Chicago, június 15.

-Most, mindenki, ide! Azonnal! - füttyentett egy hatalmasat a rendőrfőnök, David, aki sietősen az irodája felé vette az irányt.
Ősz, rendezett haja a kelleténél kócosabb volt, ijedt arckifejezése köztem és társaim között cikázott. Nagyot sóhajtva nekitámaszkodott az ajtófélfának és körbetekintett a kapitányságon, várva, hogy mindenki rá emelje tekintetét. Végigfutott az agyamon, hogy valaki megint elfelejtette leadni a jelentést és újra dorgálás lesz, hozzáteszem a héten már másodjára, de mihelyst találkoztam David üveges tekintetével, tudtam nem egy kis pitiáner dologról van szó.
-A.. a.. el sem hiszem, nem.. nem tudom kimondani.. egyszerűen. A chicagói gyilkos újra gyilkolt. - futtatta végig ujjait haján.

-Ez nem lehet hisz...

-10 éve gyilkolt utoljára, tudom én is, a szentségit! - vágott a szavamba és becsapta maga mögött irodájának ajtaját.
Egy pillanatig megmeredve álltam és próbáltam felfogni mi is történt. Kezemet szám elé emeltem, megtámasztva magamat a székem támlájában, felvéve a szemkontaktust kollégáimmal, akik ugyanilyen rémülettel csóválták lesújtóan fejüket. Mindenki tudja mekkora a baj, mindenki tudja most is, és akkor is tétlenek voltunk és vagyunk is.
-Nem érted mekkora a baj! - kiabált a telefonba David fel alá járkálva az irodájába, majd egy hatalmasat csapott az íróasztalára, mindent leverve onnan.
-Hagyd már Bob! - hallottam meg a férfi ingerült hangját, aki rákiáltott a mellette álló ártatlan kollégámra, aki rögtön elkezdte felszedni a leesett önéletrajzokat, aktákat, amelyeket David nagy hevesen lesöpört.

-Ott volt a levágott hajtincs? - kérdezte meg Mary, a barátnőm, de egyben munkatársam is.
Kócos barna haja ráomlott gyűrött ingjének vállára, amint neki támaszkova az ajtófélfának próbált több infót kicsalni a rendőrfőnökből. Még zöldfülűek voltunk, mikor megismertük egymást, azóta pedig elválaszthatatlanok vagyunk. Együtt fejeztük be a rendőr akadémiát és kerültünk ide, Chicagóba. Magam sem értem, hogyan is lettünk jóba, hiszen két különböző személyiség vagyunk, én szerény, félénk míg Mary egy belevaló lány, aki nem ismer lehetetlent.

-Igen. - bólogatott hevesen David, egy mozdulattal bedugta a gépébe a pendrive-ot és kivetítette a képeket a helyszínről.
Kezével az üvegablakon keresztül intett nekem is, heves léptekkel betereltem barátnőmet a helységbe, majd elkapva Alaric karját magam után húztam.
-Mint mindenki tudja, de elmondom azok kedvéért akik nem, mert bénák. A sorozatgyilkos ismertetőjele, a levágott hajtincs. Leginkább fiatal 20- as és 30- as évük elején lévő vörös hajú lányokat gyilkol meg az éjszaka folyamán. 1990 óta gyilkol, 5 évente 5 lányt, eddig 25 nő meggyilkolása köthető hozzá. Mind azt hittük, hogy vége ennek a szörnyűségnek, hiszen 10 éve nem ontott ki életeket, de most újra itt van, mi pedig ugyanolyan tétlenek vagyunk mint ezelőtt.

-Nem lehet, hogy valaki más? Valaki, aki ugyanúgy gyilkol mint ő? - kérdezte Alaric.

-Nem tudjuk, de figyelj, ezért vagyunk fizetve, hogy kiderítsük.. hogy kiderítsük. - ismételte önmagát a számítógép kijelzőjét bámulva.
Köztudott, hogy minden nyomozó rémálma a sorozatgyilkos, hiszen ez az ember, véletlenszerűen választja ki az áldozatait, indíték nélkül öl, pszichopata, nárcisztikus és személyiségzavaros, aki kedvből gyilkol, nem pedig azért mert megzsarolták, vagy éppen rabolni akar. Megráztam a fejemet és egy hangosat sóhajtottam, megtámasztva magam az ajtófélfánál. Átvezettem vörös hajamon remegő ujjaimat, mikor egy alakot láttam tornyosulni mellettem, kinek FBI feliratú pólóját már messziről ki lehetett szúrni. Az idős férfi, már vagy százszor láttam már a hírekben, az FBI igazgatója már a 90- es évek óta, tehát mióta a sorozatgyilkos elkezdett gyilkolni.
-Miért van itt az FBI? - néztem zavartan a főnökre választ várva, de ő meg sem hallotta, kézrázással köszöntötte a férfit, aki mosolyogva viszonozta gesztusát.

-Minden segítségre szükségünk van. - mosolygott az igazgató, majd egy bólintás után vállon ragadta a rendőrfőnököt és bemutatta kollégáinak.
Köztudott, hogy rendőr és FBI ügynök sosem jön ki jól a másikkal, sőt, utáljuk is egymást, ez most sem volt másképpen, elég csak az előbbi kis párbeszédre gondolni, mikor az igazgató közölte, hogy nekik van szükségük ránk, vagyis ők vezetik az ügyet. Szerintem nekünk van rájuk szükségük, nem pedig fordítva.
-Hadd mutassam be Hendrix Archer és Kevin Mendes ügynököket, akik az FBI- tól jöttek és Önökkel fognak dolgozni, pontosan addig, ameddig az ügy meg nem lesz oldva, értve vagyok? - érintette meg a vállamat az igazgató, majd kezével intve az ügynököket elénk terelte. 
Felhúzott szemöldökkel tekintettem a toronymagas férfiakra, akik lealacsonyító pillantásokkal vizslattak.

-De Uram, megtudnánk mi is oldani, vagyunk ennyire képzettek, mint ők, ha nem jobbak. - kaptam el Davidet a karjánál fogva és óvatosan a fülébe suttogtam meggyőződve arról senki sem hallja, de a férfi tudomást sem véve mondandómról, bárgyún mosolyogva elkezdett dicséri.

-Ő itt Delany, a legjobb és legígéretesebb nyomozónő, ő lesz Archer ügynök ideiglenes társa az ügy végéig. - veregette meg vállamat mosolyogva, majd bárgyún állva várta, hogy kezet  nyújtsak az előttem álló toronynak.
Műmosolyom azonnal lekonyult, mikor tekintetemet az előttem álló komor arckifejezésű ügynökre vezettem, akire ha ránéztem elkapott egy rideg és kegyetlen érzés.

-Corinne Delany vagyok, üdvözlöm önöket. - köszörültem meg a torkomat, próbálva kilebbenteni magamat kezdetleges önbizalomhiányból és kezemet nyújtva egy apró műmosoly kíséretében próbáltam felállítani egy tiszta lapot.

-Tévedés. - szólalt meg mély, karcos hangján az előttem álló férfi, kinek kék szemei mélyen enyémbe fúródtak.
Megrémített? Határozottan.
Barna hátrafésült haja tökéletesen állt, ügynökhöz méltó FBI feliratú pólója pedig kiemelte izmos alakját. Gúnyosan letekintett kezemre, amelyet a levegőben tartottam, várva hogy kezet fogjunk, de egy apró cinikus nevetés után hátrébb tett egy lépést.
-Nincsenek olyan szinten mint mi, ez tévedés. - utalt vissza a privát beszélgetésemre Daviddel, majd levezette tekintetét a cipőmre.
A másik oldalán álló ügynöktársa egy határozott mozdulattal hason könyökölte bunkó társát és arrébb lökve őt, kezét nyújtva bemutatkozott.

-Mendes ügynök vagyok, nagyon örvednek. Kérem bocsásson meg társam bunkó megnyilvánulásáért, ő Archer ügynök és általában nem ilyen. - nyújtotta kezét a másik férfi.
Mosolyogva egy aprót, kezet ráztam vele, majd büszkeségemet félretéve újabb esélyt adva magamnak és neki, a bunkó felé fordultam kezet nyújtva neki. Kínzó lassúsággal rám emelte tekintetét, nagy levegőt véve orrlyukai enyhén elnyíltak, szemöldökét pedig összeráncolta, mintha mérges lett volna rám. Szemét megforgatva nagy nehezen bemutatkozott. Kellemetlenül lassan hosszú ujjait apró tenyeremhez érintette, megszorítva azt kissé, majd egy apró kézrázás és mormogás után, hogy ő a "nagy Archer ügynök", majd hátat fordítva nekem elviharzott.

x

-Hátha az FBI többet tud, mint mi. Össze kell dolgoznotok velük, nekik vannak biztos és új forrásaik, több tehetséges és hozzáértő ember, csak kérlek fogjatok össze. Corinne, ez most nem a rendőri és ügynöki viszonyról szól, hanem emberéletekről.  - mutatott rá David az ügynökökre, akik már most, otthonosan viselkedtek itt a rendőrőrsön, birtokba vették a kávéfőzőt.
A rendőrfőnök is tudta, hogy reménytelen helyzetben vagyunk, hiszen a 90- es évek óta nem tudnak új nyomot, amely előrelendíteni a nyomozást.

-Megteszem a tőlem telhető legjobbat, megígérem, tudom, hogy kell színlelni.  - mosolyogtam biztatóan.
David sóhajtott egyet és körbetekintett a kapitányságon. Mindenki szétesve próbált minden olyan apró nyomot kiragadni az utóbbi esetekből, amelyek hasznukra lehetnek. Nyomtattak mint a robotok, még a tinta is kifogyott, így volt aki kézzel írta meg saját észrevételeit, de ez sem tántorította el őket attól, hogy végezzék munkájukat.

Mindenki el szerette volna őt kapni.

-Tudtam, hogy bízhatok benned. - sóhajtott egy aprót David.
A férfi ráncai kisimultak mikor megérintette combomon csücsülő kezemet, majd egy aprót szorított rajtuk. Mindig úgy tekintettem rá, mint egy pótapukára, aki a legjobbat szeretné nekem. Akárhányszor valami kérésem, kérdésem, észrevételem volt, ő volt az első aki tudott róla, nem azért mert a főnököm, hanem mert tényleg érdekelte mi van velem. Nem számított ha éjjel, napközben kerestem telefonom, mindig felvette és tudatta velem nem vagyok egyedül, mégha azt érzem is. Számtalanszor állt ki mellettem és bizonyosodott meg róla, hogy biztonságban érezzem magam, ő ajánlott be az Akadémiára is, nélküle sehol sem lennék. Apukámmal rettentő jó barátok voltak, ezért is volt mindig is szívügye jólétem.

-Találtak még egy lány. - kiáltott Alaric.
Egyszerre akadt meg mindenki a levegővételben, akik a helységben tartózkodtak. Megfagyott a hangulat, a ledöbbent tekintetek össze vissza cikáztak még mielőtt kirobban volna az, amire mindenki számított.

Pánik.

x

-A halál körülbelül este 10 órakor állt be. - vázolta fel a történéseket a boncmester, aki fejével intett a mentősöknek, hogy hozhatják a hullazsákot.
-Mint minden áldozaton, rajta is egy Glock 17- es pisztoly bemeneti nyílása látható a homlokon. Nem szenvedett. - mosolygott erőtlenül a hölgy, majd tollával rámutatott a lány fején lévő bemeneti nyílásra.
Egyszerre hajoltunk közelebb az áldozathoz Archer ügynökkel, de abban a pillanatban vissza is egyenesedtem, nehogy egy másodpercet is a kellemetlen közelségében kelljen töltenem.

Ő is ugyanígy tett.

Egy hangos és felesleges sóhajtás után kezével legyintve intett nekem, hogy én vizsgáljam meg elsőnek a bemeneti nyílást. Megráztam a fejemet, nem kell csak azért előreengednie, mert nő vagyok és ez a szokás.
-Csak nézze már. - érintette meg az alkaromat, majd óvatosan előre tessékelt.
Hatalmas tenyereit lehámoztam karomról, dühös  arckifejezéssel végigmérve felhőkarcoló termetét. Haja kócosabb volt mint reggel, szeme pedig karikás és táskás volt, de az a felsőbbrendű és lealacsonyító képe ugyanolyan maradt, mint amikor nem akart bemutatkozni, mert én csak nyomozónő vagyok, nem pedig egy FBI kutya.
-Ne! Csak ne érjen már hozzám. - pillantottam le az övén csücsülő jelvényére, amelyet ebben a pillanatban érintett meg.

x

Szétnéztem a szobába, nyugalom áradt mindenhonnan, rend volt és tisztaság, egy átlagos fiatal lány szobája. A gyilkos figyeli őket, megtanulja szokásait, életet, majd mikor meggyőződött, hogy az áldozat egyedül van, mint szerelő vagy éppen portás, besétál az épületbe nem keltve senkinek sem feltűnést. Betör az áldozatok lakásába, besétál a hálószobába és egy fejre mért lövéssel kiontja életüket, anélkül, hogy ők felriadnának és észbekapnának, hogy mi is történik.

-Miért van ennyire oda a vörös lányokért? - tette kezeit Mendes ügynök derekára, majd rám emelte a tekintetét, válaszra várva.
Visszahelyeztem a képkeretet az íróasztalra, majd mostmár teljes figyelmemmel a kedvesebbik ügynök felé fordultam, de mielőtt szóhoz tudtam volna jutni, a nem kedvesebbik ügynök megelőzött.

-Miért udvarolsz egy nőnek? - kérdezte unottan, miközben a telefonján pötyögött valamit, oda se figyelve a társára, de legfőképpen meg sem adva a kellő tiszteletet az áldozat lány számára.

-Mert tetszik. - bólintott elégedetten, majd arckifejezése értetlenből felvilágosultá változott, amint megértette miért is ezt a kérdést tette fel az ügynök.

-Nyomozónő, talán magára is vigyáznunk kellene? - nevetett gúnyosan Archer ügynök, majd tengerkék szemeit felvezette egyenesen az arcomra.
Egy lépést közelebb lépett hozzám, meghagyva azért a kellő távolságot közöttünk, de így is kellemetlen közelségben van. Kezeimet rögtön összefontam, kérdőn bámulva a férfire, aki önelégülten elmosolyodott.

-Tudok magamra vigyázni, ha nem tudná. - húztam fel szemöldökömet.
Megpróbáltam elhátrálni az ügynöktől, de ő nem hagyta, hogy egy méternél távolabb álljak tőle, lekövette a mozgásomat. Szája sarka újra felgörbült, amint látta mennyire felzaklatott a kérdése és irritáló közelsége.

-Oké. - emelte fel kezeit védekezésképpen, száját pedig egy jóleső kacaj hagyta el, mintha meg akarná kérdőjelezni mondatom hitelességét.
Rákaptam a férfi csuklójára és enyhén megszorítottam, majd egy lépéssel közelebb léptem hozzá. Kihúztam apró kis termetemet, mintha fel akarnám venni a 2 méter magas fafejjel a versenyt. Egy túlzottan hosszas levegővétel után belekezdtem mondandómba, minden erőmmel azon, hogy ne törjem meg a szemkontaktust.

-Ide figyeljen, attól mert nő vagyok és nem ügynök, ugyanolyan jó vagyok, mint maga. Nem szeretem, ha valaki megkülönböztet azért mert rendőr vagyok, és nő, vagy éppen nem egy férfi. Tudja egyenrangúság van a kettő nem között, ha nem tudná! - emeltem fel hangomat.
Határozott mozdulattal elengedtem a csuklóját. Szememet megforgatva kitapintottam kocsikulcsomat a zsebemből, és otthagytam a férfit győzelemtől dülledő melleimmel.

-Ki engedte meg magának ezt a hangnemet? - kapott karom után és szorította meg most ő a csuklómat.
Szemét összeszorította, bosszúsan alakomat kémlelte, nem engedte, hogy egy lépéssel közelebb vonszoljam magamat az ajtó felé.

-Én. - húztam ki magam büszkén, lebámulva a kezemben lévő kulcscsomóra.
Tudtam, ha felemelném fejemet, a férfi szánalomra méltó tekintetével találnám magam szemben, amely undorodva az arcomat kémlelné. Nem hiányzik nekem sem, de neki sem, hogy megadjam neki azt a gyönyört, hogy felzaklatott.

-Delany nyomozó. - ejtette ki szájából gúnyosan a nevemet, majd fülemhez lehajolva belekezdett a véget nem érő papolásába.
Kezemet reflexszerűen arcom elé toltam, de másik szabad kezével lefogta, megakadályozva abban, hogy ellenszegüljek neki.
-Idefigyeljen, ha mégegyszer megengedi magának ezt a hangnemet, teszek róla, hogy lefokozzák járőrnek. Most pedig fogja be a száját, és tegye azt amit én mondok. - csapott meg kellemesen fűszeres parfümje.
Vettem egy hosszas levegőt és hagytam, hogy végre elengedjen.

-Bunkó. - távolodtam el tőle, próbálva minél artikuláltabban és hangosabban kiejteni ezt a szót a számon.
Figyeltem arckifejezését, vártam, hogy megváltozzon, esetleg feldühödjön, de semmi sem történt, ugyanolyan rezgéstelen és fa arccal bámult, mintha éppen nem őt szidtam volna mindenki előtt. Mendes ügynök, amint kiejtettem a szót a számból, megállt és teljes figyelmét nekünk szentelte. Közelebb lépett hozzánk és nekitámaszkodva az ajtófélfának figyelte, ahogyan megfeszült közöttünk a levegő, ismerkedésünk első óráiban már számtalanszor.

-Hogy mondja?

-Tapló, bunkó, arrogáns. - ragoztam tovább, egyenesen a szemébe bámulva.
Arckifejezése megváltozott. Szemöldökét többé már nem szorította össze, ráncai kisimultak, testtartása elernyedt, de még mindig próbálta macsó énjét fent tartani. Láttam amint kezét ökölbe szorítja és vett egy hatalmas levegőt, majd minden indok nélkül kiviharzott a helységből, levállalva a kíváncsiskodó ügynök társát. Tekintetemet levezettem a parkettára, nem mertem felemelni fejemet, tudtam szánakozó és elitélő pillantásokat kapnék rendőrtársaimtól, majd számon kérő hangsúllyal megkérdeznék, hogy mertem szembe szállni az ügynökkel. Nem tudtam nem arra gondolni, mikor megváltozott a testtartása. Idegesből csalódottá vált csupán egy szempillantás alatt, miattam. Tekintetem össze vissza cikázott a lány holtteste és a boncmester között, majd mikor elegem lett a sugdolózásból, kiviharzottam az épületből, pont ahogyan az ügynök is tette.

Felzaklatott.

Nem a férfi reakciója szavaim súlyára, hanem mert lealacsonyodtam az ő szintjére.

x

-Hölgyem, részvétem a barátnője miatt. - ültünk le az áldozat barátnőjének ebédlőasztalához, mögöttem Archer ügynökkel.
A nő felkapta fejét érkezésünkre. Megigazította kócos haját, megdörzsölte fáradt szemeit és leemelte táskáját az asztal tetejéről, majd a maga mellett lévő székre helyezte. Fátyolos tekintetével végigmért engem, majd a mellettem álló ügynököt, aki még mindig nem ült le, felidegesítve ezzel engem, és a felzaklatott nőt is. Kezemmel intettem neki foglaljon helyet, de ő rám se hederítve megfordította a széket, felült az asztalra és rátette a lábát a szék ülésére. Lecsapta kezéből az aktát és unottan rám tekintett, jelezve kezdjek bele a protokollba.
-Fel szeretnénk tenni néhány kérdést hölgyem. Tudom, ez a legutolsó amit most szeretne, de kérem, számunkra nagyon fontos, hogy meg...

-Miért neki kellett meghalnia? - szakított félbe a nő, majd rám nézett újra fátyolos tekintetével.
Az asztalon csücsülő Archer ügynökre néztem, de ő fejét megcsóválva jelezte, nem fog válaszolni, így a kihallgatás nehéz része rám maradt. Minden rokonnál, aki közeli hozzátartozót vesztett el, megfordul a gondolatai között, miért az ő valakije, mért nem valaki más halt meg. Ez a természetes reakció egy hirtelen halálesetre.

-Sajnos, a gyilkos nem válogat. - érintettem meg a lány kezét.
Egy haloványat mosolyogtam, majd az asztalon heverő aktába pillantottam, amikor Archer ügynök morgós hangját hallottam meg.

-Nem viselkedett szokatlanul az utóbbi időben? - vette elő jegyzettömbét a férfi és hatalmas betűkkel felvéste a lap tetejére a mai dátumot.
Felhúzott szemöldökkel, már már sürgetve az összezavarodott lányra tekintett, aki egy hangos levegővétel után megrázta a fejét. Még ilyenkor is tapló, sürgető és lealázó tud lenni.

-Nem. - bámult maga elé a nő rezgéstelen arccal.

-Nem említette, hogy egy férfi..

-Elég a kérdésekből, semmit nem tudok, csak azt, hogy a barátnőm meghalt. - emelte szúrós tekintetét a férfire, majd egy utolsót kortyolt a teájából és lecsapta bögréjét az asztalra.
Archer ügynök meglepetten a nőre tekintett, aki hatalmas szavatkozásba kezdett mikor meglátta, hogy a kiömlött tea egyenesen a férfi öltönynadrágjáig elfolyt. Egy hangos sóhajtás után kihalásztam a zsebemből pár darab zsebkendőt és a férfi ölébe dobtam, aki próbálta felitatni a löttyöt a nadrágjáról, hogy ne úgy nézzen mintha bepisilt volna.

Mindenki tudta, de legfőképpen ő, hogy úgy fog kinézni, mintha bepisilt volna.

-Hölgyem, Kate! - szólítottam meg a lányt, aki még mindig a leöntött férfivel volt elfoglalva.
-Minden apró kis történés, észrevétel, segíthet megtalálni az elkövetőt. - érintettem meg újra a kezét.
A hölgy arcán kiültek gondolatai, láttam amint felidéz minden egyes párbeszédet, amelyet az áldozattal beszélt, minden apróságot, amely talán segítségünkre lehet, majd egyszer csak rám pillantott. Szemének fehérje kikerekedett, száját szóra nyitotta, de amint meghallotta a férfi szitkozódását mellettem,  újra elmerengett gondolataimba.

-Beszélt egy férfiről, amolyan biztonsági őrről, aki sokat kérdezősködött róla és családjáról, még hazáig is elkísérte, de mást nem említett. - sóhajtott egy nagyot a nő.
Láttam, amint válla nem feszül többé, megkönnyebbült, hogy eszébe jutott egy olyan információ, amely fel tudunk hasznosítani az ügyben.

-A nevét nem említette? - kerekedett ki Archer ügynök szeme is, majd felpattant az asztalról és megigazította tapadós pólóját a bicepszén.

-De, Jacob Williams. Köze lehet az esetekhez, ugye? - ugrottam fel mostmár én is, és kisiettünk a szobából, utánunk a futó barátnővel, aki ijedt arckifejezéssel várta válaszunkat.

-Nem tudjuk. - feleltük egyszerre.

x

-Szálljon be! - kiáltott utánam Archer ügynök, mikor elhaladtam autója mellett.
Szememet megforgatva rá sem hederítve, tovább sétáltam és David céges kocsiját kezdtem el keresni a parkolóban, de amint rájöttem, már régen elment, visszafordultam a férfihez, aki újra
kocsijára mutatott. Unottan kitárta az anyós ülés ajtaját.
-Na. - dobolt ujjaival türelmetlenül a jármű tetején, majd szemét megforgatva pillantott az órájára. Felhúzta szemöldökét, majd egy hangos sóhajtás után becsapta a kocsiajtót és nekitámaszkodott annak. Zsebeit alaposan végigtapogatta, kivett egy doboz cigarettát, majd szájához emelte, rágyújtott.

-Tudja, Daviddel jöttem. - néztem körbe a parkolóba, de a kocsiját még mindig nem találtam.
Közelebb léptem egy lépést az ügynökhöz, de még mindig kellő távolságba maradva kifújt füstjétől. A férfi rám nézett, megforgatta a szemét, majd eldobta szájából lógó cigarettát.

-Ha nem tudná, elment. Ha már pont magát kell furikáznom, ne húzza már az időt, szálljon be. Most. - nyitotta ki újra a kocsiajtót, jelezve, hogy tényleg szálljak már be.
Szememet megforgatva behuppantam az ülésbe. Az ügynök indulatosan rám csukta a jármű
ajtaját, átsietett a vezető oldalára és egy hatalmas gáz kísérletében elindultunk.

-Hova megyünk? - fordultam a férfi felé, mikor megláttam, hogy elmentünk a rendőrkapitányság mellett.
A jobbomon ülő feszéjezett ügynökre pillantottam, aki miután meghallotta hangomat, megdörzsölte orrnyergét, majd egy hangos és felettébb elégedetlen sóhajtást követően végre rám emelte tekintetét.

-Hozzám, mert otthon hagytam a golyóálló mellényemet és a pisztolyomat. - hadarta el.
Tekintetét rávezette az ujjaimra, amelyek a karkötőmet és gyűrűimet birizgálták, ideges voltam a jelenlétében.
-Ideges? - kérdezte, de nem válaszoltam neki.
Rögtön abbahagytam a birizgálást és kifele fordultam az ablakon, tettetve, hogy egy cseppet sem vagyok feszült.

x

-A gyanúsított a 44. utcában lakik, kora megfelel, egyedülálló, volt már priusza az embernek, akit a barátnő említett. - kiáltottam a férfi után, aki ekkor szállt be az autóba, kezébe 2 mellénnyel és nagyobb fegyverrel.
Hátrafordult a hátsó ülések fele, de amint rájött nem pakolta el a bőröndjeit, fogta és az ölembe dobta. Érthetetlen arckifejezéssel bámultam rá, de amint rájöttem, egy kicsit sem érdekli mit gondolok, rájöttem jobban járok ha inkább befogom a szám és szép csendben ülök tovább az út hátralévő részében.

-Mindjárt ott vagyunk. - kanyarodott be a 44. utca sarkára.
Egy panelház előtt álltunk félre, az erősítés már ott várt minket. Meg sem várva a férfi további instrukcióit, fogtam magam és kiszálltam a kezembe nyomott holmikkal és a kollégáimhoz siettem. Rendőrautók zárták le az utcákat, mesterlövészek pedig lövésre készen a lakás minden egyes részét figyelték, bemérve a tökéletes szögeket, ha lőni kell.
-Vedd fel te is! - zökkentett ki ábrándozásomból David, aki kezembe nyomta golyóálló mellényemet és egy nagyobb automata fegyvert.

-Ideadná? - köszörülte meg torkát az ügynök, aki karba tett kezével engem figyelt, amint éppen felcipzárazom mellényemet.
Fogtam és a mellkasához vágtam holmijait, amit közben direkt letettem a piszkos földre, majd otthagyva őt, saját dolgaimat intéztem. A szolgálati pisztolyomat betöltöttem és a jobb csizmámba helyeztem, ruhámat megigazítottam, hajamat egy kócos kis kontyba felkötöttem, nehogy egy szembelógó hajtincs véletlenül megzavarjon razziázás közben.

-FBI! Kinyitni. - dörömbölt az ajtón az előttem álló Archer ügynök.
Haja egy fokkal lazábban állt, tartása sem olyan egyenes és kimért, mint volt. A férfi egy hangos sóhajtás után visszaszámolt, majd várva pár másodpercet, a jó öreg ajtóberúgáshoz folyamodott. Mendes ügynökkel karöltve léptünk be a lakásba, ahol egy idősebb férfit találtunk a konyhába, éppen főzött, fülhallgatóval a fején.
-Kezeket fel! - kiáltott Archer ügynök, de mikor rájött a férfi nem hallja, odalépett hozzá és egy határozott mozdulattal lerántotta a fejhallgatót róla. A gyanúsított ijedtében kiborította elkészült ételét, egyenesen a mellette álló ügynökre, akinek az ingje és nadrágja is tiszta paradicsomszósz lett.
-Azt mondtam kezeket fel! - emelte fel újra a hangját az ügynök, úgy téve mintha a forró szósz nem égetné végig az egész testét.
A gyanúsított ekkor akarta szóra nyitni a száját, de két rendőrkollégám hatalmas termete elakasztotta mondandójában, így csak tűrte, hogy megbilincseljék.

-Akármit mond, felhasználható Ön ellen a bíróságon. - ráncigálták ki a konyhából.

-Nyomozók, kérem! - intett Mendes ügynök, jelezve vigyük le a férfit a szolgálati autóba, majd be a kapitányságra.
Bólintottam, majd még utoljára visszatekintettem a konyhába, ekkor láttam meg, amint Archer ügynök golyóálló mellényének cipzárját húzza le, majd ledobva maga mellé megkezdte teljesen átázott és átlátszó ingjének gombjait is kigombolni. Feltárultak kidolgozott felsőtestén ékeskedő tetoválásai is, amelyeket illetlenség lett volna tovább bámulni, így inkább megfogtam gyanúsítottunk kezét és kitereltem a nappaliba. Kinyitottam az ajtót, kilökve a lakásából a férfit. Éppen a liftben álltunk, már az ajtók is csukódtak, mikor a semmiből egy kéz megakadályozta, hogy elinduljunk.  A férfi maga elé rántott, majd számon kérve arcomat vizslatta, mintha leprás lettem volna.

-Elnézést! - estem neki egyenesen Archer ügynök mellkasának, két kezemmel megtámasztatva magamat újonnan felvett FBI feliratú pólóján.

-Maga nem! - fogta meg alkaromat, majd maga után húzott.
Füttyentett a társaimnak, akik rögtön a segítségére sietve átvették tőlem a gyanúsítottat és lekísérték az autóba. A férfi még mindig nem engedte el a karomat, egyhelyben állt és figyelte ahogyan a nyomozók elviszik a gyanúsítottat.

-Mi? - ráncoltam össze szemöldökömet, próbálva a férfi arcát tanulmányozni, de kiolvashatatlanul állt előttem, felöltve a szokásos póker arcát.

-Maga marad a helyszínen, a kollégái elviszik a férfit. - húzott vissza a lakásba, majd mikor beléptünk újonnan az ajtón, elengedte végre a kezemet. 
Ujjait átfuttatta kócos haján, felém fordult, kezével pedig a hálószoba felé intett, utasítva végezzem a dolgomat. Elővettem a noteszem és lejegyzeteltem címszavakban a fontosabb észrevételeimet a gyanúsított életével, viselkedésével és tulajdonságaival kapcsolatban.

-Fogja! - termett mellettem újra Archer ügynök, aki a kezembe nyomott egy zsákot, amibe a bizonyítékokat tároljuk, így sértetlenül el tudnak jutni a laborba elemzésre.
Szétnéztem a fürdőben, a gyerek szobában, de semmi gyanús dolgot nem találtam. Éppen a fürdőszoba szekrényt nyitottam volna ki, mikor valaki egy hatalmasat kiáltott.