Itt fekszik ölemben Scarlett.

A lány kezét fogom, próbálva átadni összes erőmet amim van, neki nagyobb szüksége van rá. Reszket az egész teste, kék zöld foltok tarkítják, szája felrepedt, ruhája elszakadt, lábán vágások éktelenkednek, szegény pára csont és bőr.
-Tarts, ki, mindjárt itt a mentő! - suttogtam a lánynak.
Vettem egy mély levegőt, és az ügynökre pillantottam, aki felhúzott lábbal ült, térdét átkarolva bámult a lépcső felé. Megböktem lábát, mire rögtön felém kapta tekintetét.
-Nem az ön hibája, nem tudta volna elkapni. - érintettem meg karját.
A férfi ellenállt közeledésemnek, elhúzta kezét, még fejét is elfordítatta tőlem, idegesen ujjaival babrált és jelvényével játszott.

-De akkor sem kaptam el, lehet pont Bugsy volt az, én meg hagytam őt elszökni. - rázta meg fejét, mintha el sem hinné az egészet.
Zavarodott tekintetét a libabőrös lányra emelte, közelebb húzódott hozzánk és levette pólóját, betakarta vele Scarlett testét, ügyelve, hogy csupasz bőre összes része gondosan be legyen fedve.

Tetoválások.

Szememet nagyobbra nyitottam mint ezelőtt.
Végigvezettem tekintetem izmos karján, felsőtestén, alaposan szemügyre véve minden apró tetoválását, amely eddig elrejtve maradt.
-Ez egy iránytű, a legelső tetoválásom apukám emlékére, ez pedig egy pillangó, mert anya szereti őket. Ez egy kígyó, itt pedig egy pók van. Van még egy csillag a nyakamon, de gondolom azt már észrevette. - mutatta körbe tetoválásait, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne.
Lélegzetvisszafojtva figyeltem mozdulatait, amint tárlatvezetést ad magán, még szám is elnyílt, de amint rám emelte tekintetét, elkaptam fejemet.
-Na, nézzen rám, hiszen maga kérdezte. - emelte meg államat, kényszerítve szemébe nézzek.

-De, én nem is...

-Igaz, nem szólt, de láttam magán, hogy kíváncsi. Nyugi, nem hibáztatom, én is az voltam. - pöccintette meg orromat mutatóujjával, majd felvezette gerincemre másik kezét, az én tetoválásomra utalva.
Rögtön lefejtettem magamról ujjait, a lépcső fele pillantottam, hangos beszélgetésre figyeltem el, megérkezett a helyszínelő csapat a mentősökkel együtt.

-Corinne nyomozónő! Hahó, hol van? - hallottam meg egy idegen hangot, megérkezett a mentő.
Zseblámpámat előkutatva, megvilágítottam a lépcsőt, hogy tudják merre is vagyunk. Rögtön ellátták a sérült lányt, nyakmerevítőt adtak rá, sebeit lefertőtlenítették, majd óvatosan felemelték és a hordágyra fektették, felvitték a lépcsőn.

x

-Nézze meg, most nem kellene az esőben állnom és áznom félmeztelenül, ha maga nem nyúlta volna le a pót pólómat. - ráncigálta meg átázott ruhadarab anyagát.
Hajamból csöpögött a víz, teljesen eláztam, de esernyőt már egyikünknek sem volt kedve kinyitni, így csak álltunk a zivatarban. A férfi csupasz mellkasa előtt összefonta karját és fekete pólójának anyagát vizslatta. Alkarját esőcseppek díszítették, mindenhol libabőrös volt, az eső hűvös és dermesztő cseppekkel tarkította tetoválásait, amelyet gyönyörűen megvilágított a helyszínelők reflektorának fénye.
-Hideg van, látja? - hívta fel figyelmem, hogy egész teste libabőrben úszik.
Arcom elé tolta kidolgozott bicepszét és szomorú tekintettel rám nézett. Összefontam mellkasom előtt karomat és is kezdtem fázni, a hűvös és vizes póló testemre tapadva nem volt a legmelegebb. Sóhajtott egy nagyot, megrázva magát, sértődötten, idegesítően és lealacsonyítóan rám pillantott, mintha egy óvodás lett volna, akinek elvették a homokozóból a játékait.

-Ha magának ez a hideg póló kell, hát tessék vegye fel. - kezdtem el kibújni a pólójából.
Már a fejemet bújtattam át rajta, mikor egy erős kezet éreztem meg alkaromon, megtörve lendületemet.

Nevetés.

-Szivi, maga mennyire butuska! - bújtatta vissza fejemet.
Pólójából csöpögött a víz, ahogy hozzáért bőrömhöz, kirázott újra a hideg. Értetlenül álltam előtte, mérhetetlenül összezavarodtam, de ő mosolyogva igazgatta a ruhát, lehúzta derekamra, de kicsit nehézkesen, mert rátapadt a bőrömre. Tekintetemet nem vettem le az ügynökről, komoran meredtem rá, de ő még mindig a ruhadarabbal volt elfoglalva.

-De hisz maga kérte vegyem le! Most mit igazgatja itt a ruhát, engedje már el. - csaptam rám kézfejére, a férfi még mindig pólójának anyagát húzogatta.

-Azt hiszi azt akartam, hogy levetkőzzön mindenki előtt és felfedje fekete csipkés melltartóját? - mutatott nevetve melleimre.

Lepillantottam melleimre, ő is.

Felnéztem a férfire, zavarodottan pislogtam egymás után többször, nem egyszer, nem kétszer, hanem tízszer, mire sikerült feldolgoztam mit is mondott a férfi. Nem tudtam reagálni rá semmit, csupán elnyitottam a számat és az előttem álló embert bámultam, aki jót szórakozott zavaromon.

-Tapló.

-Ingyen vetkőzős műsort sem láttam még soha, de maga mindenre rácáfol! Annyira vicces az arca nyomozónő, kérem. - nevetett hangosabban, majd megragadta vállamat és maga után húzott.

-Ha elmondja valakinek, elmondom, hogy maga kényszerített rá. - emeltem fel mutatóujjamat.
Próbáltam komor imidzsemet fent tartani, de amint ránéztem a férfire hangosan felnevettem.

x

-Ma, a drága Corinne nyomozó, teljes mellbedobással vetette bele magát az ügybe. - kiáltott fel hangosan Archer ügynök amint belépett a kapitányság ajtaján.
Nem kellett egy másodperc sem, amint kinyitotta az ajtót és észrevettek a többiek, hogy megjöttünk, drága ügynökünk rögtök felkiáltott. Vállon ütöttem a férfit, de ő csak nevetett és nevetett.

-Mi? - érkezett meg mellém Mary, értetlenül bámulva az ügynökre, aki azóta hahotázott, mióta beléptünk a kapitányságra.
Megrúgtam a férfi lábát, jelezve ne mondjon semmit, de már késő volt, belekezdett mondandójába.

-Tudja, leöntötte Scarlett anyja Corinne blúzát kávéval, én pedig felajánlottam neki, hogy odaadom a pólómat, majd visszakért.... - takartam el száját kezemmel.
Nem tartott sokáig, rögtön lehámozta magáról, és mintha mi se történt volna, ott folytatta, ahol
abbahagyta.
-Visszakértem, de nem komolyan gondoltam, ő pedig... - takartam el újra a száját.
A férfi elkezdte csiklandozni oldalamat, vizes pólóján fel alá futtatta ujjait, lehetetlenné téve történetének megakadályozását, csak nevettem és nevettem, nem tudtam abbahagyni.

-Ő pedig levette mindenki előtt a pólómat, megvillantva fekete csipkés melltartóját. - emelte fel pólójának anyagát, de rögtön rácsaptam a kézfejére.
Abbahagyta a csikizést, végre tudtam olyan mogorván ránézni, mint ahogyan akartam, keresztbe tettem kezemet, egyik szememet felemeltem és gonoszan néztem szemébe.
Tekintetét Maryre vezette, aki próbálta álcázni, hogy nem mosolyog, de mikor ránézett a férfi hangosan felnevetett. Mindketten röhögtek, én pedig álltam egyhelyben, elsüllyedve a szégyenben, amit a férfi okozott.

-Na, ne nézz már így, ez nagyon vicces. - bökött oldalba a lány.
Nem tudtam tovább színlelni, én is hangos nevetésben törtem ki, de amint a férfire néztem újra komolyra váltottam és figyelmeztetve megemeltem mutatóujjamat.

-Ha azt mondom ne mondja el, ne mondja el, legyen akármiről is szó, jó? - böktem meg a férfit, de ő csak mosolygott.
Itt egy kis apróságról volt szó, de szépen megkértem a férfit ne mondja el, mi van ha egy nagyobb dologról lenne szó, azt is ilyen könnyen elmondaná mindnekinek?

-Nyugi szivi, ezt nem hagyhattam ki, de nyilván ha másról lett volna szó, nem mondanám el. -
mosolygott ártatlanul.

-De mondtam ne mondja el! Maga hihetetlen, teljesen az őrületbe kerget, hihetetlen. - forgattam meg a szememet.
Hátrébb léptem tőle egy lépést, nem szerettem, ha benne van az intim szférámba, de ő lekövette mozgásomat, nem hagyta egy lépéssel is távolabb legyek tőle.

-Jó bocsánat. - hajtotta le a fejét, de láttam rajta még mindig mosolygott.
Keresztbe fontam karomat, kérdőn a férfire néztem, tudta rögtön mire akarok kilyukadni.
-Komolyan mondom, hogy bocsánat. - fonta mélyen tekintetét enyémbe, de amint oldalra fordította fejét, újra elmosolyodott.

-Aha, persze.
Lenézően rá pillantottam, próbáltam tudatni vele, tényleg komolyan kérem a bocsánatkérését.

-Ne nézzen már így rám, bocsánat. - pöckölte
meg orromat.
Más körülmények között elmosolyodtam volna, de most várhatta, nem fogok.

-Megy kicsit meggyőzőbben is. - cukkoltam.
Már rég elégnek bizonyult, de ahogy ő is húzta az agyamat, én is húzom az övét, megérdemli.

-Jöjjön ide, had öleljem meg, jöjjön ide Corinne, jöjjön csak ide. - tárta szét mosolyogva karját, de én ellenkeztem.
Idétlen vigyorral elkezdett felém közeledni. Minden lépésemmel távolabb kerültem tőle, de nekiütköztem a falnak, nem volt tovább menekülnöm. A férfi csak közeledett és közeledett, nem tántorította el semmi, még a kezeim sem, amelyek nekiütköztek csupasz mellkasának, merthogy még mindig nem
viselt pólót.

Nemcsak én bámultam meg kidolgozott, tetovált mellkasát, hanem az összes női kollégám is, még néhány férfi is, akik mintha nem hittek volna szemüknek, elidőztek tetoválásain. De nem ítélkezek, én is ugyanezt tettem.

A férfi már csak egy lépésre volt tőlem, éreztem meleg kifújt levegőjét az arcomon. Mellkasára tapadt kezeimet összefogta, leeresztette testem mellé, nyakamnál fogva pedig elrántott a faltól.

Mégis valahogyan olyan gyengéden.

Nekiestem vizes mellkasának, várva, hogy hideg lesz, de meglepően meleg volt, nyugtató érzést keltve bennem. Egy pillanat kellett, hogy testemben felgyülemlő feszültséget legyőzzem, vállaimat leengedtem, teljesen ellazultam, ellágyultam érintésétől.

Fájt bevallani, mit tesz velem puszta érintése.

-Tudja, egy kicsit undi, mostmár elég. - vezettem fel tenyerem mellkasára, eltolva magamtól.
Kezei derekamon pihentek, nem tudtam annyira eltávolodni tőle, mint amennyire szerettem volna. Szemei lyukat égettek vöröslő arcomon, aranyosan mosolyogva bámult egyik szememből a másikra, majd sóhajtott egyet.

-Maga is az. Tiszta víz a pólóm és egy kicsit átlátszó is. - fogta meg ruhájának anyagát és kicsavart egy belőle egy apró pocsolyányi vizet.

-Persze.

x

-Asszonyom, jöjjön! - köszörülte meg Archer ügynök a torkát, aki mostmár végre valahára pólót viselt, majd beterelte az aggódó anyukát a kihallgató helységbe.
Láttam a nőn azt a fajta idegességet, mint ami rajtam volt, mikor egy nyomozó kopogtatott az ajtónkon apám ügyével kapcsolatban. Két dologban különbözik a kettő eset, velem halálhírt közöltek, míg az aggódó anyukával a lánya megmenekülését fogjuk. Egy kimenetel, amely örökre megváltoztatja az életet, fenekestül felfordítva mindazt, amit eddig helyesnek véltünk, a másik kimenetel, pedig új reményt ad, új lehetőséget és egy második életet.

-Megtalálták? És jól van? - kérdezte széles mosollyal.
Bólintottam.

Egy bólintás, amely akkora boldogságot ad, amit nem lehet szavakban leírni.

A nő a nyakamba ugrott, majd a férfiébe, elhalmozott köszönetekkel és jókívánságokkal minket, remegő kezeivel megsimította arcomat, hálás tekintetével az ügynökre nézett, és kezet rázott vele.
-Nagyon köszönöm, köszönöm. - törölte le kiszökő könnycseppét.
Új reményt adtunk nekik, új lehetőségeket és ez így van jól. Minden esetben így kellene lennie, semmilyen más kimenetelnek nem szabadna megtörténnie, keresztbe törni valaki életét. Mosolyogva az anyukára tekintettem, majd az ügynökre aki ugyanolyan boldog arckifejezéssel figyelte az anyuka örömét, akárcsak én.

x

-Ezért szeretem ezt a munkát, az örömhírekért, és azért az örömért, amelyet ma láthattunk a nő arcán. - támaszkodott az ajtófélfának az ügynök.
Tekintete engem figyelt, ahogyan az asztalomon gubbasztok és a mai jelentés utolsó sorait vetem papírra.
Bólintottam egyet.
-Ha örömet tudunk okozni, az a legjobb érzés. - lépett közelebb az ügynök.
Bólintottam még egyet, de ő még közelebb jött, nyílván nem volt elég a 3 méter távolság, neki kellett támaszkodnia az asztalomnak figyelnie minden mozzanatomat. Próbáltam neki nem nagy figyelmet tanúsítani, minden áron haza akartam menni, de kezdett zavarba ejtő lenni pillantása.

-Ne nézzen már, kizökkent és elrontom a papírmunkát, akkor pedig kezdhetem előröl. - löktem arrébb a férfit.
Mire újra visszazökkentem az írásba, a férfi hangos szuszogása zökkentett ki. Szememet megforgatva felemeltem tekintetem az ügynökre, aki mosolyogva engem nézett, de mihelyst meglátta komor arckifejezésem arcáról lefagyott a mosoly.

-Tudja, ha azért ilyen mert elmondtam a pólós esetet, akkor mégegyszer bocsánatot kérek, csupán poénkodni akartam. - vakarta meg a tarkóját.
Fejemet elfordítottam, próbáltam eltakarni az arcomat, elmosolyodtam és tudtam ha ránézek, hangosan fel fogok nevetni.
-Most sír? - érintette meg a vállamat.
Nem válaszoltam neki. A férfi leguggolt mellém, kezét combomra helyezte, várta, hogy könnyes tekintetem rá emeljem, de ehelyett hangosan felkuncogtam.

-Dehogy.
A férfi aggódó tekintetével találkoztam, de amint meglátta, hogy mosolygok, lágyított arckifejezésén. Játékosan meglökte gurulós székemet, eltolva az asztalomtól, hátha abbahagyom a jelentés írását, de tántoríthatatlan vagyok ha munkáról van szó.
-Megírom a papírmunkát, és indulok haza, de magával mi lesz? - vetettem bele magam újra az írásba, már csak kevesebb mint fél oldal van hátra.
Sóhajtott.

-Megvárom magát és én is indulok haza. - húzta ki Alaric székét asztalától és mellém húzta.
Tekintetét a papírra vetette, gondosan elolvasva minden mondatot amit írtam, tudtam ha oldalra tekintek, túl közel lesz hozzám és nem fogok tudni többet figyelni az írásra. De oldalra tekintettem, láttam amint összeráncolt szemöldökkel vizslatta jelentésem, alaposan szemügyre véve mindent, de mielőtt rám nézett volna, elfordítottam a fejemet.
-Csak nem packázik velem szivi? - csapott rá a combomra.
Elmosolyodtam, akárhányszor meghallom ezt a fajta becenevet, amelyet az ügynök aggatott rám. Először szóltam, hogy zavart és hagyja abba, de mostmár kezdtem megszeretni, de csak az ő szájából.

-Ti még itt? - állt mellénk Mary.
Az ügynök lehúzta combomról kezét és felegyenesedett, mintha mi se történ volna, leakasztotta széke támlájáról bőrkabátját és mosolyogva a lányra nézett, indulásra készen állt.
-Ön mosolyog. Tud mosolyogni? - pislogott értetlenül Mary.
A férfi mosolyogva rám nézett, de én lesütöttem szememet, próbálva leplezni jókedvemet. A férfi mikor rájött, hogy tényleg tud mosolyogni, abbahagyta, felöltve jellegzetes komorságát és elkezdte magára erőszakolni kabátját.

-Most indulok, csak megvárom a nyomozónőt. - igazította meg kabátjának gallérját.
A barátnőmre emelte tekintetét, aki tátott szájjal a férfit figyelte, értetlenül cikázott tekintete kettőnk között.
-Mi az? - túrt bele hajába az ügynök, kérdőn nézve.

-Csak olyan furák vagytok, nagyon furák. - mimikált kezével, majd megrázta fejét, és otthagyott minket.

-Furák? Mit ért ezalatt a barátnője? - lépett közelebb a férfi hozzám, és leült asztalom tetejére.
Felkeltem székből, mintha nem hallottam volna a férfi kérdését és kabátomhoz siettem. Végigtekintettem saras nadrágomon és FBI feliratú felettébb koszos pólóján, majd a férfin, aki mosolyogva engem néz.
-Nem csak maga saras. - mutatott végig magán, csimbókban lógtak nadrágjáról a sárdarabok.

x

Egész éjszaka forgolódtam, csak egy valakin járt az eszem.

Rajta.

A szemén, a haján, az arcán, az illatán, az ölelésén, a szorításán, a nevetésén, a mosolyán, és a hangján.

x

Reggel 5 óra.
Már ruhában ülök az ágyam szélén lábamat lóbálva, nem aludtam az éjszaka folyamán nagyon semmit, gondolataim nem tudtak megálljt parancsolni maguknak. Megunva a várakozást, elhatároztam én leszek az első, aki az őrsre ér, megfogtam kocsikulcsomat és leindultam parkolóba. Gondosan szétnéztem az úton, a szélfútta hajamat fülem mögé túrtam és beültem az autómba, ekkor hallottam meg egy furcsa kattogó hangot, mintha valami beakadt volna a helyére.

Tik - tak. Tik - tak.

Minden átfutott az agyamon, de nem sikerült elterelni gondolataimat egy dologról, minden egyes alkalommal visszakanyarodtam hozzá.

Bomba. Aktiváltam egy bombát.

Remegő kezemmel a telefonomért nyúltam, tárcsáztam az ügynököt, azt az egy valakit, aki ilyen helyzetben az eszembe tud jutni. Második csörgés után felvette.
-Mi történt? - szólt bele kómás hangon.
Ismer, ismer ő már rendesen, tudja nem hívnám fel hajnalban, ha nem lenne baromira fontos.

-Én, hát hol is kezdjem.. itt.. itt ülök a kocsimban a ház előtt, azt hiszem aktiváltam egy bombát, mikor leültem az ülésemre. - töröltem le verejtéket a homlokomról.
Próbáltam heves lélegzésemet csillapítani, de akárhányszor belemerültem gondolataimba, légszomjam lett. El akartam menekülni, de nem tehettem.
-Hahó? - lihegtem.

-Indulok. Hívok erősítést. - tette le a telefont.
Nem merek megmozdulni, ugyanabba a pozícióba voltam, mint mikor beültem az autóba, kezem a kormányon volt, a visszapillantó tükröt néztem, várva, hogy a férfi és az erősítés megérkezzen. Telefonommal óvatosan lenyúltam az ülés alá, készítettem egy fényképet a lábtérben, egy C4- es robbanószer, időzítő nélkül.

Addig nincsen baj, míg ülök, amint felkelek, vagy egy hajszálnyit megmozdulok, felrobbanok.

De nem csak én halok meg, hanem a környezetemben mindenki más is.
Végigfutott minden az agyamon, hogy tudták behelyezni a bombát ülésem alá, ekkor realizáltam, ez az autó az állam tulajdona. Csak a rendőrök félnek hozzá a speciális kulcshoz, amely minden szolgálati autónál más és más, lemásolhatatlan és feltörhetetlen, azonnali riasztóval van ellátva, ha fel akarják törni, amely be van kötve az őrsre.

Hogy szerezték meg a kulcsot? Egy darab van belőle, amelyet mindennap a szekrényemben tartok, ha pedig beértem az őrsre, a közös kulcstartóra akasztom.

Be van kamerázva a házam, senki nem tört be a napokban, tudnék róla. Az őrsön, a kulcstartóról vihette el valaki. De az őrsre csak azok tudnak bejönni, akiket kihallgatásra hívunk, hozunk be, illetve akik ott dolgoznak. De aki elvette a kulcsot, annak vissza is kellett gyorsan raknia miután lemásolta, mert nem vettem észre, hogy eltűnt. Ott dolgozik? Nem tűnt fel senkinek, hogy a kulcsok között turkált.

Nem lehet. Képtelenség. Nem lehet besúgó a kapitányságon. Lehetetlen.

Sziréna.

Visszapillantó tükrömben felismertem Archer ügynök autóját, aki keresztbe leparkolt az úttestre, megakadályozva, hogy beáramló forgalom megzavarja a bombaelhárítás munkáját, vagy éppen bajba sorolja a járókelőket. Az ügynök becsapta az ajtaját, elkezdett felem futni, de szirénáját nem kapcsolta le. Fekete FBI feliratú pólója védjegyévé vált, most is ezt viselte. Haja kócos volt, karikáit távolról is ki tudtam szúrni, roppantul megviseltnek nézett ki, de macsó kiállása változatlan maradt. Lihegve nekitámaszkodott a kocsi ajtajának, aggódó tekintetével végigmérve testemet.
-Minden rendben lesz, kérem tartson ki! - mosolygott, de én nem tudtam visszamosolyogni rá, tudtam nem lesz minden rendben.

Megérkezett az erősítés. Könnyekkel megtelt szememmel a férfire néztem, aki egy pillanatra sem vette le rólam a szemeit, mintha ha megtenné, felrobbanna a bomba.
-Uram, járókelők nem tartózkodhatnak a helyszínen, kérem menjen a kordonon kívülre! - érkezett meg egy beöltözött szakember a bombaelhárítóktól, aki arrébb próbálta tessékelni az ügynököt autómtól, de ő tántoríthatatlanul állt tovább.

-Hagyjon már, inkább végezze a dolgát! - mutatta fel ingerülten jelvényét az ügynök.
Irritálóan megforgatta szemét, majd egy lépéssel arrébb lépett, helyet hagyva a szakembernek, aki kezével intett társainak, igyekezzenek ide.

-Azt csinálom Archer ügynök, de akkor sem tartózkodhat a bomba 100 méteres környezetében védőruha nélkül. - nyitotta ki óvatosan a férfi az autómat.
Lehajolt az üléstér alá, alaposan szemügyre véve a bombát, majd megcsóválta a fejét.

-Mi az? - remegett a hangom, de nem hagytam, hogy megtörjek, lenyeltem könnyeimet.

-Időzítő nélküli C4- es, egyszerű felépítésű, otthonilag barkácsolva, de profi készítette. - bólintott és felegyenesedett.
Archer ügynökre tekintett, aki még mindig a helyszínen tartózkodott, idegesítve a dolgozó szakembereket. Könyörögve a férfinek eltátogtam, hogy menjen, de fejét megrázva jelezte, nagyon is maradni fog. Legszívesebben hátracsaptam volna fejemet az ülés fejtámlájába, mennyire egy érthetetlen, idegesítő, makacs, törődő, kedves, aranyos, bunkó és öntelt ember, de ezt most nem tehettem meg, ezért óvatosan megemeltem kezemet és bemutattam neki. Állkapcsát megfeszítette, pajkosan oldalra fordította fejét, láttam rajta nem hitte el amit lát, de nem kellett sok neki, ő is elővette középső ujját.

Vicces meg minden, el is felejtettem egy percre miért is ülök egyedül, pontosabban nélküle az autómba, merthogy amióta vele dolgozom, mindenhova együtt megyünk, ekkor villant be, bomba. Rögtön lefagyott arcomról a mosoly, fejemet megrázva próbáltam kitörő zokogásomat elfojtani, erősnek kell maradnom.

-Kérem, menjen már hátrébb, nem szeretném ha baja esne. - emeltem fátyolos tekintetem az ügynökre, de ő fejét csóválta.
Nem tudom mennyit értett tátogásomból, de tényleg nem szeretném ha baja esne. Körbevették autómat a beöltözött bombaelhárító szakemberek, megérkezett a helyszínre Alaric, Mary és Kevin is, akik sietve az ügynökhöz siettek. Hallottam, amint próbálják győzködni, hogy álljon arrébb, de ő továbbra is tántorítatlanul és aggódva engem figyelt.

-Idefigyeljenek! Nem érdekel, hogy az FBI- tól vagy a rendőrségtől vannak, de most azonnal menjenek az autók mögé, ez parancs! - terelte ki az egyik szakember a barátaimat a kordon felé.
Senki nem ellenkezett, csak az a makacs és önfejű ügynök. Kevin megfogta a vállát, próbálta arrébb húzni, de lehámozta magáról kezeit, olyan volt mint a legmakacsabb öszvér. Halványan rá mosolyogtam, és eltátogtam, minden rendben van, hátha tudok rá hatni, de az ellenkezőjét értem vele el, megiramodott felém.
-Mit csinál? - lökte meg mellkasánál fogva az ügynököt az egyik szkafanderes férfi.
Vártam, hogy robbanjon, de meglepetésemre, nem reagált semmit a szakember indulatos mozdulatára, aki igazából csak a saját és az én dolgomat akarta megkönnyíteni.

-Csak egy mondatot szeretnék mondani a társamnak, kérem, utána elmegyek, megígérem. - paskolta meg a férfi vállát az ügynök, aki szemét megforgatva ide engedte hozzám az ügynököt.
Lihegve megtámaszkodott a nyitott ajtón, leguggolva mellém pedig rám nézett.

De úgy igazából rám nézett.

-Maga bolond, ugye tudja? - suttogtam.
Kimerültem. Az összes erőmet elvette, hogy ugyanabban a pozícióban kell tartanom magam.

-Kezdem megkedvelni magát.

-Mi?

-Csönd én beszélek.

-Jó.

-Szeretném ha tudná, akármi is lesz a kimenetel, minden perc öröm volt, amit magával dolgoztam, mégha nem is mindig mutattam ki. Nehezen nyílok meg másoknak és nehezen engedek be másokat, de örülnék ha várna egy kicsit és megtapasztalná, tudok rendes is lenni.  - mosolygott és óvatosan megcirógatta arcomat.
Válaszolni akartam neki, nagyon is akartam, de nem jött ki hang a torkomon.

-Én, én...

-Nem kell válaszolnia, elég ha holnap is látom. - hajolt közelebb hozzám, óvatosan hozzáérintette ajkát homlokomhoz és adott egy aprócska puszit.
Akármennyire ideges voltam, akármennyire szorongtam, elmosolyodtam. A férfi felegyenesedett és magabiztosan bólintott egyet, tudta mindennek rendben kell lennie.

Megnyugtatott nyugodtsága.

-Most, hogy öngyilkos barátja nem hátráltatja munkánkat, bele is kezdenénk a közepébe. Nyomozónő, kérem csinálja azt amit eddig, üljön mozdulatlanul és figyeljen arra, amit mondunk. - mosolygott bíztatóan a férfi.
Bólintottam határozottan, összeszedve összes maradék erőmet. Előrefele bámultam, ekkor szúrtam ki a távolban barátaimat, akik a kordonnak támaszkodva figyeltek minden apró történést.

-Hölgyem, le fogjuk szedni a bomba fedelét, ezzel hozzáférve a drótokhoz, de kérem ne ijedjen meg a gép hangjától, hangos lesz. - térdelt le a másik szakember a földre.
Bekapcsolta a fülsüketítő szerszámot és egy mozdulattal leforrasztotta a bomba tetejét. Mikor végzett felmutatta és intett egy másik kollégájának, aki egy szerkezettel a kezében leguggolt mellém.
-Most hoztunk egy műszert, amelyet rákötünk a drótokra, megmutatja pontosan melyiket is kell elvágnunk a kettő közül. Mindjárt kész vagyunk, csak nyugalom. - mosolygott a férfi.
Egy kamera szerkezetű gépet mutatott fel, majd az ülésem alá irányította. Hallottam amint rácsippenti az egyik drótra, a műszer pedig hangos csipogásba kezdett. Lefejtette a csiptetőt és átkötötte a másik drótra, az is hangosan elkezdett csipogni.

-Azonnal ide, mindenki, most! - kiáltott egy hatalmasat a szakértő férfi.
Az összes bombaelhárító körénk gyűlt, megvizsgálva a gép által mutatott értékeket. Ekkor kezdett bennem a félelem eluralkodni, mégis miért nem egyértelmű az, hogy melyik drótot kell elvágni?

-Ez nem lehet, valamelyik csak az. - nézett értetlenül össze a kettő férfi, majd rám.
Tekintetükben nem elszántság, hanem félelem és aggódás tükröződött.

-Nem tudjuk, melyik drótot kell elvágni, gépünk szerint mindkettő be van kötve a bombához. - egyenesedett fel a férfi, majd kinyújtózott.

-Mi?

-Egy dolgot tudunk tenni, beszerelni egy késleltetőt, amely hagyja felrobbantani a bombát, de addig Ön már messze jar. - magyarázta el nekem a férfi.

-Akkor tegyék, tegyék meg. - bólintottam.
Intett a kettő férfinek, akik a platós autó csomagtartójából kiemelt egy hatalmas dobozt, kivéve belőle egy távirányítós szerkezetet. Hegesztettek, kalapáltak, nagy nehezen beszerelték a késleltetőt. Mosolyogva pillantottam a szakemberekre, reménykedve minden terv szerint ment, azonban nem azt a kiegyensúlyozott és megkönnyebbült arckifejezést kaptam, amit vártam.

-Közlöm feketén fehéren, 10 másodpercnél nem tudtuk tovább beprogramozni a késleltetőt, a bomba készítője hozzáértő és profi, olyan beállításokat használt, amely meggátolja, hogy megszakítsuk a robbanást. - hajtotta le fejét.
Tekintetemet az előttem lévő üres utcára vezettem, a házakra és az utca végén álló idegesen járkáló barátaimra.

-10 másodpercem lesz elszaladni?

-Igen.

-Értem.

-Ha felemeli a fenekét, a bomba 10 másodperc után robban. Leszereljük az autójáról az ajtót, hogy könnyebben tudjon szaladni, ráadunk Önre egy védelmező sisakot, azonban nem tud felvenni védőruhát, nem lesz rá ideje. - sóhajtott a férfi.
Minden apró részletet alaposan felvázoltak, tudtam mit kell csinálnom. Mellettem fog állni egy védőruhás ember, akivel együtt szaladni fogok ameddig csak tudok.
-Készen áll?

Bólintottam.

-Mindenki, az utca végébe, most, induljanak! - intett a férfi társainak.
Utoljára leguggolt mellém, de most nem a bombát vizsgálta, hanem engem. Kezét óvatosan ráhelyezte combomra, bíztatóan mosolygott, átadva azt a nyugodtságot, amelyre szükségem volt.
-Ott egy vízcsap, körülbelül odáig fogunk eljutni 10 másodperc alatt. Készüljön fel, hogy a lökéshullám el fog minket lökni, de én védőruhába vagyok, megpróbálok magára esni, megvédve a robbanástól.

-Értem.

-Fusson ahogy csak tud. Fusson. - mosolygott.
A férfi felkelt, felmutatott egy like jelet társainak, jelezve kezdődhet a bevetés.

-Értettem.

-3- at számolok, Ön 3- ra felkel és fut velem ameddig csak tud, értette? - kérdezte.
Bólintottam.
A szakember is bólintott.
Vettem egy mély levegőt, felemeltem fenekemet, a férfivel együtt futottam az életemért, küzdöttem minden lépésért, hogy minél távolabb legyek a robbanástól. Nem mertem hátra tekinteni, időt vesztenék vele, így csak sprinteltem előre, végig a korlátba kapaszkodó aprócska emberkét figyeltem, pontosabban Archer ügynököt, akire ha rágondoltam, elárasztott a nyugalom. 

-Egy.

-Kettő.

-Három.