Sípolás. Füst. Sikítás. Sírás.

Kinyitottam a szememet, de nem látok és hallok semmit. Sípol a fülem, lüktet a fejem, fáj a karom és a lábam, nem kapok rendesen levegőt. A lépcsőn fekszem, lezuhantam. Próbáltam felidézni mi is történt az elmúlt másodpercben. Bomba. Felrobbantott minket.

Mozgás. Mozgást érzek.

Valami mozog. Megdörzsöltem a szememet. Egy alak rajzolódott ki látómezőmben. Egy alak fekszik rajtam. Parfüm.

Archer ügynök fekszik rajtam.

A férfi köhögött. Lassan, komótosan felhúzta magát, leporolta szétszakadt ruháját és megtámasztotta magát a lépcső korlátjában. Kezét nyújtotta, majd óvatosan felhúzott engem is. Megtámasztott derekamnál fogva, és hagyta, hogy a saját tempóba kiegyenesedjek.

-Jól van? - fogta két tenyere közé sajgó fejemet.
Bólintottam.

-Jól van? - kérdeztem vissza.
Bólintott.

Arca poros és véres volt, szája felszakadt, kócos haja madárfészekként feje tetején csücsült, de még így is jóképű volt. Tekintetem felvezettem ijedt szemeibe, amelyek arcomat vizslatták, hosszú szempillái kuszán álltak, megviselt volt.

Csak néztem őt, és néztem, ténylegesen észrevéve őt, észrevéve mindenét, de nem tudtam mit is csináljak.

Hosszú hezitálás után, erősen magamhoz húztam.

Kezemet nyaka köré fontam, és olyan erősen megszorítottam, amennyire ebben a pillanatban megtudtam. Nem rögtön ölelt vissza, egy pillanatig csak állt lógó kezekkel, majd szépen lassan meglágyult érintésem alatt. Egyik kezét levezette derekamra, szorosan magához húzott, másikat pedig felvezette tarkómra és végigsimított hajamon.

Teljesen megnyugtatott. Fejemet belefúrtam mellkasába, hevesen dobogó pulzusát hallgattam.

-Hála az égnek, hogy jól van. - suttogta fülembe.
Ujjaival beletúrt hajamba, kirázott a hideg, teljesen megbabonáz érintése, amelyre nincsen behatásom. Gondolataim teljesen mást, pontosabban az ellenkezőjét sugallták. Sajnos mást akarom, hogy sugalljanak, de még nem állok rá készen.

Hazudtam.

Derekamon pihenő kezével megszorította oldalam, óvatosan eltolva magától, szinte kérlelve, hogy a szemébe nézzek, ekkor törte meg pillanatunkat nyomozótársaim kétségbeesett kiabálása. Fejemet rögtön a hang irányába kaptam, ellépve a férfitől egy lépést. Megtámaszkodtam a korlátban, amely enyhén megmozdult súlyomtól, ijedten ugrottam arrébb, meglepetten tekintve a tárgyra, amely azóta ingott oda - vissza megállás nélkül.

-Te jó ég, hát jól vagytok! - kiáltott egy hatalmasat David, aki a lépcsőház ledöntött ajtajában állt.
Orrát eltakarta pólójával, a finom por okozta kellemetlenségeket megelőzve. Bólintottam a férfinek, majd hagytam, hogy egy mentős hölgy a mentőautóhoz kísérjen, elsősegély dobozával megvizsgálhasson. Fejemen lévő sérülést lefertőtlenítette, majd óvatosan betapaszozta, hogy gyorsabban összeforrjon. Alkaromat és lábamat is leápolta, apróbb üveg okozta vágásokat, pedig megtisztította és leragasztotta. Éppen zseblámpával vizsgálta szememet a hölgy, mikor Archer ügynök alakja rajzolódott ki a mentős mögött.

-Ha kész van, be kellene mennünk a kapitányságra, meghalt egy újabb lány. - igazította meg a kötést a csuklóján.
Arca véres volt, felszakadt a szemöldöke, és a szája is, de nem különösebben zavarta, a mentős hölgyet bámulta, aki egy újabb kötszert  ragasztott fel szemöldökömre. Szememet a férfire vezettem, összezavarodottan cikázott tekintete köztem és az ápoló között, szinte megkérdőjelezve, hogy szükség van e arra a kötszerre, amelyet éppen friss sebemre felragaszt.

-Mi az, mi az amit ennyire néz? Mi a baj, mit fontoskodik? - fakadtam ki, megijesztve a mentős hölgyet, aki csak a munkáját végzi.
A férfi kérdőn rám nézett, nem értve miért pukkadtam ki, teljesen értetlenül bambult maga elé, majd a kötszerre, amelyet a mentős éppen arcomra ragasztott fel.

-Semmit.

x

Rémálmok gyötörtek. Rémálom Bugsyról, a bombáról és apukámról. Itt ülök a kapitányságon az asztalomnál, Doyle Wilsonról keresve anyagot az interneten. Lefuttattam mégegyszer az adatbázisban a nevét, majd leadtam fényképét körözésre, végigpörgettem újra a fotókat amelyeken rajta van, kiskorától kezdve egészen felnőtt koráig.

Egyvalamit megakadt a szemem, amit eddig nem vettünk észre.

Azok az ex rendőrnyomozók fotózkodtak egy halastónál Bugsyval, akik a nyomozás elején életüket vesztették, meggyilkolták őket. Hazudtak, hisz azt mondták, még életükben nem találkoztak a gyilkossal, vagy csak nem tudták, hogy ő az?  Egyáltalán honnan ismerték őt?

Megannyi kérdés válasz nélkül.

Négyen állnak a tó partján, egy valaki pedig fotózta őket. Ki lehet az?

Vissza kell menni a farmra, fényképalbumot kell keresni, amelyben benne lehet az ötödik tag. Kitéptem egy cetlit a füzetemből, ráfirkantottam hova is megyek, majd kabátomat megfogva sietősen a farmra indultam. Leparkoltam autómmal a kerítés előtt és sietős léptekkel az emeletre indultam, otthonosan mozogtam az ijesztő lakásban. Kihúztam az összes fiókot, fakkot fényképekért keresve, de egy darabot sem találtam, még egy képkeretet sem. Rettentően szokatlan, mintha nem lenne lelke a háznak, mintha nem élt volna benne senki. Végigfuttattam szememet az előttem tornyosuló szekrényen, porcelánok és kristályok tarkították a szobát, ekkor vettem észre egy fényképet, amely az egyik váza alá van rejtve. Kinyitottam a szekrényajtót, de mielőtt közelebbről is megnézhettem volna a fotót, egy hangos ajtócsapódást hallottam.

Valaki bejött a bejárati ajtón.

Mi van ha az az ember, aki megölte az idős hölgyet? Bugsy az?

Megmerevedtem.

Fejemet össze vissza kapkodtam, próbálva kiutat találni a helyzetből, de semmi sem jutott eszembe. Nyikorog a fa lépcső, mindjárt az emeleten van, mindjárt ott ahol én.

Ő is otthonosan mozog a házban, járt már itt.

Rögtönöznöm kell. Kitártam az ablakot és mint egy ninja, kiugrottam a féltetőre, onnan pedig leugrottam a földre és besprinteltem az pajtába. Nem mertem hátrafele tekinteni, bíztam benne nem vett észre. Lihegve kitártam a pajta ajtaját és nekitámaszkodtam az egyik box falának. Óvatosan kikukucskáltam az ablakon, próbálva megfejteni ki is ez az ember a házban, de tornyosuló árnyékán kívül semmi mást nem láttam. Remegő kezeimmel előhalásztam telefonomat. Vettem egy mély levegőt, próbáltam megnyugodni, de a tudat, hogy egy potenciális gyilkos mászkálhat a farm körül, én pedig erősítés nélkül tartózkodom a közelében, nem valami megnyugtató gondolat.

Megnyitottam a névjegyzék applikációt és tárcsáztam Archer ügynököt.

-Halló! Mi az Corinne? Van valami baj? - kérdezte a férfi, aki az első csörgés után felvette.
Elmosolyodtam kérdése hallatán, mégha tudtam, nem ez a legillendőbb alkalom mosolygásra.

-Vezet? - suttogtam.

-Igen, jövök én is a farmra, mert maga egyedül indult el, anélkül, hogy szólt volna, tudtommal társak vagyunk, na mindegy is. Mi a fenéért suttog, nem hallom rendesen. - elégedetlenkedett a férfi.

-Jó.

-Corinne, mi a baj?

-Van valaki a farmon rajtam kívül. Éppen a házban voltam, találtam is valami fontosat, de ekkor jött az a valaki, el kellett bújnom. - suttogtam.

-Most hol van?

-A pajtában.

-Nem látta ki volt az?

-Nem.

-Jó, sietek, maradjon ott, ahol van.

x

Újra a férfit tárcsáztam, fél óra telt el, mióta utoljára beszéltünk, de semmi nem történt. Ugyanott ülök a pajtában a szalma között, várva, hogy az ügynök megérkezzen.

-Jól van?

-Igen, én csak azt akartam kérdezni, hogy merre van?

-Most fordulok be a föld útra, de nem látok sehol sem autót, nem lehet elment az a valaki?

-Nem tudom, de megnéz...

-Ne! Mindjárt ott vagyok, egyedül ne nézze.

-Jó.

x

Miután megbizonyosodtunk, hogy hűlt helye van az embernek, felsiettünk az emeletre, megmutattam neki, a szekrényt, éppen a vázára mutattam volna, de a fotónak hűlt helye volt.

-De ez nem lehet, amikor itt voltam, itt volt egy fénykép. - emeltem meg a vázát, ügyelve ne hagyjak ujjlenyomatot a kristályon.
Körbetekintettem mindehol, ahol lehetett volna a fotó, a szekrény mellett, mögött és alatt, de nem volt érdemleges, eltűnt.

-Azért jött az a valaki, hogy elvigye a fotót, ezt már tudjuk. Már csak a fényképre kell rátalálnunk. - futtatta végig ujjait éjfél fekete haján, majd óvatosan leemelte a polcról a kristályvázát és becsomagolta egy zacskóba.
-Körülnézek én is hátha találok valamit. - adta kezembe a tárgyat.
Hagytam a férfinek, hogy ő is megismerje a házat, körbevizslatott mindent, minden helységbe betért, ekkor lépett rá egy nyikorgó fenyőparkettára, amely súlya alatt megingott.

Levegős, tehát van alatta valami.

-Itt van valami. - mutatott lábával a nyikorgó fenyőparkettára.
Leguggolt, bicskáját zsebe mélyéről előhalászta és óvatosan megemelte a mozgó parkettát, amely alatt egy poros ősrégi laptop árválkodott

-Ezt miért nem vették észre? - nyújtottam kezébe egy zsebkendőt, ügyelve ujjlenyomatot ne hagyjon a bizonyítékon.
A férfi visszahelyezte a parkettát a helyére, majd leporolva öltönynadrágját, felegyenesedett és kezembe nyomta a bezacskózott laptopot.

-Ők nem olyan profik, mint én. - pöccintette meg mutatóujjával orrom hegyét.
Elmosolyodtam.

x

-Alaric, elhoztuk a hölgy laptopját, adjátok már be kivizsgálásra légyszíves, hátha találunk valami érdemlegeset rajta. Ha be lehet egyáltalán kapcsolni. - mosolyogtam egy aprót, majd nyomozótársam asztalára pakoltam, az elhozott tárgyat.

Lövés. Még egy lövés.

Fegyveremért nyúltam és a hang irányába futottam, egyenesen a cellákhoz, ahogyan a kapitányság összes nyomozója és ügynöke is tette. Chuck, a férfi, aki beköpte Bugsyt, a földön feküdt két lövéssel a halántékában, mellette, remegő kezekkel és ledöbbent arccal a rendőrfőnök állt, tekintete az ügynök és köztem cikázott.

-Lelőtte magát! Egyszerűen nem hiszem el, kivette a pisztolyomat tokjából és öngyilkos lett. - igazította meg ősz haját David.
A cella nyitva volt, a szokásos napi sétájára indult volna a férfi, azonban csak a folyosóig jutott, ott lefegyverezte a rendőrkapitányt és halántékához emelve fegyverét, meghúzta.

-Uram atyám. - kaptam szám elé.
Végigfuttattam szememet a férfi élettelen testén. Chuck ujja a ravaszon volt, arca nyugodt volt, mintha aludt volna, senki nem gondolta volna, hogy valaha ilyenre vetemedne.

Túl gyanús, minden túl gyanús.

-Biztosan tudott valamit, amit nem mondott el. Tudta, ha kiengedjük, megölik még akkor is, ha védjük őt. Halott ember lett volna, így is úgy is, így gondolta kioltja sajátját. - csukta le David a férfi szemeit és keresztet vetve felállt, intett a mentősöknek, elvihetik.

x

Archer ügynök hajolt felém, miközben a jelszavamat írtam be a számítógépembe, hogy lenyomozzam, hogy áll a talált laptop vizsgálata.
-Kérem. - rebegtettem meg szempillámat, de a férfi unott tekintettel tovább vizslatta a képernyőt.

-Ha nem tudná, tudom a jelszavát. - igazította meg nyakában lógó jelvényét.
Az ügynök Alaric asztalánál lévő üres székét elhúzta és mellém gurította, helyet foglalva asztalomnál. Ujjait végigfuttatta kócos haján, figyelte, ahogyan megnyitom a böngészőt, és belépek a chicagói rendőrkapitányság weboldalára. Beírtam jelvényem számát és vártam, hogy a homokóra leteljen, beengedve a rendőrségi felületre.

De én csak arra tudtam gondolni, hogyha jobbra fordítanám a fejemet, orrom hegyével meg tudnám érinteni frissen borotvált bőrét, merthogy túl közel volt hozzám.

És jobbra akarom fordítani a fejemet...

-Visszavonták a laptop vizsgálatát. - hajolt közelebb a férfi a képernyőhöz, kizökkentve gondolataimból.
Kérdőn összeráncoltam szemöldököm, nem értettem az egész helyzetet, hiszen a vizsgálat kideríthetett volna kulcsfontosságú információkat Bugsyról.

Laptop vizsgálatra bocsátása
- elutasítva

-Ki tette ezt? - emeltem tekintetem a férfire, aki tényleg annyira közel voltam hozzám, mint gondoltam.

-Titkosított a név.

Laptop vizsgálatra bocsátása
- elutasítva *** által

-Ki akarná ezt? Én nem értem, lehet hogy teli van lényeges információkkal, most pedig csak ott porosodik a talált tárgyak raktárában. Nem lehet újra kérelmezni? - gurultam arrébb székemmel, hagyva hogy az ügynök is alaposabb pillantást vessen az elutasításra.

-Corinne, le kell adni Bugsy arcképét a hírekben, intézd el kérlek. - nyomta kezembe a BBC News főszerkesztőjének telefonszámát David.
Az ügynökre néztem, aki egy bólintással jelezte, hogy magár hagyhatom, nem kell a saját asztalomnál és számítógépemnél a segítségem.

x

"A helyi és az országos híradásokat
is bejárta a chicagói sorozatgyilkos esete az 1990- es évek végen. Mindenki megmerevedve követte a médiát a gyilkosság előrehaladásáról,
azonban a nyomozás megfeneklett, de most, közel 50 év után, a chicagói rendőr főkapitányság által kiadott
és hitelesített forrás alapján, megmutatjuk Önöknek a gyilkos fantomképét.
Férfi, 50 év körüli, kígyó tetoválása van a jobb kézfején, jobb lábára sántít és feltűnően dadog.
Ha látják, vagy tudják merte tartózkodik,
nagyon kérem tárcsázzak a képernyőn látható telefonszámot.
Minden élet számít, ne rettegjenek tovább a vörös hajú nők."

Ropogtattam számba az esti müzlimet, miközben a 6 órási híradót hallgattam, a kutyusommal
az ölembe. Elintéztem, hogy bekerüljön a rendkívüli hírekbe a fantomkép, hatalmas dolog ezt megosztani az emberekkel. Minden dolog számít, valaki fel fogja ismerni és be fog telefonálni, mi pedig el tudjuk kapni.

Csöngettek.

Mellettem heverő fegyveremhez nyúltam, és az ajtó felé vettem az irányt. Lassan és óvatosan lenyomtam a kilincset és kitártam azt, de csak annyira, hogy ki tudjam dugni fegyveremet, ekkor vettem észre egy aprócska papír darabot a földön.

Senki sincs a közelben, csupán egy levél.

Gondosan elővettem egy zsebkendőt és megfogtam a borítékot, ügyelve, ne hagyjam rajta az ujjlenyomatomat. Utoljára körbetekintettem lakásom folyosóján, gondosan bezárva magam mögött ajtómat.

Corinne, drága Corrinne!
Azt hiszed közel jársz hozzám, mert leadtad fantomképemet a híradóban és tudod, hogy nézek ki, vagy mi a nevem?
Tévedsz!
Én egy fantom vagyok.
Fantomként élek 30 éve, fantom fogok maradni halálom órájáig.
Most fogod magadra szabadítani a gonoszt, megtudod milyen szenvedni.
Vigyázz magadra!
fekete

Már azelőtt tudnia kellett, hogy leadjuk a képét, mielőtt ténylegesen leadták volna a híradóban. Ha csak a televízióból tudta volna meg, élő adásban, ilyen gyorsan nem tudja megírni a levelet, elhozni hozzám, majd elmenekülni, 2 perc alatt ez lehetetlenség, egyszerűen nem megoldható.

Besúgó. Kell lennie egy besúgónak, valaki a kapitányságon, vagy az FBI- nál.

Poloska. Be vagyunk poloskázva?

Telefonálnom kell.
-Van egy kis probléma. - köszörültem meg torkomat és köszönés nélkül a lényegre tértem.
Felhívtam Archer ügynököt, meg sem fordult a fejembe, hogy mást hívjak, ő a társam, benne megbízhatok, jó csapatot alkotunk, együtt ki tudjuk deríteni mi is van a háttérben, anélkül, hogy gyanút keltenénk a többiekben.

Nem szabad senkit beavatni semmibe, besúgónk van.

-Szép estét Archer ügynök, hogy van? Nagyon jól, örülök neki. - húzta az agyamat a férfi.
Talán nevettem is volna, ha nem ilyen súlyos dolog közepette lennék, de semmilyen kedvem nem volt ugratásához.

-Levelem jött feketétől a lakcímemre. - tekintettem semmibe a férfi előbbi cukkolását.
Áttettem egyik fülemről a másikra a telefont és leültem a dolgozó szobám asztalához. Hallottam, amint a férfi sóhajt egy nagyot, majd becsapódik egy ajtó.

-Indulok. - tette le a telefont.
Kihúztam a gondosan bezárt fiókot, és kivettem
belőle kettő aktát, egyik apukám aktájának másolata, a másik pedig a mostani nyomozás információit rejti. Szeretek a munkahelyemen kívül is az ügyekkel foglalkozni, itthon nyugodtabban tudom átrágni magam minden apró kis nyomon, még ami jelentéktelennek tűnik, azt is megnézem. Kicsúsztattam az akták tartalmát az asztalomra, majd kitártam a könyves szekrényem ajtaját, amin szintén apukám nyomozásával kapcsolatos információk voltak. Oda volt kitűzve a térfigyelő kamera felvétele is a gyilkosság idejéről, azonban nem lehetett látni az elkövető arcát, fekete öltözetet és símaszkot viselt, lehetetlenné téve az elkapását. Se szemtanú, se senki, aki látott volna valakit vagy valamit. Lekönyököltem az asztalomra, fejemet pedig beletemettem tenyerembe, akárhányszor átrágom magam akár apám aktáján, akár a sorozatgyilkosén rájövök, mennyi mindent nem tudok és mennyire messze vagyunk attól, hogy elkapjuk az elkövetőket. Az egy dolog, hogy tudjuk Bugsy arcképét és rendes nevét, hogyha nincsen nyom, akkor feleslegessé vált az információ. Aki 30-40 évig rejtve élt mindenki elől, tud még egy kicsit fantomként élni, és ezt ő is tudja. Ebben a nyomozásban legalább tudjuk a szellem arcképét, viszont apukám esetében semmi konkrétumot. Felhúztam egyik lábamat a széken és szabad kezemmel átkaroltam, csalódott voltam.

Rettenetesen csalódott.

Végigtekintettem a szekrényajtón található információkon, apukám naplójának fénymásolt lapjain, amibe nagybetűkkel bele volt vésve, március 8: pontosan az a nap mikor meggyilkolták. Ügyvédként dolgozott, lehet egy tárgyalás volt aznapra betervezve, vagy pedig egy találkozó, azonban mindkettő esetet megvizsgáltunk, de semmi. Apukám munkájához álnevet használt, amit sajnos a családunkból senki nem ismert, így nem tudtuk kideríteni mégis kivel találkozott, amely előidézhette megölését. Munkájáról sosem beszélt, egyik ügyéről sem tudtunk, kötötte őt a titoktartás.

Lehet akivel találkozott volna, ő az elkövető? Apám zűrös ügybe keveredett, és pártfogoltja meggyilkoltatta, mert vesztésre álltak?

Mai napig rémálmok gyötörnek, mert képtelen vagyok megfejteni, ki ölte meg őt.
Néha én vagyok az akit lelőnek, néha pedig tétlenül állok a földön fekvő haldokló apám mellett és földbegyökerezett lábbal figyelem, ahogy elvérzik.

10 éve fenekestül felfordult az életünk, mikor David, a rendőrfőnök kopogtatott az ajtónkon, hogy közölje a halálhírt.

Anyám teljesen megváltozott azóta. Zárkózott lett, félénk és paranoiás. Tudom azt mondja, hogy nem, de érzem, hogy csalódott bennem. Érzem, látom és hallom hangjában a kételyt felém, hogy egyáltalán jó nyomozó vagyok, ha nem sikerült elkapni saját apám gyilkosát.

Mérhetetlenül csalódott bennem.

-Corinne, itt vagyok! - kopogott Archer ügynök.
Felpattantam székemről és kitártam az ügynök előtt a bejárati ajtómat, aki rögtön be is lépett a nappalimba, meg sem várva, hogy beinvitáljam.

-Jöjjön csak be, persze! - csuktam be az ajtót a férfi mögött.
Az ügynök kezében a levéllel máris kényelembe helyezte magát a kanapémon. Mikor meglátta bámulom, intett nekem foglaljak helyet mellette.
-Akkor csöngetett be, mikor leadták a híradóban a fantomképét. Nem írhatott levelet és jöhetett el hozzám ilyen gyorsan, kellett egy besúgó, hogy tudja, ma leadják a híradóban. - túrtam bele hajamba, majd kivettem a levelet a kezéből és bezacskóztam, megvizsgáljuk majd, hátha találunk rajta ujjlenyomatot.

-Mire utalt, hogy magadra szabadítod a gonoszt? - emelte tekintetét rám.
Megvontam a vállamat, Bugsyn kívül más nem jutott eszembe. A férfi még mindig engem nézett, mintha valamiről meg akarna győződni, de mihelyst közelebb léptem hozzá megláttam nem engem, hanem a hűtőmön kihelyezett fényképeket nézegette.

-Nem tudom. Bugsy? - ráncoltam össze szemöldököm, ekkor vezette rám tekintetét mostmár ténylegesen az ügynök.
Felállt és az ablakomhoz sétált, elhúzta a függönyt és ujjaival a leparkoló rendőrautóra mutatott, melynek szirénájának fénye kicsiny lakásom minden apró zugát megvilágította. Az ügynök arca is piros - kék fényekben táncolt, megvilágítva fáradt, táskás szemeit, amelyek az úttestet bámulták.

-Mindenesetre, mint látja, megbeszéltem, hogy éjszaka őrködjenek a háza előtt. Ellenvetés nincsen! - emelte meg mutatóujját, mikor látta a számat nyitottam.

-De nyomozó vagyok, a fegyveremmel alszok. - ráncoltam össze szemöldököm.
A férfi befogta a fülét, erőltetetten rám mosolygott, majd újra elterült a kanapémon, szinte várva, hogy megkínáljam valamivel.

-Kér valamit? Vizet, kávét, teát, vagy egy jó hűvös sört? - nyitottam ki hűtőm ajtaját, de a férfi megrázta a fejét és bekapcsolta a tévét, amelyen éppen a frissen leadott fantomképet mutatták újra.

-Nem köszönöm. De egyet nem értek. Ha meg tudja magát védeni Ön szerint és a fegyverével alszik, kérem mondja már meg nekem, most miért nem kapta el azt az embert, aki itt hagyta ezt a levelet? - dörzsölte meg ajkait, majd felpattant a kanapéról és a mosdó felé vette az irányt.
Éppen válaszoltam volna neki valamilyen hülye ürügyet, de nagy lendületében megtorpant, nyitott dolgozószobám ajtaján kukucskált be. Az aktákat nem pakoltam el, a szekrényajtót nem csuktam be, szanaszét hevert minden információ apám ügyéről. Ez volt az utolsó dolog, amit akartam, hogy valaki meglásson, de már hiába, a legnagyobb titkom lelepleződött a férfi előtt.

-Ne, oda ne nézzen be! - húztam volna ki a férfit karjánál fogva a helységből, ha nem állt volna ellen.
Lefejtette aprócska kezemet izmos karjáról és a szekrényem elé állt, tátott szájjal rágta át magát minden aprócska információn, tekintete megakadt a március 8.-ai dátumon és a sok kérdőjelen, majd felém fordult.

-Miért nem szólt? Segítethettem volna, közös erővel... - lágyította el a hangját a férfi, de közbeszóltam.
Óvatosan megérintettem mellkasa előtt összefont karját és egy apró mosoly kíséretében elmagyaráztam neki életem féltett titkait.

Valahogyan, neki könnyen beszélek traumáimról, titkaimról, olyan megnyugtató szemmel tud rám nézni, hogy a világ összes bántát elveszi, csak azzal, hogy rám néz.

Meghallgat és nem ítél el.

-Tudja, 10 éve eddig mindennap kinyitottam ezt a szekrényt, elővettem ezt az aktát és átrágtam magam ezeken az információkon, amiket már kívülről fújok. Mielőtt újra visszatért a chicagói gyilkos, pszichológushoz jártam, nem tudtam feldolgozni, hogy nem kaptam el a gyilkost. Ő mondta, ha nem akarok belebolondulni, hagyjak fel vele, és így tettem, nem bírtam azt, hogy szabadon van az elkövető. Ma az első nap, hogy újra belevetettem magam, de már látom, kár volt. - csuktam be a férfi előtt a szekrényajtót.
Fejemet lehajtottam és végigtekintettem a nyitott akták tartalmán, amelyen szanaszét hevertek asztalomon. A férfi ujjait végigfuttatta pár során, majd azzal a jól ismert megnyugtató tekintetével rám nézett és máris jobb lett minden. Közelebb lépett hozzám és finoman felvezette ujjait mellem előtt összekulcsolt karomra, jéghideg bőre rögtön felmelegedett túlfűtött testem miatt. Lélegzetem szaporábbá vált, kezdett olyan igézően rám tekinteni, amelyre nem volt behatásom.

Meg akartam ölelni, de ehelyett ő húzott magához, megelőzve engem.

Arcom vöröslő pírt öltött magára, féltem perzselő bőröm hőét, a férfi is érzi. Kezemet mellkasára vezettem, fejemet belefúrtam vállába, hagytam, hogy férfias parfümje átjárja egész lényemet, míg kezei nyugtatóan hátamat simogatták fel s alá.

-De most ez más, itt vagyok én, itt az FBI, olyan információkhoz férhet hozzá, amit eddig nem láthatott, tudok segíteni, bízhat bennem. - suttogta, de még mindig nem engedett el, talán erősebben is szorított.

-Tudom, hogy bízhatok magában, de rémálmok gyötörnek, úgy, hogy nem foglakozok az üggyel. Mi lenne, ha újra belevetném magam? - dörmögtem öblítő illatú pólójának anyagába.
Kezeit felvezette vállamra és enyhén eltolt magától, de csak annyira, hogy szemembe tudjon nézni, amelyek könnyekkel voltak tele. Fátyolos tekintetemmel nem mertem a férfire nézni, a nyakában lobogó FBI jelvényét sokkal érdekesebbnek találtam, mint tökéletesen megformázott arcát és szemeit, amelyek igézően engem néztek.

-Tiszteletben tartom döntését, de ha meggondolja magát, tudja, itt vagyok és segítek. Most pedig menjünk és elemezzük ki a levelet amit kapott. - pöccintette meg játékosan orrom hegyét, rögtön megmosolyogtatva engem, majd megindult a nappalim felé, helyet foglalva kanapémon.

Mindig tudja, hogyan is kell engem jobb kedvre deríteni.