-Menj el Hendrix, nem vagyok rád kíváncsi. - mormoltam bele a párnámba.
Most értem haza a bárból. Elhánytam magam miután láttam a gerlepárt a taxiban csókolózni, többnyire a pia miatt, de biztos vagyok benne filmes jelenetük is közre játszott.
Drága Hendrix úgy gondolta hajnalban kedvem lesz hozzá és vele foglalkoznom, ezért áll most az ajtómban és kopogtat minden második másodpercben.

-Corinne, kérlek beszéljük meg. - kopogott újra az ajtón.
Feltápászkodtam, odaténferegtem az ajtóhoz, lenyomtam a kilincset és hirtelen kitártam magam előtt. A férfi éppen kopogott volna, de szerencsére megelőztem. Száját elnyitotta, kócos haja kócosabban csücsült feje tetején, rúzsfoltos volt a szája, de tekintete nem volt boldog, csalódottan vizslatta undorító fejemet. Arcomon lefolyt a fekete szemfestékem, rúzsom minden bizonnyal elkenődött, ruhám pedig biztosan többet mutatott kelleténél. Nem érdekelt, ebben a pillanatban semmi nem érdekelt, aludni akartam minden balhé és probléma nélkül, hiszen míg alszom, elmenekülök gondjaim elől.

-Kösz, sok mondani valód volt. - cikázott tekintetem kettő szeme között.
Láttam rajta, ténylegesen akart valamit mondani, de annyira le volt sokkolódva szétesett külsőm miatt, hozzá kell tennem, amit ő okozott, hogy csak bámult előre.

Kereste a szavakat, de néma volt.

Szememet megforgatva rávágtam az ajtót, bezárva magam után, még véletlenül se tudjon bejönni. Nem ellenkezett, elfogadta, hogy feladtam rajta.

Nem tudom az esett legjobban, hogy nem akart küzdeni, vagy mert ilyen könnyen képes volt lemondani rólam?

-Menjen el, jobban járok én is és te is. Jó éjt Hendrix.

-Jó éjt Corinne.

x

-Jó reggelt, hányadikon van az áldozat? - bújtam át a rendőrségi kordonon, a ház előtt.
Hatalmas szél van ma, mire elsétáltam a kocsimtól egyenesen a ház elé, összekócolta a hajamat, a blézeremet össze vissza fújta, nyakamban lógó jelvényemet pedig majdnem elfújta. Már most utálom ezt a napot, pedig még csak most kezdődött el. Nyilván, ha az éjszakát nem számoljuk bele, de nyilván bele számoljuk, hisz megtörtént.

-Delany nyomozó, jó reggelt. Ön ragyogóbban néz ki mint valaha! Az áldozat a 3. emeleten van, 6. lakás, legyen szép napja. - mosolygott rám egy járőr, aki a ház főbejáratán ügyelt arra, hogy a járókelők ne lézengjenek be a házba kíváncsiskodni.
Nem lehetett több mint én, fülig érő vigyorral vizslatta alakomat, ahogy elhaladok mellette. Szőkés haját neki is megtépázta a szél, de ez mit sem vett el jókedvéből.

-Köszönöm, Mr. Scott. - túrtam fülem mögé hajamat, leolvasva a férfi névtábláját.
Bókja mosolyt csalt az arcomra, de próbáltam leplezni zavarodottságomat és természetesen viselkedni ilyen reggeli órában, már amennyire másnaposságom megengedi.

-Csak Danny, Önnek csak Danny. - nyitotta ki előttem az ajtót, majd betessékelt a lépcsőházba.
Tekintetemet lesütöttem, majd visszafordultam a férfire, aki mosolyogva engem nézett. Szememet megforgattam és a lift mellé léptem, megnyomtam a lehívó gombot.

-Corinne, várj meg. - hallottam meg egy ismerős hangot mögülem.

Túl ismerőset.

Nem fordultam meg, mert tudtam Hendrix az, és a tegnapról akar velem beszélni, újra. Kezemben lévő zakójára pillantottam és elmosolyodtam, hiszen milyen jól is indult az éjszaka, milyen jól éreztem vele magamat, milyen melegséggel töltött el a férfi társasága, és milyen rosszul sült el az egész. Naivan hittem valamiben, naivan kapaszkodtam egy gondolatba, amit azt hittem, szempillantás alatt meg fog valósulni.

Tévedtem.

-Uram, ide csak a ren... - hallottam meg Danny ismerős hangját, aki Hendrixet próbálta megakadályozni, hogy belépjen a tetthelyre.
Összeszorítottam a szememet, tudtam hogyan fog az ügynök reagálni, sosem viselte jól, ha valaki megkérdőjelezi ki is ő és hol is dolgozik, valahogyan túl büszke volt mindenre. Öntelt.

-FBI ügynök vagyok az istenit neki, engedjen már be. - lökte be ingerülten a bejárati ajtót, ami hangosan nekicsapódott a lépcsőház falának. Összerezzentem. Mostmár mindenki is tudja megérkezett.
-Corinne. - lépett mellém a férfi.
Parfümje újra orromba jutott, megkérdőjelezve mindent amit érzek, de nem engedtem magam elragadtatni. Nem emeltem rá a tekintetem, csupán az előttem lévő liftet vártam, hogy megérkezzen, levegőnek nézve egész lényét.

-Hendrix. - köszörültem meg a torkomat.
Megnyomtam a lift hívó gombot egymás után háromszor, hátha megsürgetem, de egy sóhaj után elkönyveltem, tervem nem működik, még pár pillanatig el kell viselnem a férfi irritáló közelségét.

Ekkor éreztem meg, mi is van a kezemben. A zakója.

A tegnap melegen tartó anyag, mára hűvössé vált, akárcsak az emlékeim arról az estéről. Megköszörültem a torkomat és hozzávágtam mellkasához a ruháját, majd otthagyva a férfit beléptem a liftbe.
-Jössz? - húztam fel az egyik szemöldökömet.
A férfi egy apró vigyor után belépett mellém, szorosan mellém, úgy, hogy kezünk összeérjen, de nm kellett egy másodperc mire mindketten elhúzódtunk egymástól, én a sarokba bújtam, ő pedig a lift másik felébe állt.

-Ő csókolt meg. - törte meg a csendet.
Tekintetét megéreztem arcomon. Nem mertem felemelni fejemet, hiszen szembesülhetett volna fátyolos tekintetemmel, ami az utolsó dolog lett volna, amit akartam. Nem akarom felfedni, mennyire mélyen is érintett, mert akkor sebezhetővé és védtelenné válok.
-Corinne, kérlek nézz rám. - csökkentette a közöttünk lévő távolságot egy lépéssel.
Megráztam a fejemet.
Még közelebb lépett hozzám, már csak fél lépés volt közöttünk. Óvatosan megfogta az államat és felemelte fejemet, kényszerítve, hogy üveges tekintetemet rá emeljem és felfedjem, mennyire megbántott. Vártam már nagyon, hogy kinyíljon az ajtó, de ekkor egy hatalmas csikorgás és nyikorgás közepette, a lift elkezdett lefelé zuhanni, majd egyszer csak megállt. Hendrix ösztönösen magához húzott, izmos karjába kapaszkodva próbáltam túltenni ijedségemen.
-Jól vagy? - pöccintette meg orrom hegyét.
Bólintottam.
Egy lépést tettem hátrébb, nem akartam tovább közelségében lenni, nekifeszültem a lift falának, mintha azzal segítenék a gépezetnek, hogy ne zuhanjunk le. Ekkor eszembe jutott, mit olvastam, mit kell tenni, mikor a lift elromlik, le kell feküdni a földre, hogy mikor becsapódunk a földbe, túléljük. Leguggoltam a földre és lefeküdtem. Lábamat széttettem, kezemet pedig fejem fölé emelve vártam, hogy becsapódjunk a földbe.

-Hendrix kérlek feküdj le mellém, nem akarom, hogy meghalj, ha becsapódunk. - paskoltam meg a koszos földet magam mellett, próbálva lecsábítani a férfit.
Szememet kinyitottam, ekkor láttam meg, ahogyan az ügynök vigyorgó arccal engem bámult. Kezét karba fonva, nekitámaszkodva állt a lift falának, de mikor meglátta jókedvét nem osztom, szemét megforgatva lefeküdt mellém, pontosan úgy ahogy mondtam neki.
-Köszönöm. - mosolyogtam.

-Lehet a közelgő tornádó miatt nem működnek a liftek, gondolhattam volna rá korábban, mielőtt beszálltunk volna ide. Valószínűleg leállt a tartalék áramkör is a nagy szél miatt. - köszörülte meg a torkát.
Kezével megtámasztotta tarkóját, kényelembe helyezve magát a földön.

-Tornádó, micsoda? És ezt csak most mondod? Akkor nem szálltam volna be ide, veled, hát ez életveszélyes, mekkora idióta vagyok. - emeltem tekintetem a lift lámpájára, ami elkezdett pislákolni, majd szép lassan kialudt, teljes sötétségbe hagyva minket.

-Már csak ez hiányzott. - sóhajtott.

-Mikor jön a tornádó? - hunytam be a szememet.

-Délutánra ér ide, de a szele már itt van, szóval készülj fel, órák hosszat is itt lehetünk. - forgolódott a férfi mellettem, majd zsebéből kivette telefonját és tárcsázni próbálta Kevint, de nem csörgött ki, gondolom ez is a szél műve.
-Nem tudok hívni, de legalább vak sötétbe nem leszünk. - kapcsolta be az elemlámpát telefonján, majd kettőnk közé helyezte, bevilágítva a kis helységet.

-Ha elkezdenénk kiabálni, meghallanának? - ültem fel hirtelen felindulásból.
A férfi ugyanígy tett, leporolta lábait, majd a falhoz kúszott és neki támaszkodott.

-Meghallani meghallanának, de szivi, szerinted mit csinálnának, ha a lift nem működik, két kézzel felhúzzák? - takarta el száját, próbálva nem leleplezni gúnyos mosolyát.
Megrúgtam a lábát, de ő csak tovább mosolygott.

-Én legalább próbálkozok, valahogyan, hogy kijussunk innen, nem csak egy helyben ülök és vigyorgok, mint egyesek. - túrtam fülem mögé a hajamat, majd morcosan a férfire emeltem tekintetem.

-Ennyire rossz a társaságom? - játszotta el kezével, mintha egy tőrt döftem volna szívébe, majd eldőlt oldalra, a halottat játszva.
Szememet megforgatva átkúsztam a lift másik oldalára, nekidőlve a falnak a férfi mellé helyezkedtem, sajnálatos módon közelsége még mindig nyugtatólag hat idegeimre.

-Nem ezt mondtam.

-Rendben. Én bocsánatot szeretnék kérni, a tegnapi miatt. - köszörülte meg a torkát, majd kezem után nyúlt, amivel éppen a hajamat szerettem volna megigazítani.
Lefagytam. Elhúztam tenyerem érintése alól, és meredten bámultam a mellettem ülő férfire, aki kezét tördelve kerülte tekintetemet, zavarban volt.

-Miért kérsz bocsánatot? - csökkentettem le a hangomat.
Nagyon is tudtam rá a választ, csupán az ő szájából szerettem volna hallani, mégis hogyan szeretné elmagyarázni bocsánatkérését, hadd szenvedjen egy kicsit, ahogy én is tettem tegnap este, ennyit megérdemel. 

-Tudod miért. - húzta fel egyik szemöldökét.
Mosolyogva megcsóválta a fejét, tudta, hogy tudom mit szeretne mondani, ennyire már jól ismert.

-Nem.

-A csók miatt, bocsánatot szeretnék kérni, a csók miatt. - fordult mostmár teljes testével felém.
Két kezemet, két tenyere közé fogta és mosolyogva az arcmimikámat tanulmányozta, hogyan is reagáltam mondata hallatán. Megpróbáltam a lehető legkisebb érzelmez is kimutatni, de nem sikerült, amint kiejtette a csók szót, lehajtottam a fejemet.

-Miért kérsz bocsánatot érte, eléggé úgy tűnt élvezted. - húztam volna el a kezemet, de ő nem engedte.
Fejemet felemeltem, egyenesen a szemébe néztem.

-Nem, dehogy is élveztem, helytelen volt amit tettem. - suttogta.
Észrevettem, amint válla egyre gyorsabban emelkedett, heves lélegzetvétele hangosan vízhangzott az üres lift terében.

-Ez nem válasz Hendrix, miért is kérsz tőlem bocsánatot? - húzódtam hozzá közelebb.
Nem csak az én idegeimet őröltem, hanem az övét is.

-A kis jelenetünk után a bárban és miután világossá tettem szándékaimat veled és vele kapcsolatban, úgy érzem mintha átvertelek
volna, pedig te vagy az utolsó ember akinek fájdalmat szerettem volna okozni, szóval ezért kérek bocsánatot. - köszörülte meg a torkát.
Megkérdezhettem volna, mik velem a szándékai, de a szoba hőmérséklete és a férfi mondata hallatán vöröslő almácskáim nem tudtak volna még vörösebbek lenni. Bólintottam, és nem firtattam tovább, csupán elhúzódtam tőle, hátamat nekitámasztva a lift hideg falának. Most én lélegeztem hevesen, és hallottam vízhangját.
-Kielégítő volt a bocsánatkérésem? - kérdezte meg.
Hazudnék, ha azt mondanám igen, mert nem. Nem volt elég, hiszen a képet amint azok ketten csókolóznak, nem tudom kiverni a fejéből. Ahogyan az se fér meg a fejemben, mivel érdemeltem ki, azt, hogy mást csókoljon meg helyettem. Kijelenthetem, hogy eljutottunk egy olyan szintig, ahol egy hajszál választ el minket a csóktól, ezért nem is értettem, miért nem engem csókolt meg.

-Hazudnék, ha azt mondanám igen. - vallottam be.
Szám elé kaptam, nem gondoltam volna kimondom hangosan is. A férfi szája elnyílt a meglepődöttségtől, gondolom nem erre a válaszra várt, de mit is képzel, ki tudom verni a képet a fejemből egykönnyen, főleg azok után, amiket nekem mondott.

-Jó, elmondom, bevallom, hogy megrémültem. - futtatta át kétségbeesetten ujjait kócos haján.
Fejemet oldalra döntöttem, próbálva megérteni mit is szeretne mondani az ügynök, de amikor láttam rajta, hogy nem folytatja, rákérdeztem.

-Miért?

-Ezekkel az ártatlan kis kérdésekkel megőrjítesz. Azért mert... mert, basszus Corinne.. azért mert, most tényleg mondjam ki?

Bólintottam.

-Jó mondom. Azért mert kezdelek egyre jobban megkedvelni és ez halálra rémít. - fújta ki hangosan a levegőt, majd megkönnyebbülten ő is nekidőlt a lift falának.

-Kezdesz megkedvelni, mondtad már, bla bla bla.

-Bla bla bla?

-Bla bla bla.

-Corinne, megpróbáltam elfojtani a gondolatokat, az érzéseket a fejemben, mert annyira de annyira megzavarsz, nem tudok másra gondolni csak rád. - forgatta meg játékosan a férfi a szemét.
Nem tudtam mit szólni, csupán bámultam
magam elé, várva, hogy meginduljon a lift és ne kelljen szembenéznem a mellettem ülő férfivel, mert garantálhatom, hogy ennyire vörös még sosem volt az arcom. Ekkor az a maradék fény, amit Hendrix telefonjának vakuja generált kikapcsolt és sötétség lepte el a picinyke helységet.

-Te is megzavarsz engem. - kúsztam a férfihez közelebb.
Kezünk és lábunk összeért, de egyikünk sem mert megmozdulni, csak ültünk egymás mellett, hevesen lélegezve. Megnyugvással töltött el, hogy ebben a vak sötétségben is van mellettem valaki, főleg ha ez a valaki ő.

-Én? Téged? Mégis mivel? - hallottam meg hangját.
Tudtam, hogy mosolyog, fülig ér a szája, hallottam hanglejtésén. Még korom sötétségben is képes arra, amire senki, mérhetetlenül zavarba tud hozni, de annyira, hogy a saját gondolataim megbénulnak, és csak arra tudok összpontosítani, ahogyan arcomat folyamatosan elönti a pír, azért mert a keze a combon mellett csücsül.

-Mindennel. - mormoltam.
Féltem, hogy meghallotta, ezért is csusszantam arrébb tőle, próbálva rendszerezni szapora légzésemet, amit a férfi közelsége okozott. Hallottam és éreztem amint lekövette mozgásomat, ugyanúgy mellém csusszant, mint ezelőtt én, ekkor hallottam meg egy hatalmas csattanást, mintha a lánckerekek nem lennének eléggé beolajozva, és elszakadnának. Puff.
-Feküdj le. - tapogattam ki a férfi kezét a sötétben és magammal húztam.
Egymás mellett feküdtünk. Hallottam, ahogy légzésünk rendszereződött, ugyanolyan tempóban szívtuk be és fújtuk ki a levegőt. Oldalamra fordultam és karját, amely mellkasa előtt volt összefonva, két kezem közé öleltem. Nem ellenkezett, készségesen odanyújtotta izmos kezeit, akármit kezdhettem volna velük. Olyan volt mint egy mágnes, annyira de annyira vonzott magához, késztetést éreztem, hogy megérintsem. Államat megtámasztottam vállán, figyeltem volna arcának minden apró részét, de ehelyett magam elé bámultam a sötétségbe.

-Lehet most indul be a lift. - köszörülte meg a torkát.
Igaza volt, a fények felgyúltak, a lift pedig szépen lassan elindult felfelé. Mindketten egyszerre lélegeztünk fel, de reagálni nem volt időnk, mire megmozdultunk volna, addigra az ajtó már kinyílt. Mary és Kevin állt a lift ajtajában és értetetlen pillantásokkal minket figyeltek, amint a földön fekve komor tekintettel egymást néztük. A férfi megköszörülte a torkát, felpattant és felhúzott magával engem is.
-Nehogy használjátok a liftet. - kapta el Hendrix Mary kezét, aki ekkor szeretett volna beszállni a liftbe.
A lány értetlen pillantásokkal nézett ránk, hol rám, hol a mellettem álló férfire, Kevin pedig mint egy néma bárány, azóta nem jutott szóhoz, mióta meglátott minket a liftben a földön fekve.

-Beszorultunk. - túrtam fülem mögé kósza hajtincsemet, majd elkezdtem leporolni az előttem álló férfit, aki összerezzent közvetlen érintésemtől.
Válla mögött mosolyogva hátrapillantott, felvillantva azt a 100 wattos mosolyát, amelytől egy napig ki tudnék feküdni. Ujjaimmal gondosan leporoltam minden részét hátának, majd egy nagyot ütöttem tarkójára, csak mert megérdemli.

-Hé, ha le kell poroljalak, csak szólj. - kacsintott.

-Nem érdemes bemennetek a helyszínre, mindent lefotóztunk, a mentősök már elvitték a lányt. - mosolygott Mary, majd megindultunk lefelé a lépcsőn.
Bólintottam. Szótlanul sétáltunk egymás mellett, senkinek nem volt semmi mondani valója, csupán akkor akadtunk ki, mikor kinyitottuk a lakóház főbejáratát. A szél jócskán feltámadt, kicsavart fákat az útra, ágakat és bokrokat döntött ki, az eső pedig eleredt, mintha dézsából öntötték volna. Mivel esernyőnk nem volt, mindenki elázott mire kifutott az autójához. A többiek a kapitányságra siettek, hiszen ebben a cudar időjárásban csak ott lehetünk biztonságban, de én hazaszaladtam a kiskutyámért és elhoztam magammal, ott kell lennie, ahol én vagyok ebben a cudar időjárásban. Leparkoltam a kapitányság épülete előtt, egy esernyővel és egy kiskutyával a kezemben átfutottam az úttesten, ekkor csörrent meg a telefonom.

-Szia, minden rendben? Hol vagy?- hallottam meg Hendrix ismerős hangját a vonal túlsó végén.
Elmosolyodtam, majd beléptem a főbejáraton, ahol pont a férfibe ütköztem. Először komoran meredt rám de mikor realizálta, hogy én vagyok az, vállamnál fogva mosolyogva magához húzott és megsimogatta kiskutyámat, aki azóta csóválja a farkát, mióta meglátta a férfit.
-Megijesztettél, nem tudtam, hova tűntél. - suttogta, majd kivette Baileyt a kezemből és elkezdte dajkálni, mint egy csecsemőt.
A kiskutyám felélénkült amint a férfi átvette tőlem, szétnyalogatta arcát, de nem zavarta, ugyanolyan lelkesedéssel simogatta.

-Itt vagyok.

-Még szerencse. David összehívott egy megbeszélést. - intett fejével a detektívtábla felé, ahol az összegyűlt nyomozók és ügynökök már ránk vártak.
A férfi Baileyvel a kezébe nekitámaszkodott az ajtófélfának és figyelte a nyomozókat, akik körbeállva a rendőrfőnököt várták elkezdje. Szorosan az ügynök mellé álltam, nem érdekelve ha észrevesznek.

-Újabb áldozatot követelt a sorozatgyilkos, mi pedig tétlenül lógattuk a lábunkat. Összetehetjük a kezünket, hogy lelassított a gyilkolással! Ha ugyanolyan tempóban gyilkolna mint ezelőtt, egy tucat lánnyal és egy tucat családdal többel kellene szembenéznünk, rohadtul örüljenek, nem így van. Tétlenkedésünkkel és semmittevésünkkel senki másnak nem segítettünk, csak Bugsynak. Elfogadhatatlan. - csapta az asztalra David az ügy aktáját, amelyből az összes papír kicsúszott a földre.
Sóhajtottam egy nagyot.

-Nem tudunk mit csinálni uram, senki nem tudja hol van, ha pedig tudják, akkor valaki már meghalt, szó szerint nem tudunk mit csinálni, tétlenek vagyunk. - túrta füle mögé Mary kósza tincseit, amint asztalomnak nekitámaszkodva hallgatta a kapitány szavait.
Bólintottam.

-Egyetért vele? - szegezte tollhegyét David rám. Mégegyszer bólintottam.

-Sajnos mindenki egyetért vele. - köszörülte meg a torkát Hendrix, miközben a kezében lévő kutyusom tappancsát simogatta.

-Nem tudunk semmit tenni, le van adva a körözés, de csak egy áldozat tud közelebb hozni Bugsyhoz. Bizarr és szomorú, de meg kell várni, hogy gyilkoljon. - hajtottam le a fejemet.
David idegesen intett kezével, hogy vége a tájékoztatónak, mindenki felszívódott, a dolgára igyekezett, csak én és a mellettem álló ügynök maradtunk ugyanabba a pozícióba. Rég éreztem magam ennyire megfenyítve. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt és megkönnyebbülten a Hendrix felé fordultam, megpróbálva átvenni kezéből a kutyusomat, de fejét megcsóválva rácsapott kézfejemre.

-Nem, most nálam van. - húzta el Baileyt tőlem és mosolyogva az ebédlő felé vette az irányt, a kutyusommal a karjai közt.
Mosolyogva figyeltem távolodó alakját, ahogyan lerakja a kutyusomat a földre és kivesz a hűtőből egy darabka szalámit és odaadja a bélpoklos jószágnak.

-Segítség, kérem segítsenek. - vonszolta be egy lány magát a kapitányság területére.
Kezeivel megtámasztotta magát a fogason, felborítva az egészet. Ösztönösen a fegyveremért nyúltam és odarohantam a vörös hajú lányhoz, aki kezével oldalát szorította. Ekkor tűnt fel a vérfolt a lány körül, megsérült. Tárcsáztam a mentőt és Hendrix segítségével bevonszoltuk őt a társalgóba és felfektettük a kanapéra. Megpróbáltam lefogni a lány sebét, ne veszítsen még több vért, de nem segített, ugyanolyan mértékben vérzett.

Kezdett eszembe jutni az az éjszaka.

-Meglőtt. - köhögte.
A lány oldalra hajolt, vérköpetet köpve a földre.
Ijedten tekintettem a felettem álló ügynökre, aki az érkező mentősöket informálta a helységbe telefonon. Összetalálkozott tekintetünk, ugyanúgy nézett rám, mint azon az estén.
-Bugsy, Bugsy volt. - lihegte.

-Tartson ki, megjöttek a mentősök. - suttogtam.
Összeszorította a szemét, mikor elhúztam a kezemet a sebéről, átadva őt az orvosoknak. Hendrix tenyerét vállamra helyezte elhúzott az útból, mert lebénulva álltam véres kezemmel a kanapé mellett, akadályozva a doktorok munkáját.

-Azt mondta Bugsy volt. - álltam lábujjhegyre, hogy belesuttogjam a férfi fülébe az információt, aki fejét megrázva a hordágyon fekvő lányhoz sietett.
Fülébe suttogott valamit, majd egy apró mosoly kíséretében leült az asztalomhoz és az adatbázisba bepötyögte a Dalma Stewart nevét.
Találat.

-Itt a lakcíme, azt mondta Bugsy az otthonától követte pontosan idáig, de mikor belépett a főbejáraton, elrohant a sikátor felé. Fekete ruhát viselt még botja is volt. - kereste ki a megfelelő kameraképet a kapitányság kertjéből.
Rábökött a képernyőre, megvan a férfi. A kameraképen lehet látni, ahogyan a lány felvonszolja magát a lépcsőn, mögötte szorosan Bugsyval, de amint realizálja mi Dalma terve, elrohan az ellenkező irányba. Ekkor az ügynök átváltott egy másik kamerára, lekövetve tökéletesen a férfi mozgását. Végignéztük ahogyan befordul a sarkon, átrohan az úttesten, majd egy eldugott sikátorba menekül. Ott az utca sarkán heverő kukát nagy nehezen arrébbtolta, felfedve egy eldugott a csatornafedelet. Összeráncolt szemöldökkel meredtem a képernyőre, majd a férfire, aki ugyanolyan arckifejezéssel bámulta a videó felvételt. Bugsy alaposan körülnézett, felnyitotta a fedelet, majd lebukott magára húzva a fedelet. Nem egyszer, de nem is kétszer pislogtam, kellett legalább fél perc mire megértettem minek is lettem szemtanúja az előbb.

Amerika leghírhedtebb sorozatgyilkosa a csatornában élt, mindezidáig minden feltűnés nélkül. Remegő kezemet szám elé tartottam, tudtam mit kell tennünk, mielőtt eléri Chicagót a tornádó, el kell mennünk.

-Egy óra múlva elérheti Chicacó belvárosát a tornádó, kérem mindenki maradjon fedezékbe, ne menjenek ki az utcára, óvakodjanak a fás területektől. - hallottam meg híradó szövegét, Mary feltekerte a hangerőt.
Sóhajtottam egy nagyot és megböktem a férfi vállát, hogy figyeljen rám. Gurulós székemmel száznyolcvan fokos fordulatot véve mostmár velem szembe volt, ijedt tekintete találkozott rettegő pillantásommal, bólintva jelezte, beszéljek.

-Te is tudod, ha most nem megyünk, nem lesz meg. - utaltam a tornádóra, majd kitekintettem az ablakon.
A szél még jobban feltámadt, kidőlt faágak feküdtek a földön, de mostmár nem csak az eső esett, kisebb jégdarabok is megjelentek. Mindez nem számított, nem most, hiszen ha lépni tudunk, lépni kell nem számít mi lehet az esetleges kimenetele.

Most csak az számított, hogy igazam van.

Jön a hurrikán, ki tudja hogyan alakul, mekkora pusztítást végez, még a végén Bugsyt is elviszi magával, amit nem akarok. A szemébe fogok nézni mikor megbilincselem és beültetem az autómba, nem akarom, hogy egy esetleges baleset végezzen vele, anélkül, hogy elkaptuk volna.

-De..

-Én akarom letartóztatni, nem akarom, hogy egy tornádó végezzen vele. - fogtam rövidre, majd a fogashoz rohantam a blézeremért, nem érdekelve mit mond vagy reagál Hendrix.
Belebújtam, megigazítottam fegyveremet, a fiókokból egy második pisztolyt helyeztem a nadrágomba, egy katonai kést pedig fegyvertokomba. Hajamat felkötöttem kontyba, véletlenül se zavarjon az akció közben, elszánt tekintettel meglobogtattam ujjam körül a kocsikulcsomat, és a férfire néztem.
-Én megyek, vagy veled, vagy nélküled.

-Tudod, hogy sosem hagynálak egyedül vele, menjünk. - kelt fel sietősen a székből.
Megigazította felcsúszott pólóját, lefirkantotta egy aprócska papírlapra, hogy hova megyünk, majd karomnál fogva sietősen kivezetett az épületből.

HENDRIX SZEMSZÖGE

Miközben kötötte fel a haját, csak őt tudtam nézni, csak ő rajta tudtam gondolkodni, semmi máson. Nem érdekelt az ügy, nem érdekelt el ha elkapjuk Bugsyt, csak az érdekelt neki ne essen semmi baja, és tudtam, ha elindulunk, baja eshet. De ezért vagyok én a társa, megvédem ha kell, ő is ezt ugyanezt tenné, ismerem.
-Én megyek, vagy veled, vagy nélküled. - mondta.
Elszánt tekintetét enyémbe fonta, majd a tartalékpisztolyát behelyezte a nadrágjába és válaszomra várt. Mindenem azt mondta ne, de tudtam, ha nem megyek el vele, egyedül fog elmenni, az pedig az utolsó dolog amit akartam, ezért bólintottam és felpattantam a székből. Az asztalkán heverő cetlire ráfirkantottam hova is mentünk, így ha történik velünk valami, tudják hol vagyunk. Tettem egy lépést a lány felé, megforgattam a szememet és bólintottam egyet.

Ő az egyelten, aki mindenre rá tud beszélni.

Ő az egyetlen, aki rá tud beszélni olyan dologra, amit minden egyes porcikám megtiltana, de ha belenézek a szemébe, nem tudok, egyszerűen nem lehet neki nemet mondani.

Most is csak azért megyek vele, mert nem akarom, hogy baja esse, nem pedig azért mert ki kívánkozok tornádó idején az utcára, hozzáteszem tornádóveszély idején.

Még az ügy kimenetele se érdekelne, még amiatt sem tenném ki a lábam a biztonságot nyújtó falak mellől.

Semmi más miatt nem teszem meg, csak miatta.

-Tudod, sosem hagynálak egyedül vele, menjünk. - fogtam meg a karját, és a főbejárat felé húztam.