy az a baja, elmondtam, hogy kedvelem magát. - suttogta.
Tenyerét megtámasztotta fejem mellett a hideg falon, elfordítva fejét, pedig mosolyogva arcomat kémlelte.
-Corinne, beszéljen. Beszélj. - bökte meg játékosan orrom hegyét.
Nyelvemmel megsimítottam felső fogsorom, szám oldalát beharapva pedig a férfire tekintettem, aki elszántan próbálta megfejteni mit is akarok mondani. Zavarba ejt tegezése, teljesen megőrjít, az őrületbe kerget.

-Az őrületbe kerget, szóval engedjen kérem, hadd végezzem a dolgom. - toltam hátrébb mellkasánál fogva.
Ekkor ráfogott két kezem csuklójára és magam mellé ejtette őket, mintha probléma lett volna, hogy megérintettem.

-Kerget, engedjen, nem tegezzük mi már egymást? - suttogta, de még mindig nem engedte el karomat.
Tengerkék szemei lyukat ütöttek arcomon, nem volt elég az a pír, amely érintése és bámulása okozott, nem, neki még beszélnie is kellett hozzám.

-Jó, ha bevallom féltékeny vagyok, enged dolgozni? - forgattam meg a szemem.

-Tegezz.

-Archer ügynök, ne nevettessen már, játszadozik velem kedve szerint, engedjen már el. - emeltem fel hangomat.

-Hendrix. Ez a nevem.

-Hendrix, engedjen már el az Istenit. - löktem arrébb.

-Kimondtad a nevem, tegezz.

-Engedj el.
És elengedett.

x

3 óra 3 perc

-Segítek Emma, segítek! Esküszöm, hogy segítek. - ültem fel az ágyamba.
Verejtékben úszó arcomat megtöröltem, lehúztam az éjjeliszekrényemen pihenő pohár vizem teljes tartalmát.

Rémálom.

4 óra 7 perc

-Emma! Segítek. - ugrottam fel újra.

6 óra

Egy percet sem aludtam, az előző rémálmom óta, hajnali 4 óta ülök az ágyam szélén, várva, hogy kiverjem Emma arcát a képzeletemből, de akárhányszor becsukom a szememet, csak őt látom. Őt látom, ahogyan fekszik a földön vérbe fagyva, látom az arcát, az összes könnyét, és élettelen testét.

És tétlenül állok.