Nincsen találat

Kezemet ökölbe szorítottam és egy erőset ütöttem bele asztalom egyik fiókjába.
Teljesen elvesztettem a reménységet, minden zsákutcába torkollott, semmi pozitív dolog nem mutatott arra, hogy valaha el fogjuk őt kapni.

Legbelül tomboltam.

Nem tudom mi lesz, nem tudom hogyan tovább.

Várjunk míg újra öl?

-Bassza meg! - csapott az asztalomra a székemnek támaszkodó Archer ügynök is.
Haja rendezetlenül ült feje tetején, apró tincsei szemébe lógtak, teljesen kész volt idegileg, elfogyott összes létező türelme, ahogyan nekem is. Állkapcsát megfeszítette és az összes papíromat ingerülten lesöpörte a földre. Rám nézett, majd kiviharzott az épületből.

x

-Maga? - nézett rám meglepetten, mikor kiléptem én is az épület elé, de nem válaszoltam neki, nem volt erőm.
Kifújta cigijének füstjét. Percekig nem szóltunk, beszéltünk, csupán álltunk egymás mellett, bámulva magunk elé, mindketten rohadtul elfáradtunk. Belefáradtunk az örökös kudarcba, elégedetlenségbe, és reménytelenségbe, ugyanaz a mókuskerék, ugyanaz a végkifejlet, mintha sose történne valami olyan, amely végre a mi javunkra szolgálna.

Lehet, most először, a gonosz nyer.

Hiszen elbuktunk.

-Elkapjuk. - léptem hozzá egy lépéssel közelebb, megtörve a síri csendet.

Karunk összeért.

Mint egy áramütés, úgy érződött a férfi csupasz bőre hozzámérve, egyszerre volt forró, egyben jéghideg is, de mindezek felett rohadt addiktív.
Tekintete levándorolt karjára, ekkor realizálta milyen közel is vagyunk egymáshoz.

-Hogy ilyen biztos benne? - szívott bele cigarettájába, felvéve velem a szemkontaktust.
Tekintete zavaros volt, cikázott egyik szememből, a másikba, mintha ügyelt volna arra, ne időzzön el a megengedettnél többet. Felnézett az égre kifújni a füstöt. Állkapcsa megfeszült, szemét pedig lecsukta, és sóhajtott egyet.
-Hm? - bökött könyökével oldalba.

-Tudja, valamiben hinni kell, én pedig abban hiszek, hogy el tudjuk őt kapni. - mosolyogtam egy haloványat a férfire, de ő ugyanolyan komor maradt.

Bárcsak ne tudta volna, hogy hazudok.

Letekintett kezében lévő cigarettájára, még egy utolsót beszívott, majd teljes testével felém fordult.

-Legyen így. - nyomta el cigarettáját a földbe, majd kidobta maga mellé a kukába.
Fejével a kapitányság ajtaja felé bökött, de mivel nem indultam el vele, értetlenül rám nézett. Keresztbe fonta karját, és türelmetlenül kitárta az ajtót, de nem mozdultam egy tapodtat sem.

-Nem jövök. - ráztam meg fejemet.
Ujjaimat átfuttattam kócosan hajamon, majd leültem a kapitányság lépcsőjére és egy nagyot sóhajtottam. Kezeimet megtámasztottam térdeimen, majd tenyerembe temettem arcomat, teljesen kikészültem.

Kikészít a tudat, hogy fog még gyilkolni.

Kikészít, hogy szabadon van.

Kikészít, hogy nem tudjuk elkapni.

És kikészít, hogy rohadtul félek tőle.

-Fel fog fázni. - zökkentett ki a férfi, aki ült le mellém a lépcsőre.
Gondolkodni sem volt időm, az ügynök irritálóan közeli jelenléte az összes létező gondolatomat leblokkolta. Fejemet oldalra fordítottam, ekkor láttam amint megigazítatja felhúzódott pólóját, beletúr hajába és átkarolja térdét, akárcsak én teszem, tekintetét pedig a főútra vezette.

Mind a ketten ki voltunk merülve, el voltunk fáradva és rohadtul magányosak voltunk.

Nincsen szabadidőm, mert állandóan a megoldást keresem, állandóan valami új nyomot keresek, amely felett elsiklottunk, de mindig rá kell döbbennem, újra meg újra, hogy elbukunk, minden egyes alkalommal.

Nincsen időm a barátaimra, de legfőképpen magamra, ami megrémít. Egész nap, egész este egyedül vagyok, de mégis rohadtul magányos, elveszett és reménytelen.

Az ügynek szentelem minden percemet, rohadtul kezd felemészteni.

-Azt hittem bement. - támasztottam meg államat a térdemen, én is az utat bámulva.
Elfordítva a fejemet, újra a férfire tekintettem, aki ekkor emelte rám tengerkék szemeit, amely megnyugtatva vizslatták arcom minden egyes szegletét.

És máris elfeledtem minden ostorozó gondolatot, amely mardosott és felemésztett belülről, de csak addig, míg engem nézett.

-Tudja, felfázik. - nyújtotta kezét, kérlelve, hogy keljek fel, de én csak bambán figyeltem őt, mert addig nyugodt vagyok.
Megbénította testemet, gondolataimat, tetteimet, újra normálisnak éreztem magamat, de tudtam, ez csak átmeneti, újra vissza fogok esni a rideg valóságba, amint eltekint rólam védelmező szempára.

Merthogy rohadtul melegséget és biztonságot ad. Nem akarom, hogy többé megrémítsen.

Apró tenyeremet beletemettem övébe, és egy határozott mozdulattal felhúzott. Hirtelen közelségétől tettem egy lépést hátra, azonban parfümjét nem sikerült nem megéreznem. Egy aprót mosolyogva megigazítottam nyakamban lógó jelvényem és kisimítottam szél fújta hajam egy tincsét az arcomból. A férfi komor tekintetét levette rólam és mögém tekintett, majd riadtan újra rám, mintha egy szellemet látott
volna. Fejemmel hátra akartam tekinteni, de kezemnél fogva maga után rántott.

-Mi az? - suttogtam, bámulva a férfi összeszorított ajkait, várva, hogy szavakat formáljon.

-Ne mozduljon! - lépett egy lépés közelebb hozzám, azonban tekintetével még mindig mögém tekintett.
Kezét vállamra tette és óvatosan a kapitányság falának tolt, testének teljes súlyával pedig rám dőlt.

Ekkor láttam meg egy fekete alakot közeledni a kapitányság felé.

Fejét hátra fordította, megéreztem meleg mentolos levegőjét az arcomon, fűszeres parfümjét és kezének gyengéd szorítását az alkaromon. Mutatóujjával szájához nyúlt, jelezve maradjak csöndbe.
Bólintottam.
-Maradjon itt. - suttogta a fülembe, de tekintetét nem emelte rám.
Fegyvertokjához nyúlt, és elővette Glock 19- esét, fogta magát és elrohant egyenesen a férfi elé. Elővettem fegyveremhez és egy nagy levegő kíséretében én is a férfi után eredtem. Az ügynök a sikátor mélyen éppen az emberünket teperte le a földre, kezében egy borítékkal volt.
-Mit akart? Ki maga? - térdelt rá a fekvő ember hátára, majd kapucnijánál fogva megemelte fejét.
-Ki maga? - ráncigálta meg vállánál fogva, majd egy hatalmas pofont kevert le fegyverével.
A férfi arcához kapott, próbálva kiszabadulni az ügynök testsúlya alól, de ő nem hagyta neki, puszta kezével egy hatalmasat ütött az arcára.

-Chuck vagyok, Chuck Morgan. - lihegte a földön fekvő férfi.
Orrából fojt a vér, egész teste remegett a stressztől, de még mindig nem mondott semmi többet azon kívül, hogy ő kicsoda.

-Mit akar? - fogtam rá én is a fegyverem, de ő nem válaszolt.
Az ügynök kapta fel idegesen a tekintetét, aki ekkor realizálta én is itt vagyok. Ingerülten megforgatta szemét, majd megrázta a fejét, tudja jól, nem tud tőlem megszabadulni. Leakasztotta övéről a bilincset, majd zsebébe csúsztatta.

-Mit mondtam magának? - túrt bele hajába.
Egy erős mozdulattal lábra kényszerítette a férfit, majd megbilincselte őt. Lesújtó pillantásokkal ajándékozott meg, amint elhaladt mellettem, kellemetlenül éreztem magamat, de nem tudtam mást tenni, nekem is ide kellett jönnöm. Nem mertem rá nézni, tekintetemet inkább kezemre vezettem, amely szüntelenül remegett mióta elővettem fegyveremet.
-Legalább most fogadjon szót és menjen már be a kapitányságra! - fordult meg teljes testével felém, letekintve kezemre.
Ideijedten dugtam el hátam mögé karomat, remélve nem vette észre és mosolyogva megindultam felé.

x

-Mi történt? - kérdezte Alaric, amint beértünk a kapitányságba.
Éretlen pillantásokkal bombázott minket, tekintete a kezemben lévő levelen és az ismeretlen férfi között cikázott, majd Archer ügynökre tekintetett válaszért reménykedve.

-Levelet jött feladni a postán Corinnenak, tudjuk kitől. Mozgás! - irányította az ügynök a férfit a kihallgató helységbe.
Egy ponton megállt és hátra tekintett, egyenesen rám, majd fejével a helység felé intett, jelezve tartsak vele.
-Chuck, Chuck, drága barátom, hogyan is keveredett ebbe a helyzetbe? Kérem avasson be minket! - húzta ki a széket az ügynök, majd helyet foglalt.
Tekintetét végig rajtam tartotta, egy pillanatra sem emelte le rólam, amely a mellettem ülő ügynöknek is feltűnt, egy nagyot csapott az asztalra. A gyanúsított egy pillanatra rá figyelt, de csak ideiglenesen pillantott rá, rögtön utána visszavezette szemeit rám.

-Nem beszélhetek, ha köpök a zsaruknak, akkor megöl. - hajolt mosolyogva közelebb hozzám.
Tekintetével végigmérte az arcomat, kitért még nyakamra is, majd a mellettem ülő férfire tekintett. Megnyalta szája szélét, majd hajába túrt és pulóverének ujjával megtörölte orrából csöpögő vérét.
-Megértem őt. - emelte fel a kezét, próbálva kényelmesebb helyzetbe tartani kezét, a bilincs okozta szorítás miatt.
Újra rám nézett és fejével felem bökött, tudtam mire gondolt, rögtön tudtam. Székemmel hátrébb húzódtam az asztaltól, minél messzebb legyek ettől a féregtől, kezemet összefontam mellkasom előtt, undorodtam tőle.

-Kit? - dőlt hátra Archer ügynök, megnyújtóztatva kezeit, majd tarkóján megpihentette őket.
Sóhajtottam egy nagyot, és elővettem noteszemet kérdőn a férfire tekintve. Ujjaimmal az asztalon doboltam, lábaimat keresztbe tettem, próbálva növelni az elfoglalt helyemet, ezáltal magasabb rendűnek tűnni, mint a velem szembe ülő Chuck.

-Hát őt. - támasztotta meg karját az asztalon a gyanúsított.
Kajlán mosollyal megigazította gyűrött pólóját, de tekintetét nem vette le rólam, minden egyes pillanatban a számat és szememet figyelte. Próbáltam neki nem nagy figyelmet keríteni, ezért is babráltam a noteszemmel és tollammal, hogy eltereljem figyelmemet, mennyire is zavar magamon mocskos tekintete. Lábaim folyamatosan remegtek, próbáltam a magamban tomboló feszültséget kiadni valahogyan, mert megbénít és felemészt belülről, ha nem tudok megnyugodni.

Ez mostanában az állandó problémámmá vált.

Számat beharaptam, és a mellettem ülő férfire tekintettem, aki finoman megérintette lábamat, majd felvezette hatalmas tenyerét combomra megpróbálva megállítani remegésemet, amely az agyamra ment. Fejemet rögtön felé fordítottam, de ő nem engem, hanem az undorító embert tanulmányozta.

-Pontosítson! - csapott az asztalra az ügynök.
Próbálta megijeszteni a férfit, de ő ugyanolyan higgadtsággal ült, mint ezelőtt.

-Tudják kiről beszélek, nem kell nekem semmit se mondanom. - vakarta meg szája szélét Chuck, majd elfordította a fejét és mosolyogva újra rám nézett.
Hányingerem kezd lenni, émelyítően hat és érződik tekintete a bőrömön, piszkosnak érzem magam tőle, de mielőtt újra elkezdene remegni a lábam, előtör belőlem az a tudat, hogy a férfi keze éppen a combomon pihen és finoman ujjaival finoman cirógat.

-És miért ért vele egyet?

-Nem értek vele egyet, csupán megértem, az kettő külön dolog. - kacsintott rám.
Újra elkezdett remegni a lábam, de a férfi lenyomta a combomat, megint megnyugtatva engem.

Megbénított és megnyugtatott az érintése.

Ekkor jutott eszembe, hogy ezt az egész furcsa jelenetet magam javára tudnám fordítani egy aprócska színjátékkal. Megfogtam a combomon pihenő ügynök megnyugtató ujjait és egy apró mosoly kíséretében lehámoztam magamról. A férfi értetlenül rám pillantott, nem értve mit is motoszkálok a székemben, de én egy apró mosoly kíséretében megpróbáltam őt megnyugtatni, hogy minden rendben van. Sóhajtottam egy nagyot és a gyanúsított felé fordultam, aki meglepő módon nem engem, hanem a feszült ügynököt nézte.

-Megérti? Kérem ezt fejtse ki jobban! - kérdeztem mostmár én, átvéve az irányítást.

Rá kell játszanom, hogy nem félek, mert rohadtul rettegek.

Hajamat fülem mögé túrtam és közelebb hajoltam a férfihez. Felkönyököltem az asztalra, próbálva karnyújtásnyira lenni tőle, ezáltal kizökkenteni a megszokott közegéből. Mivel tudom, hogy engem jobban preferál a mellettem ülő ügynöktől, megpróbálom kihasználni ezt az előnyömet és nőiességemmel karöltve bevetve válaszra bírni őt.
-Chuck, mondja el kérem. - nyújtottam ki a kezemet, jelezve neki, hozzámérhet.
A férfi is így tett. Ujjaink összeértek, tudtam jó úton haladok, láttam az arcán azt a megkönnyebbülést, amiért érdemes folytatnom játékomat.

-Drága Corrine, csak magára nézek és megőrülök, drága Corrine, csak magára gondolok és elalélok, drága Corrine, csak magát látom álmaimban, drága Corrinne, csak magát akarom karjaimban. - mosolyogta a férfi, miközben a kezemet cirógatta.

Tudtam ki írta.

-Ő írta? - húztam el kezemet a férfitől, de ő rámarkolt, nem engedve, hogy eltávolodjak tőle.
Egy erős mozdulattal megfogtam Chuck ujjait és visszahajlítottam őket.
Archer ügynököt meglepően érintette, hiszen épp ekkor állt fel a székéből, hogy közbeavatkozzon a férfi erőszakjának, de amint meglátta ura vagyok a helyzetnek, visszaült és vett egy mély levegőt.

-Szeretem az erőszakot cica. - rántotta el kezét a férfi, majd mosolyogva hátradőlt a székben és bólintott egyet.

-Tehát akkor ő írta. Ez van a levélben is, ugye? Mit mondott, mi is a neve? - dőltem vissza székembe, megigazítva ingem gallérját.
A mellettem ülő ügynökre néztem, aki agresszív pillantásokkal illette meg Chuckot, de a férfi nem tanúsított neki semennyi figyelmet.

-Nem mondtam, nem is fogom. - mosolygott, majd folytatta.
-Azért értem meg, mert maga gyönyörű. Gyönyörű. - hajolt hozzám közelebb.
Felállt a helyéről és áthajolt az asztalon. Tudtam mit kell tennem, most nálam van az ütő. Kigomboltam ingem első három gombját és megigazítottam a hajamat. Archer ügynökre tekintettem, aki a jobbomon felhúzott szemöldökkel figyelte minden mozdulatomat. Megráztam a fejemet, majd Chuckra tekintettem. Lassan felkeltem, ügyelve, hogy ne törjem meg a szemkontaktust a gyanúsítottal és annyira közel hajoltam hozzá, amennyire csak tudtam. Ekkor éreztem meg Archer ügynök kezeit, amint övembe kapaszkodva próbált visszarántani, de nem tanúsítottam neki nagy figyelmet.

-Gyáva. Maga gyáva. Nem meri elmondani a nevét? Nézzen magára, senki nem akarja magát. Még én sem. Senki sem akarja magát. Senki. Maga gyáva. Nem mer elmondani egy nevet? Maga nem férfi, maga nem férfi. Képes velem flörtölni, de nem képes elmondani egy nevet, ne nevettessen már! - tartottam a szemkontaktust a férfivel.
Láttam valamit a szemébe. Elfeketedett. Szemöldökét összeráncolta, kezét pedig ökölbe szorította, feldühítettem. Egy hirtelen mozdulattal az asztalra csaptam. Chuck, de még a mellettem ülő ügynök is összerezzent.
-Beszéljen már Chuck! Talán elvitte a cica a nyelvét? - húztam tovább az agyát, próbálva ledönteni azt a marha nagy egóját.
A férfi arca mosolyra állt, tudtam jó úton haladok.

-Nem. Ha akarnám, magát is megkaphatnám. Mindenkit, mindenkit. - csapott az asztalra a férfi, majd mosolyogva visszaült a helyére.
Én állva maradtam, megpróbálni uralni a helyzetet.

-Igaza van. - gomboltam ki még egy helyet az ingemen, próbálva még kíváncsibbá tenni a férfit, ami be is jött, kikerekedett szemekkel vizslatta dekoltázsomat.
Archer ügynök egy nagyot sóhajtott, hátradőlt a székbe, de fejét nem fordította felém, az ajtón kifele bámult. Kezével megdörzsölte állát, majd vett egy mély levegőt és végre valahára rám emelte tekintetét, mikor megérezte őt bámulom. Bólintottam egyet.
-Maga sokkal jobb mint ő. Maga sokkal jobb. Ő nem kaphat meg engem, de maga igen. Érti, maga igen! - játszottam a hajammal, majd visszaültem a helyemre.
A férfi feltüzelése, majd lecsillapítása amolyan pszichológiai trükk a megtörésére, összezavarjuk, ő pedig akaratlanul is vall.
-Maga megkaphat, de ő nem.

-Igen. Bugsy nem kaphat meg. Csak én. Csak én.

Kimondta. Bugsy.

Ez egy becenév valószínűleg, de akkor is a lehető legjobb dolog ami történt velünk az ügy kezdete óta. Begomboltam ingemet egészen a galléromig, próbálva elfojtani emlékeimet, amint az előbb megvillantottam csipkés melltartómat. Archer ügynökre tekintettem, aki hatalmas betűkkel felvéste noteszébe a becenevet, majd a gyanúsítottra emelte tekintetét, aki összezavarodva meredt maga elé, tudta megszívta.

-Köszönöm, nagyon sokat segített. - keltem fel a helyemről.
Chuck elfehéredett arccal bámult maga elé, tudta, eljött a veszte. Remegő kezeivel megigazította bilincsét, majd rám emelte kétségbeesett tekintetét.
-Most pedig elmehet. - mutattam kezemmel az ajtó felé.
Tudtam ellenkezni fog, ez is egy pszichológiai trükk, amit tébolyult embereknél lehet alkalmazni, akik halálra vannak rémülve. Ő maga mondta, ha köp a zsaruknak megöli, ezért is fog minden alkalmat megragadni, hogy megvédjük őt, cserébe pedig köp nekünk.

-Nem. Megöl. Ő megöl.

-Ha lerajzoltatja egy rajzolóval Bugsy arcát, megígérem, hogy megvédem tőle. - intettem az ajtóban álló grafológus hölgynek, hogy lépjen be az ajtón.
A férfi bólintott. Nekem ennyi kellett, kisiettem a helységből, nekidőltem a falnak, majd remegő kezekkel megtámasztottam magamat a térdeimen. Teljesen lesokkolt, mire voltam az előbb képes, de megrémített az a tudat, hogy a férfi közelsége és érintése ennyire megnyugtatott.

Én nem ezt akartam.

-Nem tudom mit művelt bent az előbb, de.. de, ez.. honnan tudta, honnan tudta, hogy... - állt meg mellettem Archer ügynök a szavakat keresve.
Kezét zsebébe csúsztatta és nekidőlt a falnak, fejét eldöntötte és kíváncsian várta válaszomat, de én csak a mögötte lévő kukát tudtam vizslatni, nem mertem felvenni vele a szemkontaktust, túlságosan is megrémítettem saját magam.

-Mikor mondta, hogy megérti a gyilkost, mert szép vagyok, rájöttem, hogy feltudom használni ellene. Nem esett valami jól eljátszani, de legalább van egy nevünk. - haraptam be a számat.
Vettem egy mély levegőt, ekkor éreztem meg egy kezet a vállamon, Mary barátnőm vont ölelésbe és mosolyogva megpöccintette orromat.

-Na jó, ez irtó menő volt. - rázott meg vállamnál
fogva.
Az előttem álló ügynök elemelte rólam tekintetét, visszanézett Chuckra, aki szorgosan rajzoltatta a fantomképét a sorozatgyilkosnak. Számat összeszorítottam, még mindig teljesen sokk alatt
voltam. Megpróbáltam szavakat formálni, de csak egy apró suttogó köszi hagyta el a számat.

-Az, tényleg. - köszörülte meg a torkát az ügynök.
A férfi még utoljára végigfuttatta szemét Chuck-
on aki alaposan leírta Bugsy arcát, majd asztalomhoz sietett.

-Nincsen találat Bugsyra a rendszerben,
remélem a fantomkép segítségünkre lesz. - vázolta fel Archer ügynök, mikor mellé léptem.

-Itt a fantomkép! - lobogtatta meg kezében lévő papírt Alaric, aki sietve felragasztotta a detektív táblára a lapot.
Minden nyomozó és ügynök a rajz köré gyűlt, ez egy olyan pillanat volt, amely miatt az ügy sorsdöntő fordulatot vehet. Végigtekintettem a férfi görbe orrán, gonosz tekintetén és hatalmas fülein, próbálva beazonosítani ki is ő, de nem ismertem fel, még sosem láttam.
-Sötétbarna a szeme, nincsen szakálla, haja pedig világos barna és ősz, ennyit tudott hozzátenni még Chuck. Ideje lefuttatni rendszerbe. - intett nekünk Alaric.
Felvitte az információkat az adatbázisba, feltöltötte a fényképet majd rákattintott a keresés gombra.

Találat.

Mindannyian közel hajoltunk a képernyőhöz, szemünkkel végigfutva a férfi életrajzán és információin, de egy valamin megakadt a szemünk. Pontosan a gyilkosságok kezdetekor vesztette életét szívrohamban, ez nem lehet véletlen. Megrendezte halálát a férfi, tudta, hogy el fogunk jutni hozzá, így minden létező információt eltussolt magától, felszívódott, majdhogynem lehetetlenné téve a nyomozást.

-Ő az! Doyle Wilson. - kiáltottunk fel egyszerre Archer ügynökkel.
Tekintetünk egy pillanatig összefúródott, de mindketten elkaptuk fejünket, Alaric irányába, aki a férfi kinyomtatott adatait nyomta kezünkbe. Végigfuttattam szememet minden fontos adaton, majd az ügynökre tekintettem.

-Balesetet szenvedett, ahol amputálni kellett a férfi jobb lábát. Nevelőszülőknél nőtt fel, igazi szüleit nem ismeri. Neves iskolába járt, ahonnan jó átlaggal került ki, de egy balhé miatt intézetbe került. Nincs családja, felesége se gyereke. 50 éves volt mikor megrendezte halálát. Tökéletes. - mosolyogott a férfi egy aprót, majd ujját papíromra vezettem.

-Az egyik nevelőszülő még él. Igaz 90 éves, de biztosan tud információkkal szolgálni. - mondta az ügynök, majd Alaricra tekintett, aki a képernyőn Ms. Stevenson képét mutatta.

-Delany nyomozóval elmegyünk a nevelőszülőkhöz. Mary és Alaric, ti keressétek fel az általános és középiskolai tanárait, Kevin, te pedig hívd fel az intézetet. - adta ki az utasításokat Archer ügynök, majd fejével a kijárat felé bólintott.
Megindultunk mindketten a parkoló felé, de mielőtt kinyitottam volna a bejárati ajtót, hátrafordultam nyomozótársaim felé és egy hangosat kiáltottam.

-A médiának egy szót sem. Érte vagyok? - tekintettem Alaric és Mary felé, akik egy bólintással jelezték rendbe van.

x

Az út a nevelőszülőkig meglepően lassan telik. Tekintetemmel az ablakon kifelé bámultam, fákat, bokrokat figyeltem, hiszen a férfi társaságára nem számíthattam és nem is akartam. Mióta beültem autójába, egy szót sem szólt hozzám, meredten az utat figyelte, ügyelve, hogy még véletlenül se nézzen rám.
-Mikor érünk oda? - nyújtóztattam ki elernyedt végtagjaimat, majd rá tekintettem.
Megforgatta a szemét, majd előhalászta telefonját a zsebéből és kezembe nyomta.

-Írja be a címet. - utasított.
Feloldottam telefonját, mivel nem volt rajta kód. Megnyitottam a GPS alkalmazást és bepötyögtem a nevelőszülők lakcímét, ekkor szembesültem vele, hogy már rég le kellett volna fordulnunk jobbra.

-Már le kellett volna fordulnunk jobbra. - néztem nagy szemekkel a férfire, aki fék csikorgatva megállt az út mellett.
Kivette telefonját a kezemből, és alaposan szemügyre vette. Ráböktem ujjammal az elágazásra, ahol jobbra kellett volna tartanunk.
-Ha elindul és kiérünk a kisvárosból, nem sokkal rá lesz egy földút, ahol szintén le tudunk fordulni. Ott lesz valahol a farm. - mutattam a földútra az applikációján.

-Jó.
A férfi felemelte fejét, bólintott egyet, majd visszaadta telefonját és újra az útra szegette tekintetét.

-Itt jobbra. - mutattam a táblára.
Az ügynök leindexelt és letért jobbra egyenesen a földútra. Autójának reflektorát felkapcsolta, hiszen az út hosszúra nyúlt, besötétedett mire megérkeztünk a farmra, lámpák meg nem igen világítottak.

-Én itt nem látok semmilyen farmot, nem tudom maga hogy van vele. - nézett rám a férfi, majd telefonjára.
Próbáltam kiböngészni merre is vagyunk, azonban a telefon befagyott, a GPS applikáció pedig azt helyszínt mutatta, ahol lefordultunk a főútról.
-Talán ha beljebb megyünk! - gondolkozott hangosan az ügynök.
Előrehajolt a kormányhoz, hátha úgy többet lát, de a kivilágítatlan utat, csak a reflektor fénye világította meg. Mögöttünk és mellettünk vaksötét volt, nem láttam semmit, nem tudtam hol vagyunk.

-Ott látok valamit. - mutatottam a távolba egy istállóra.
A férfi gázt adott, egyenesen a pajta felé száguldottunk, amikor egy hatalmas durranásra lettünk figyelmesek.
-Mi volt ez? - kapaszkodtam meg az ajtó műszerfalában.
Összetalálkozott a tekintetünk, de nem sokáig, mindketten kiszálltunk, hogy szemügyre vegyük a hang forrását, amelyet egy üveg palack okozott amely kidurrantotta kerekünket.

Defektünk lett.

-Bassza meg, csodás! Azt se tudjuk hol vagyunk hisz befagyott a telefon, és gondolom térerő sincsen itt az Isten háta mögött. - rúgott bele a kerékbe, majd megindult gyalog az istálló felé.
Ledermedve néztem, ahogy eltűnik a sötétségben.
-Nem jön? - fordult hátra mikor észlelte, én még ugyanott állok mint ezelőtt.
Siető léptekkel megindultam felé, felvéve vele a ritmust. A térdig érő vizes fűben mászkálni nem igazán volt kellemes. Éreztem, amint csizmám kezdi átereszteni a vizet, de most ezt tekintettem a legfeleslegesebb dolognak amivel törődnöm kell. Zseblámpámért nyúltam, próbáltam megvilágítani a helyet. Az istálló üres volt, sehol egy lélek, a boxok porosak és elhagyatottak voltak, a pajta ajtaja pedig le volt szakadva.
Egy kopogó hangra lettünk figyelmes, amely a pajta másik végéből szűrődött. 
-Hahó! Van itt valaki? - húzta fel fegyverét az előttem álló ügynök, majd magasabb fényre kapcsolta zseblámpájának erősségét.
Szabad kezével nekem intett, hogy jöjjek utána, ne maradjak le.
-Kezeket fel! - rúgta be a box ajtaját, majd bekukucskált oda.
A férfi megkönnyebbült sóhaja után én is belestem, ahol egy ártatlan róka vackolódott be a szalma melegségébe.

-Ez egy róka. Ettől féltünk? - nevettem fel, majd a férfire néztem, aki próbálta megnyugtatni a megijedt rókát.

-Beszéljen a maga nevében, nyomozónő! - egyenesedett ki a férfi.
Komor tekintettel rám nézett, de én nem tudtam nem mosolyogni. Az ügynök elmosolyodott, kezét vállamra helyezte és elkezdett a ház felé tolni, ami a pajta mögött volt.
-Menjen már! - forgatta meg mosolyogva a szemét.
Fegyverét visszahelyezze tokjába, majd utoljára visszatekintett a rókára, aki ugyanazt a kopogó hangot adta ki, mikor megérkeztünk. Egymásra néztünk és elnevettük magunkat.

-Vallja be maga is félt. - veregettem vállon a férfit, de ő megcsóválta a fejét.
Tengerkék szeme szinte világított a sötétben mikor rám nézett, kilométerekről is lehetne látni.

-Nem féltem. Magának se kellett volna. - mondta közömbösen, majd kilépett az istállóból.
Megálltam.
Láttam eltávolodni a férfit a sötétbe, de nem tudtam rögtön elindulni utána.

-Mégis miért? Hiszen ijesztő ez a hely. - néztem értetlenül a férfire, körbemutatva az egész farmon.
Megállt.

-Mert itt vagyok.