Négy.

Futottam apa miatt, futottam anya miatt és futottam amiatt az ember miatt, aki makacsul kivárta volna míg felrobban a bomba, csak hogy mellettem legyen. Elkezdett roppantul fontossá válni az életemben, amit egy cseppet sem bántam.

Öt. 

Hat.

Hét.

-Jöjjön, jöjjön! - kiáltotta mellettem a szkafanderes férfi.

Nyolc.

Kilenc.

Tíz.

Robbanás.

Testemet hatalmas erővel repítette fel több méter magasra a lökéshullám, egyenesen nekiestem a bombaelhárító férfinek, aki ahogy eltervezte, letepert a földre, megóvva az esetleges törmelékdaraboktól és a tűztől. Szememet nem tudtam becsukni, meredten bámultam a fölöttem fekvő férfire, ekkor láttam, ahogyan autóm darabjai mindenfelé hullottak, épphogy elkerülve minket.

Sípolás.

Remegő kezeimmel levettem fejemről védősisakomat, magam mellé dobtam, majd fülemhez nyúltam, folyik belőle a vér, valószínűleg a robbanás hangja megrepesztette a dobhártyámat. Ijedt tekintetem rávezettem a felettem fekvő férfire, aki gondoskodó mosolyával próbálta tudtatni, minden rendben lesz. Fejét jobbra és balra fordította, megbizonyosodott arról, hogy tiszta a terep, felkelhetünk. Kiegyenesedett, és egy like jellel tudatta társainkkal, rendben vagyunk. Erős kezével felhúzott, de lábamra nem tudtam ráállni, bokám kificamodhatott az eséstől. Belekapaszkodtam a vállába, ugrálva megfordultam, a kocsimra tekintettem, amiből nem maradt semmi, csupán a váza amelyet hatalmas lángcsóvák öleltek fel.

Ki vehette el a kocsikulcsomat és hogy tették be bombát?

Fátyolos tekintettemmel barátaim felé fordultam, de csak egy embert kerestem úgy igazán.

Az ügynök hatalmas léptekkel felém rohant, mögötte a bombaelhárítókkal, gondolom megint szabálytalanul járt el, hiszen a szakemberek még nem biztosították a helyszínt.
-Jól van! - lassította le lépteit, mikor megállt előttem, mintha nem akarna elijeszteni magától.
Hangja bársonyos és megkönnyebbült volt, mosolygott, akárcsak én. Előttem állt és bambán bámult, nem érdekelte, hogy a szakemberek kiáltoznak vele, ebben a pillanatban csak engem nézett. Fejét játékosan oldalra fordította és egy apró nevetés után szorosan magához húzott. Fejemet mellkasának döntöttem, ekkor hallottam meg mennyire gyorsan dobog a szíve. Lélegzetem lelassult, ahogy óvatosan hátamat cirógatta, teljesen megnyugtatva idegeimet.

-Corinne, jól vagy! - hallottam meg Mary csilingelő hangját, aki szintén csatlakozott ölelésünkbe.
Nem érdekelte őket a protokoll, nem érdekelte őket semmi, és senki csak én. Ekkor érkezett meg Alaric és Kevin is, akik szintén csatlakoztak a csoportöleléshez.
-Ne tudd meg, mennyire meg voltunk rémülve mikor Archer ügynök hívott telefonom, hogy bombát szereltek a kocsidba. - simított ki egy tincset arcomból a lány.

Felsóhajtottam.

Akartam mondani valamit, tényleg akartam, még a számat is kinyitottam, de elöntöttek érzelmeim, patakokba megindultak könnyeim. Az emberek, akik fontosak nekem, mind itt vannak velem és támogatnak, aggódnak értem, ennél többet nem is kérhettem volna.
-Nem kell semmit mondania! - törölte le hüvelykujjával kiszökő könnycseppem az ügynök. Meglepődtem hirtelen érintésétől, de ujjainak melegére volt most szükségem, nem tudtam betelni vele, szerettem volna, ha tovább cirógatja arcomat, de sajnos ez a pillanat sem tarthatott örökké. Mosolyogva magához húzta a morcos bombaelhárító szakembert, aki ekkor sétált el mellettünk, és kezet fogott vele, mégiscsak neki köszönhetem életemet.
-Köszönjük, azt hiszem elmondhatjuk mindannyiunk nevében. - bólintott elismerően a férfi.

-Köszönöm szavait ügynök, de ha megkérhetem önöket, menjenek vissza a kocsik mögé, társaimnak biztosítaniuk kell a helyszínt, mielőtt civilek tartózkodhatnak az utcán. Ahogy látják, a nyomozónő rendben lesz, ellátja a mentős kolléga sebeit és kórházba szállítják. - intett kezével a mentősöknek.
Mosolyogva a barátaimra tekintettem, nem tudtam betelni azzal a ténnyel, hogy ennyire aggódtak értem és itt vannak velem. Mendes ügynök, óvatosan megérintette vállamat és a fülemhez hajolt.

-Ne tudd meg mit szenvedtünk vele, mikor megtudta, hogy felrobban a bomba. Alariccel le kellett fognunk, hogy ne jöjjön be a helyszínre a robbanás idején. - suttogta Kevin, de nem hallottam belőle nagyon semmit.
Értetlenül az ügynökre néztem, fejemet csóválva.

-Micsoda? - kiáltottam.

-Majd elmondom újra, ha hallasz rendesen. - kiáltott.
Bólintottam.

x

-Nagyon szerencsés maga nyomozónő. - mondta a mentős, amint leápolta sérüléseimet.
Ráfektettek a mentőautóba lévő korházi ágyra és megindultak velem kivizsgálásra. Bekötötték az infúziót, megvizsgálták a látásomat, reflexeimet, bokámra pedig merevítőt raktak.

-Igazán nem kellene kórházba mennem, jól vagyok, de tényleg. - mosolyogtam rá erőtlenül a hölgyre.
Fejét rázta.

Nem voltam jól tény és való, de sokkal fontosabb dologról szerettem volna beszélni az ügynökkel, sokkal fontosabb dologgal kellett volna foglalkoznom, nem tétlenül feküdni és várni, hogy kiderüljön mégis hogyan került a bomba az autómba?

Utálok tétlen lenni, most pedig az leszek.

Ha meg tudjuk nézni a kamerafelvételt a kapitányságon, kiderül ki is volt az, aki elvitte lemásolni kulcsomat míg dolgoztam.

Ha egyáltalán onnan valaki.

-Lehet agyrázkódása van hölgyem. Továbbá, jó pár vizsgálat szükséges, hogy kizárjunk minden komolyabb sérülést. Megröntgenezzük a bokáját, nehogy törés legyen, ma éjszaka még valószínűleg bent tartják, de holnap már ha minden rendben lesz az értékeivel, haza is mehet, pihenni. - bólintott a nő, majd kinyitotta a mentőautó ajtaját és kitolt a kórház bejárata elé, megérkeztünk.
Fejemet lehajtottam az ágyra, vártam, hogy beguruljunk a kórházba.

-Pihenni, mégha olyan könnyen is menne, mégis csak fel akartak robbantani, nem tudok pihenni. - dörmögtem magamban.

-Robbanás áldozata, dobhártya sérülés, boka törés és agyrázkódás gyanúja, további alapos kivizsgálás. - mondta hangosan a recepciós hölgynek, amint megálltunk mellette bediktálni adataimat.

x

-Jó napot nyomozónő, Dr. Steven vagyok, a vizsgálat eredményei nagyon pozitívak, sem bokatörése, sem pedig agyrázkódása nincsen. Bokája kificamodott, hordja pár napig a bokamerevítőt és rendben is lesz. Az éjszakára bent tartjuk megfigyelésen, de a holnapi nap már haza tud menni. - mosolygott rám a doktorúr.
Sóhajtottam egy nagyot felszabadultan és hátradőltem fejemet a párnámra.

-Értem.

-A hallása is vissza fog jönni, csupán napok kérdése, de fontos lenne, hogy kerülje a hangos zenét. Észrevettem továbbá egy apró lyukat a dobhártyáján, de nem kell megijedni, minden rendben lesz, ez a robbanással járó következmény. Ajánlatos lenne kerülnie a repülést legalább pár hónapig, míg nem regnálódik a hártya, utána ugyanúgy repülhet. - húzta el a függönyt az orvos.
A napsütés pont az arcomra sütött, megnyugtatva idegeimet, amelyek vékony cérnaszálon táncoltak a nap történései miatt.

-Köszönöm doktorúr. - bólintottam.
Fejem mögött heverő párnát megigazítottam, hogy ülő helyzetben tudjak tovább pihenni, majd éjjeli szekrény melletti távirányítóért nyúltam.

-Én köszönöm! Most pedig pihenjen, ne nézzen tévét, ne telefonáljon, hanem pihenjen. Olvasson, írjon, csinálja azt, amihez nem kell hallania. - mondta mosolyogva az orvos.
Visszahelyeztem a kapcsolót a szekrényre. A férfi közelebb lépett az ágyamhoz, ujját rávezetve egy piros gombra.
-Ha fáj valamilye, vagy szüksége van valamire, nyomja meg ezt a gombot és egy nővér jönni fog önhöz. - mosolygott.
Bólintottam.
Nem tudom ki ment az orvos, vagy még mindig bent van a szobába, de becsuktam a szememet, rettenetesen fáradt voltam. A fájdalomcsillapítók megteszik a hatásukat, teljesen kába és gyenge vagyok tőlük. Nem meglepő, annyi gyógyszert kaptam, ami egy lovat is képes lenne elkábítani, nemhogy egy embert.

Elaludtam.

Hangos koppanás. Riadtan kinyitottam szememet, egy embert alakját véltem felfedezni a sötét szobámban, amint az asztalon matat. A csukott ajtó alatt beszűrődő lámpafény miatt, megállapítottam, hogy rettenetesen közel van hozzám, de nem volt elég, még közelebb lépett. Próbáltam megállapítani ki is ő, de maszkot viselt, én pedig homályosan láttam. Az ember megtámaszkodott ágyam támlájában és megsimította fejemet.

Képtelen voltam mozogni, mintha lebénult volna a testem, ekkor vettem észre egy csillogó ampullát az asztalomon, beadhatott valamilyen bénító féleséget az infúziómba.

-Nem gondoltam volna kijön él.. él.. élve, de úgy tűnik még.. mégi... mégis. - suttogta.
Hallásom még mindig nem az igazi, de ezt a mondatot tökéletesen hallottam.

Veszélyben vagyok.

Az ember leült ágyam végébe és megsimította élettelen lábamat, semmit nem éreztem belőle. Karomban lévő tűre tekintettem és az infúzióra, amely minden pillanattal több bénítót fecskendezett vérembe. Megpróbáltam mozgatni az ujjaimat, még sikeresen mozogtak, tudtam most kell cselekednem.
-Ki maga? - próbáltam elterelni magamról a figyelmet, mégha tudtam is, nagyon is tudtam, hogy kicsoda ő.

Bugsy.

Karomat nagy nehezen megemeltem és átlendítettem testemen, ujjaimmal kitapintva az infúzió végét és kirántottam magamból, nagyon halkan magam mellé ejtve.

-Itt.. itt én kér.. kérdezek. - suttogta.

Lélegzetem egyre szaporább lett, a férfi pedig egyre közelebb húzódott hozzám, megérintette fejemet mocskos ujjaival és megsimította hajamat. Próbáltam ellenállni, elfordítani fejemet, de minden egyes alkalommal erőteljesen visszarántotta. Ezt a helyzetet kihasználva, óvatosan levezettem kezemet az éjjeli szekrényemre, fegyverem után matattam, de nem találtam.
-Ezt keresi? - ismertem fel fegyverem felhúzásának hangját.
Fejem mellett lévő lámpát felkapcsoltam, kirajzolódott mostmár a férfi teljes alkata testközelből. Fegyveremet homlokomhoz emelte és mosolyogva erőteljesen bőrömhöz nyomta. Ekkor láttam meg igazán arcát, 50- es évek beli őszes hajú férfi, borostás arccal, gonosz fekete szemekkel, amelyektől rémálmaim lesznek, görbe orral és egy hatalmas sebhellyel a szemöldöke felett. Undorítóan nézett ki. Tekintete teljesen ördögi volt, egy csepp jóindulatot nem tudtam benne felfedezni, félelmemtől mosolyra állt a szája, örömmel töltötte el szenvedésem.

-Tud... tudja, meglepődtem, mikor mondták túlélte. - emelte le homlokomról fegyveremet.
Kihasználva míg nem figyel, észrevétlenül levezettem kezemet a piros gombhoz, kérve egy nővért a szobámba, de a férfi kinevetett.
-Hajnali 2 van, most.. most van műszakváltás, senki nem tud.. tud eljönni a szobájába, legalább negyed óráig. - dörzsölte meg perverzül szája szélét.
Nyilván átlátott rajtam. A falon lógó órára pillantottam, kereken 2 órát mutatott, tudta mikor kell jönni és azt is, hova kell jönnie.

A besúgó rohadtul elmondhatta, hova visznek, mert a kapitányságon kívül senki nem tud a robbanásról, főleg nem azt, hogy melyik kórházba is fognak ápolni.

-Miért van itt? - emeltem fejemet a férfire.
Kérdésem hallatán elmosolyodott.

-Itt... itt... itt én kérdezek. - csapott fegyveremmel indulatosan a szék támlájára.
Összerezzentem.
Tudtam cselekednem kell, nem ülhetek tétlenül még negyed óráig farkasszemet nézve a halállal. Megpróbáltam meglepni a férfit, kirohanni a szobámból, azonban lábaim gyengék voltak, mihelyst rájuk álltam, összerogytak, képtelenek voltak megtartani testsúlyomat. Nagynehezen négykézláb elkúsztam az ajtóig és lenyomtam a kilincset, minden erőmet összeszedve pedig kikúsztam a folyosóra, kiabáltam, dörömböltem, de sehol senki nem volt.

Ekkor láttam meg magam előtt a férfi árnyékát, mögöttem áll, és figyelt. Végignézte, míg kiténfergek a folyosóra, de nem avatkozott közbe, nézte, ahogy szenvedek, mert élvezte.

-Hahó, kérem hívják a rendőrséget. - kiáltottam.
Vártam volna válaszra vagy egy kis megerősítésre, de senki nem szólt vissza, üres volt az egész folyosó, csak hangom vízhangját lehetett hallani.

-Mond.. mondtam nincs senki.

Elkúsztam a recepcióig, felkönyököltem az asztalra, próbáltam levenni a telefont, de Bugsy egy erős mozdulattal lábamnál fogva visszaráncigált a szobámba. Próbáltam kapaszkodni az ajtófélfába, mindenhova ahova megtudtam, de erőm felhagyott.
-Segítség, kérem segítség! - kiáltottam.

-Hiába.. hiába kiabál, ah... ahogy mondtam, senki sincs itt.. itt..itt. - cibált meg.
Nekilökött a szekrénynek, majd hajamnál fogva elráncigált, egyenesen lába elé. Koszos kezével állam alá nyúlt, kényszerítve, hogy megemeljem fejemet, de nem engedtem akaratának.

Lekevert nekem egy büdös pofont.

Kezemet sajgó arcomra emeltem, próbálva enyhíteni a csípő érzést, amelyet az a tenyér okozott, amely kioltott számtalan ártatlan életet.
Újra megráncigált hajamnál fogva, az ágyam másik oldalához húzott, majd elkezdett nevetni.
-Elég, aú, aú ez nagyon fáj. - próbáltam lefejteni hajamról kezeit, de túl erős volt szorítása, én pedig rettentően gyenge.
Nekicsapott az ágynak, esetlenül összerogytam.
Megpróbáltam kirúgni lábát, de meg sem érezte, felesleges lett volna tovább szenvednem.

Újra kinevetett.

Elkobzott fegyveremet másodjára is a homlokomhoz tartotta, erősen bőrömhöz nyomva. Felvezettem tekintetem gonosz szemeihez, sugallva neki mennyire erős vagyok, csináljon velem amit akar. Ez amolyan pszichológiai trükk, de úgy tűnik a férfinél nem nagyon válik be. Motyogott valamit hangosan, felhúzta szemöldökét, de az ekkor belépő nővér belé fojtotta a szót.

-Maga, meg mit csinál? Jézusom Dorotha, hívd a rendőröket, és értesítsd az FBI- t most azonnal! - kiáltott kollégájának kétségbeesetten a nővér.
Megpróbáltam kikúszni a férfi fogása alól, de mihelyst kikúsztam mellőle, lekevert nekem még egy pofont a fegyveremmel. Fejemet bevertem az ágy vasába, felszakadt szemöldököm, kezdtem annyira kimerülni, hogy nem tudtam megálljt parancsolni testem remegésének, amely megakadályozott a mozgásba.

Az ápoló elrohant a férfi mellett, leguggolt mellém, próbálva nekem segíteni, de Bugsy ráfogta fegyverem. a nőre, és szemrebbenés nélkül elsütötte.

Hallottam, amint esetlen teste megadja a szolgálatot és összeesik. Összerezzentem, de a férfi még csak nem is pislogott lövés közben. Mélyen belenézett szemembe, de ekkor szája sarka felgörbült. Mosolyogva ölembe dobta fegyveremet és kisétált a szobából, mintha mi se történt volna.
-Asszonyom, kérem tartson ki, kérem. Segítség, hahó, valaki. - próbáltam megállítani a vérzést.
Szíve mellett érte az ártatlan nőt a lövés, esélyt adva neki a felépülésre, ha el tudom állítani a vérzést.

-Itt vagyok. - érkezett meg a másik ápoló.
Remegő kezeivel rögtön elkezdte szorítani a sebet, egy pillanat sem veszett kárba, megadva a felépülés reményét.

Bólintott.

-Én, hívtam őket, hívtam a rendőröket, úton vannak. - törölte meg verejtékes homlokát, majd rám nézett. 
Bólintottam.
Négykézláb a férfi után indultam, aki a folyosó végén elfordult jobbra. Felhúztam fegyverem, leadtam egy félresikerült lövést, nem találta el. Nagy nehezen feltápászkodtam, kezdett kimenni. belőle a bénító hatása és a falnak nekitámaszkodva két lábon tudtam követni Bugsyt. Kisétált a korház főbejáratán, majd gúnyosan hátranézett. Újra leadtam kettő lövést, de nem találta el, csupán az ajtó üvegét törte ki, megrémítve az összes embert, akik a hatalmas kiabálás miatt kukkantottak ki a folyosóra. Vettem egy mély levegőt, remegő kezeimet megtámasztottam és bemértem a férfi távolodó alakját.

Lőttem. És még egyet. Egyet a jobb, másikat a bal lábára.

A férfi a fájdalomtól összerogyott, de csak az egyik lábát fogta, valószínűleg a másik lábán a protézist találtam el. Újra bemértem a lábát vonszoló gyilkost, de kifogytam a golyókból. Idegesen földhöz vágtam hasznavehetetlen fegyveremet és a férfi után eredtem. Kikúsztam négykézláb a parkolóba, fogamat összeszorítva sietve emberünk után, aki összerogyva próbált megszökni előlem. Gyorsabbnak bizonyultam mint ő, minden erőmet összeszedve rávetettem magam esetlen alakjára és letepertem a földre. Szerencsétlenségemre tudta hol kell ütni, egy hatalmasat vágott a hasamba, megakadályozva, hogy lefogjam.

Eszembe jutott az a temérdek sok lány, akit ártatlanul gyilkolt meg az a kéz, amely a fegyvert fogta rám. Elöntött a düh.

Megkapaszkodtam ruhájába, nem engedve, hogy meglépjen előlem. Próbált magáról lerúgni, de összefogtam karjaimmal lábát, belenyúlva frissen okozott sebébe, amitől hatalmasat zakózott. Gyorsan felé kerekedtem, ráléptem lőtt sebére, végre az én kezemben volt az irányítás.
-Áú, hagyja abba. - rugdalózott a férfi.

Sziréna.

Mosolyogva integettem a jól ismert FBI- os autónak, jelezve ide jöjjenek, elkaptam. Letekintettem a férfire, aki mosolyogva engem figyelt, tudtam nincs valami rendben, ezért egy erősebb mozdulattal megtalpaltam az arcát, letörölve azt az idióta vigyort képéről.

Villózó reflektorfény.

Egy idegen autót láttam, amely egyenesen felénk tartott, hangosan dudálva és villogva. Rendszámát kerestem, de nem volt feltüntetve az autón, nem lehetett a rendőrségé sem. Letekintettem a férfire, aki újra bugyuta vigyorral
bámult, valamit tudott. A jármű, amint kikerülte az ekkor megérkező járőrkocsit, átvágott a parkolón, és nem fékezve felénk tartott.
-Engem.... engem... nem.. nem érdekel, ha.. ha.. ha meghalok.

Több tucat ártatlan lány vére tapad mocskos kezéhez.

Ártatlan fiatal lányok vére, akik élni akartak.

Végignéztem, amint boldogan lelövi az ártatlan ápolót, akit én hívtam be a szobámba.

Az én fegyveremmel.

És most végig fogom nézni, amint meglép. Semmit se tudtam tenni.

Leszálltam a férfiről és hagytam, hogy kettő feketébe öltözött maszkos ember betuszkolja az autóba és végignéztem amint elhajtanak vele.
-Nyomozónő, jól van? - világított meg zseblámpájával az ekkor megérkezett járőr.
Lefagytam, nem tudtam megmozdulni, bámultam az elhajtó autót, amelyben Bugsy ült és ártatlanul meglép. Fejemet leszegtem, remegő lábaimmal elténferegtem a kórház portájára és a pultnak nekitámaszkodva lecsúsztam a földre. Nem érdekeltek a nővérek, akik rögtön segítségemre siettek, mindannyiukat elhessegettem. Remegő kezeimmel megemeltem pólómat, a hasamon hatalmas lila folt ékeskedett, arcom felszakadt, sajgó bokám pedig még rosszabb állapotban van, mint ezelőtt.
-Hol van Delany nyomozó, hahó, mondják már meg kérem. - érkezett meg ingerülten Archer ügynök, egy sárga taxiból ugrott ki, egyenesen egy járőrhöz futva.
Míg a rendőr neki magyarázott, kihalászta bőr pénztárcáját hátsózsebe mélyéről, kivett kettő papírpénzt, amelyet a taxis ember mellkasának vágott, aki ingerülten elhajtott. Az üvegajtón keresztül bámultam az ügynököt, aki aggódóan fel alá sétált a kórház előtt, egyik nyomozótól a másik járőrig, kérdezve mégis hol a fenébe vagyok, míg egyikük rám nem mutatott. Szeme hatalmasra tágult, amint meglátott a földön ülve, felemeltem kezemet és egy aprót intettem neki. A férfi berohant az ajtón, egy pillanatig megállt, ekkor találkoztam először összezavarodott tekintetével, amely rögtön összefonódott fátyolos szememmel.

-Én.. én. - emeltem meg remegő kezeimet, fel akartam kelni, de képtelen voltam.
Nem hittem el, hogy tényleg remeghetek a félelemtől, amíg nem találkoztam Bugsyval, de itt ülök a földön és félek, rettenetesen félek.

-Megrémisztett. - suttogta és leguggolt mellém.
Fülem mögé túrt egy kósza tincset, mosolyogva pedig az arcomat vizslatta, mintha nem akarta volna elhinni, hogy jól vagyok.
-Rettenetesen szarul néz ki. - mosolyodott el játékosan.

-Maga se jobban. - löktem meg ujjammal
homlokánál fogva, elvesztette az egyensúlyát és felborult.
Mostmár ő is a földön ült, de nem érdekelte, odakúszott mellém, annyira közel, hogy karunk összeért. Elfeledtette velem félelmemet, csak azzal, hogy megszólalt. Fejemet ráhajtottam
a vállára, nem érdekelve, ha elhúzódik, de nem tette. Helyette még közelebb húzódott és hagyta, hogy mindent az én tempómban mondjak el, tudja mire van szükségem, ez pedig még jobban megrémít. Kezét rávezette combomra, hüvelykujjával apró köröket írt le nadrágomon, még így is éreztem melegségét a bőrömön.
-Ugye nincsen komoly baja, mert órákig el tudok így ülni. - suttogta.
Megráztam a fejemet, a könnyeim ekkor már patakokban folytak. Nem tudtam megszólalni, nem akartam, hogy tudja elpityeredtem és gyengének higgyen.

-Bugsy. - akartam folytatni, tényleg akartam, de elcsuklott a hangom.

-Tudom, nem kell folytatnia.

-Jó.

Sóhajtott.
-Ne tudja meg, milyen félelem jött rám a taxiban. Mondták a telefonba valami szörnyűség történt, de nem tudtam kivel és mi, borzalmas érzés volt, én.. én egyszerűen megrémültem, amíg meg nem pillantottam. - köszörülte meg a torkát.
Felemeltem fejemet a válláról és ráemeltem könnyes tekintem. Elmosolyodtam.
-Ezen mit tud mosolyogni? - vizslatta komolyan arcomat.
Szemöldökét összeráncolta, teljesen tudatlan volt, nem értette miért is mosolyodtam el, egyáltalán nem gondolt bele szavainak súlyába.

-Semmit. - döntöttem vissza fejemet vállára.

x

-Nem értem, hogy sétálhat be egy idegen ember egy őrzött kórház területére éjszaka, anélkül, hogy igazoltatva lenne. - rázta meg a fejét az ügynök, aki indulatosan megállította a mellette elhaladó gondnokot, aki próbálva kitérni a férfi útjából, arrébb ugrott.
Lesújtóan a cipőjét pásztázta, tudta mennyire is komoly ez a helyzet, emberek sérültek meg és fognak is.

-Mindenféleképpen megkeressük a felelőst.

-Édes kevés. Majd később számolok Önnel, most a kamera felvétel a legfontosabb. - intett kezével, hogy elmehet a gondnok, aki rögtön kámforra vált és elvegyült a fel alá sétálgató doktorok és ápolónők sokaságában.

Káosz volt.

Mindenki kiabált, próbálva túlkiabálni a másikat, amely egy hatalmas hangzavart eredményezett.
Az ügynök szemét megforgatva a képernyőre tekintett, majd elindította a videót. Bugsy megérkezett, kinyílt előtte az ajtó és belépett a recepcióra. Körül nézett, majd mikor megbizonyosodott senki sincs a közelben, kék műtősruhájában egyenesen a szobám felé vette az irányt.

Természetesen mozgott, tudta mi hol
van, nem először járt itt. Tudta azt is, melyik szobába voltam, hezitálás nélkül benyitott a 102- es helységbe.

A rendőrségen és az FBI- on kívül senki más nem tudott róla, melyik kórházba szállítottak. Mostmár biztos, hogy van egy besúgónk.

x

-Van hír a robbantóról? - ültem be a férfi autójába, aki felajánlotta, hogy hazavisz.
Hajnal elmúlt, reggeledett, de egy cseppet sem voltam fáradt, az adrenalin és a félelem álmatlanná varázsolt. Megviselt tekintetem a férfire emeltem, aki ekkor ült be az autójába, gyújtást adott, majd bekapcsolta a gyerekzárat. Sóhajtott egy hatalmasat, fejét fejtámlájának támasztotta, figyelte ahogyan a felkelő nap kezdi megvilágítani a fák lombjait. Valamilyen nyugodtságot sugárzott viselkedése, de amint rám tekintett, ez a varázs elmúlt és újra elöntött az a jól megszokott érzés, félelem.

-Ahogy megállapította, nem törték fel az autóját, valaki elvehette a kulcsot a kapitányságról. Megnéztem a kamera felvételeket, végignézve minden percet a tegnapi és az azelőtti napról, de semmit nem lehet látni, meghekkelték. - vezette át ujjait kócos haján, amely kócosabb volt a megszokottnál, ő is szét volt esve.
Szemem nagyra nyitottam, nem akartam elhinni amit az előbb mondott, ténylegesen beigazolódott, besúgónk van.

-Tudja ez mit jelent? - kérdeztem.

-Van egy besúgónk. - suttogta.

-Van.

Tenyerembe temettem arcomat és megdörzsölve bőrömet, nem elég az a helyzet amibe vagyunk, még ilyen nehézségekkel is szembe kell néznünk. A férfi ráfogott csuklómra és elhúzta kezeimet arcomtól, ölembe ejtve őket. Mosolyogva közelebb hajolt hozzám, óvatosan megpöckölte orrom hegyét és átkarolta a vállamat, hagyva, hogy ellágyuljak közelségétől.  

-Pihennie kell, ahogyan az orvos is mondta, ne idegeskedjen. Én gondoskodok majd mindenről, magánál alszok, amíg nem épül fel, legyen az egy nap vagy egy hét, nem érdekel semmi, csak az, hogy minden rendben legyen Önnel. Ellenkezést nem fogadok el. - emelte fel mutatóujját, mikor látta mondani szeretnék valamit.

Elmosolyodtam. Arcomra pír szökött fel, a tudat, hogy átölel és számíthatok rá, melegséggel tölt el.

-Köszönöm.

ARCHER ÜGYNÖK SZEMSZÖGE
( a robbanás előtti pillanatok )

-Mit ért azalatt, hogy robbanni fog a bomba? - néztem kérdőn a mellettem álló bombaelhárító szakemberre.
A férfi lehajtotta fejét és megérintette a vállamat, de levakartam tetves kezét magamról. Értetlenül vizslattam, amint próbálja megmagyarázni a helyzetet, de gondolataim teljesen más fele jártak, nem érdekelt a kifogás amiért nem lehetett megoldani azt az egy problémát, amely tényleg számított.

-Lesz 10 másodperce elmenekülni a nyomozónőnek, utána robban csak a bomba, egyszerűen nem tudtuk máshogy beprogramozni, profi az elkészítő, nagyon érti a dolgát. - zökkentett ki a férfi hangja, aki az órájára pillantott.

10 másodperc.

10 másodperc alatt nem tud olyan messzire elfutni, hogy ne érje a lökéshullám, mégha jó sprintelő, akkor sem, semmire se lesz ideje, fel fog robbanni a bomba, ő pedig vele együtt.

-Ez baromság. Maguk baromi idióták, fel fog robbanni a nyomozó, nem értik? Maga pedig szakértőnek nevezi magát és nem tud beprogramozni egy rohadt időzítőt a bombába? - kiáltottam indulatosan, meglökve az előttem álló férfi mellkasát, aki elvesztve egyensúlyát, két lépéssel hátrébb lépett, megtámaszkodva korlátba.
Minden szempár ránk szegeződött, de rohadtul nem érdekelt, valamilyen más megoldást akartam, amely nem robbantja fel ilyen gyorsan a bombát.

-Nyugodjon már meg. - érkezett meg egy másik férfi, gondolom szakértő, kezét vállamra helyezte és próbált arrébb terelni, az útban álltam.
Indulatosan meglöktem őt is, ekkor érkezett meg mellém Kevin, aki egy hatalmasat lökött rajtam.

-Mi a francot képzelsz? Állj már le, nem segítesz senkinek sem, ha ideges vagy, nyugodj már le! - kiáltott rám társam, Kevin.
Ujjaim átvezettem bezselézett hajamon, próbálva a legjobb választ keresni, de tudtam akármit is mondok, minden rossz lesz és pontosan az ellenkezője lesz annak, amit valójában akarok mondani.
-Nyugodj le a francba.

Robbanás.

Kezemmel eltakartam szememet, a hatalmas fénycsóva szinte már megvakított, vakító fehér fénybe borítva az egész mindenséget. Az autó, mintha papírból lett volna, úgy repültek az égbe a karosszéria darabjai, beterített mindent a törmelék. Bizony kellett pár pislogás mire felfogtam mi is történt az előbb. Ijedten körbetekintettem, mindenki a kordon mögött guggolt, automatikusan eltakarva kezeivel fejüket. Társaim összenéztek, majd lassan és óvatosan feltápászkodtak, ők sem hitték ekkora pusztítást fog okozni a bomba. A bombaelhárítók megindultak be a helyszínre, biztosítva nekünk a biztonságot.

Mikor realizáltam, kivel is történt ez az egész, átugrottam a kordont letojva az előírás menetét a földön fekvő lányhoz siettem, mielőtt akármit is mondtak volna.

A férfi felhúzta és talpra állította őt.

Rendben van. Lépteimet lelassítottam, próbálva nem megijeszteni apró, törékeny testét és csak nézni őt, én tényleg néztem, most először néztem és láttam is. Arcomra mosoly szökött, amint tekintetünk összeforrt.
-Jól van. - mosolyogtam, amint mellé értem.
Hallottam magam mögött a kiabáló szakértőket, de egy szavukat sem értettem, csak az előttem álló lányt figyeltem, aki szintén csak engem nézett. Fejemet oldalra fordítottam és szorosan magamhoz húztam, ügyelve finoman érjek bőréhez, nem tudtam hol is fáj neki. Éreztem, ahogy feszült testét elengedte amint felvezettem hátára kezemet. Elkezdtem simogatni, úgy szorítottam magamhoz, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy magaménak tudhatom. Fejét belefúrta mellkasomba, amely kedvenc érzésemmé vált az utóbbi időben. Mosolyogva éreztem őt, megbolondít.