Mikor az utolsó vendég is elhagyta az éttermet  kedves, aranyos pincér munkatársam Kristóf, belépett a konyhába megszokott matt fekete öltönyében, és mosolyogva állt meg a kicsapódós ajtó előtt:

- Elment az utolsó is- kurjantotta el magát, csak hogy még a konyha  majdnem legtávolabbi részében éppen az üvegpoharakat mosogató Laci is meghallja.

Ezek után felszolgálónk nem is időzött tovább a konyhában, irányba vette az öltözőt, hogy megszabaduljon megfáradt, és mindenféle szagú öltönyéjétől.

- „Elfáradt szegénykém"- gondoltam magamban. Amint végignéztem a társaimon, bizony az ő szemükben is látszott a kimerültség. Az egész éves hajtás rendesen lefárasztott minket, de a mai forgalom különösen. Annyian voltak, hogy alig győztük elkészíteni a finomabbnál finomabb étkeket, de persze az ünnepek mindig ilyenek. A családok ilyenkor nem otthon ülik meg a karácsonyi ebédet vagy vacsorát, hanem inkább beülnek hozzánk a BRKLYN-ba, amely számunkra külön öröm, hiszen vannak olyanok akik visszatérő vendégek, és minden évben már legalább október végén leteszik a foglalásukat ahhoz az asztalhoz, ahol általában helyet foglalnak. Ott van például az az aranyos házaspár, Rozi néni és Bandi bácsi, akik mindig ugyanazt eszik nálunk, és mindig megjegyzik Kristófnak hogy hagy dicsérjék meg a szakácsot, aki ezt az isteni marhasültet elkészítette nekik. Pedig minden évben ugyanolyan, de mi ettől függetlenül imádjuk őket.

Elmosolyodtam az idős házaspár emlékétől, majd megfogva egy tisztítószeres szivacsot  el kezdtem letörölgetni a pultokat, de kizárólag olyan fényesre és tisztára, mintha éppen most lett volna megvéve, nehogy a főnőkünk még az év utolsó munkanapján megszóljon minket. Apropó a főnök. Érdekes módon ma egész nap nem volt a konyhában, de még a BRKLYN közelében sem, amelyet roppantkép furcsáltunk, hiszen eddig legalább reggel hat órakor itt volt, és már akkor bőven dolgozott a konyhában, még ha egy árva vendég sem volt az étteremben. Gondoltuk elfelejtette hogy ma még dolgozunk, vagy én nem tudom, vagy csupán nemes egyszerűséggel úgy gondolta hogy már Karácsony van, ezért otthon maradt a rokonokkal.

Amikor végeztem a törölgetéssel körülnéztem, és láttam hogy a többiek is befejezték a tevékenységüket, és már épp a kötényüket akarták volna levenni mikor hirtelen szó szerint, kivágódott az ajtó. Azzal mindenki odakapta a tekintetét a nagy zajra még Laci is, akinek alapból valamilyen módon lassabb egy csöppet a felfogása, ami nem baj, mert mi így szeretjük a  kissé testesebb mosogató fiúnkat. A főnőkünk volt az aki kizökkentett bennünket, de nem akárhogy. Egy tőle szokatlan, fenyőfás pulcsit viselt, egy szürke farmerral, a kezében pedig egy hatalmas tálcával, melyen nem kevés mézeskalács foglalt helyet.

- Boldog Karácsoooonyt!- kiabált nekünk, mire mi visszatérve az ámulatból örömtelien kiabáltunk vissza neki.

- Magának is séf úr!!!

Na de ki volt ez a főnök, aki ma nem jött munkába? Krausz Gábor volt az, az a szakács, aki olyan minőségű ételeket tudott készíteni, mellyel elkápráztatott mindenkit, beleértve a nagyon szigorú kritikusokat is. Örültünk neki hogy megérkezett, na meg annak hogy ilyen jó kedvel. Még nem nagyon láttuk ilyennek munka közben de gondoltam hogy azért, mert mégis csak Karácsony van.

- No hát mit áltok itt?- Kristóf! Hozzad csak ki a kristály poharakat, meg a legjobb bort a kamrából- szólt rá társamra, aki kissé összerezzent a hirtelen jött hangnemtől.

- De főnök... én még vezetek. Meg szerintem a többiek is- nézett körbe néma bólogatásokat várva, amelyet meg is kapott a legtöbbünktől.

- Akkor bánom is én, hozd ki akkor a Süsüs gyerek pezsit tök mindegy, csak igyunk valamit- lépett oda hozzám, és ölelte át a nyakamat. Gőzöm sem volt hogy miért ölelt át így. Na jó, azért volt mert az utóbbi pár hétben másképpen viselkedett velem mint eddig, bár ez talán annak is volt betudható, hogy segítettem pár receptje megírásában, és úgymond én voltam a kísérleti nyula hogy megállapítsam, jók-e a receptek. Meg is lepődtem rajta mikor felvetette nekem hogy lennék-e „tesztelő", mikor eddig mindent egymaga próbálgatott ki, senkit nem engedett hogy kóstolót  vegyen a készülő ételből, nem még az hogy tanácsot, javaslatot adjon neki.

Rá néztem, ő pedig a csodaszép kék szemeivel rám kacsintott, amely miatt gyorsan el kellet kapnom a fejemet, mert gyenge pír öntötte el az arcomat.

Pár perc múlva már mindenki kezében csinos kis üvegpoharak sorakoztak, megtöltve málnás gyerekpezsgővel, és vidáman témázgattak erről arról, de természetesen a mézeskalács tálca sem volt már annyira tele mint a legelején. Én magam is nevetgélve szürcsölgettem a szénsavas, édes üdítőt azzal a különbséggel, hogy Gábor még mindig ölelgetett, és egyszerűen nem nagyon akart engem elengedni (nem mintha ellene lettem volna).

A barátias kis zsivajt egyszer csak a séf úr zavarta meg, aki a poharához gyengén megkocogtatott villával szerette volna jelezni, hogy ő most "toast-ot" szeretne mondani.

- Kérek mindenkit, hogy figyeljen ide- mondta nyájasan, elégedett mosollyal az arcán, mire mindenki oda nézett rá. Rá, aki a kis kör közepét jelképezte, amiben én is benne álltam, mivel hogy ő éppen karolt bengem. 

- Ha kérdeznétek, de tudom hogy úgysem fogjátok, akkor azért nem voltam ma melóban mert ezeket az isteni mézecskalácsokat készítettem nektek- mondta, mire mindenki felnevetett. Majd persze, egész nap ezeket csinálta. De attól függetlenül, az egója ugyanolyan maradt.

- Most komolyan gyerekek, nem hiszitek el. Zaklatott közbe a szomszéd Piri néni hogy menjek már, mert nem tudja hogy így jó-e a töltött káposzta vagy sem. Utána meg jöttek anyámék, őket meg csak meg kellett kínálni valamivel.- mesélte izgalmas „kalandjait" olyan hangsúllyal, mintha tényleg élete legtnagyobb kalandja lett volna. Erre hatalmas hahotázásba kezdtünk, mire ő is megrázta a fejét nevetve.

- Na de viccet, félre téve tényleg ezeket csináltam, meg közben még az ajándékokat is be kellett csomagolnom. Viszont komoly dolgokról kell beszélnünk- vette fel mély hangját, mire körülöttünk mindenkiben, közte bennem is, megfagyott a vér. Már vártuk az égi leszidást, vagy hogy mennyire rossz volt az egész éves rátánk az éttermek listájában, de helyette egészen mást kaptunk.

- Amikor megnyitottam ezt az éttermet ezzel a csapattal, eleinte féltem hogy milyen lesz. Elvégre ez volt az én első saját éttermem, ez volt ahol minden valóra válhatott amit akartam. Az első hetekben be kell valljam nektek... pocsék munkákat végeztetek- nevettünk fel, még ha éppen nem is az ódákat zengő értékelésünket mondta.

- De komolyan, öcsém. Amikor valamelyikőtök elvágta a kezét figyelmetlenségből, és a pult olyan volt mintha valakinek az egész karját vágták volna le... na és Laci. Én azt hittem megfojtalak amikor a nap folyamán a tizenötödik tányért törted össze- vetettük szemünket az említettre, aki zavarában csak halványan elmosolyodott.

- De nyugi, nincs harag!- folytatta tovább.

- Aztán teltek a hetek, a nyár pörgős volt, ott láttam meg hogy mennyire összetartóak vagytok, és volt akármilyen meleg, ti nem hagytátok abba a munkát, sőt még bíztattátok is a másikat. Az ősz olyan volt amilyen, változó volt a vendég mennyiség, ahogy a ti munkátok eredménye is változó volt, már akkor éreztétek az év végét, pedig akkor még messze álltunk a téltől. És most... azt kell mondjam... hogy itt állok veletek szemben. Itt állok, és ahelyett hogy szemetekre hánynám a rossz dolgokat, ahelyett inkább én azt mondom... büszke vagyok rátok! Büszke vagyok mindarra amit egyenként értetek el, de főleg arra...amit közösen elértünk. Azt hogy együtt építettük fel ezt a helyet, a minőségben, a hangulatban, a mindenben. Büszke vagyok arra, hogy napról napra jobbnál jobb ételek kerültek terítékre, amelyről elmondhatom hogy igen is prímák. Egy szó mint száz...köszönöm nektek. Köszönöm az egész évet, és remélem... ez még sok-sok időn keresztül meg fog maradni. Köszönöm.- fejezte be mondandóját a főszakács, majd mindenki nagy tapsviharral dicsérte meg őt, hatalmas ovációval keretezve.

Ezek után körbe végig ölelt mindenkit, engem hagyott utoljára. Átöleltem a széles hátát, ő pedig a derekamnál ölelt meg, amely miatt meg is rezzentem. Főleg azért mert a többieknél nem ezt csinálta. Jó a fiúknál nyilván fura lett volna, de egy lány kollegámmal sem tette meg ezt. Finoman simogatta a derekamat úgy, hogy a többiek nem láthatták. Majd egyszer csak a fülembe súgta halkan:

- Neked külön köszönök mindent... köszönöm hogy itt vagy, Kamilla- duruzsolta, mire én válaszoltam neki:

- Én köszönöm hogy itt lehetek.

Mire ő huncutul újra rám mosolygott, és egy újabb csintalan kacsintást kaptam tőle. Valahogy ezt sose tudnám megunni.

Ezután még egy kicsit beszélgettünk a többiekkel, elfogyasztottuk a mézeskalácsokat, és a pezsgőt, majd olyan fél tizenegy fele elszállingóztunk haza, a családunkhoz.

Ezt az évet, sikeresnek könyveltem el, hiszen megismerkedtem azokkal az emberekkel akik ma már az életem szerves részét képezik. Voltak sikerek, kudarcok, de a kiében ne lenne. Viszont ezeket mind együtt csináltuk, együtt értük el, amely hatalmas öröm számomra, és már alig várom hogy az ünnepek után vissza térjük hozzájuk. Na és van ő. Ő, vagyis nevezetesen Krausz Gábor, aki már az első pillantásra is szimpatikus volt, nem még akkor amikor elmentünk hozzá, és közösen főzőcskéztünk, a megjegyzem pompásan berendezett konyhájában. Valami elkezdődött közöttünk, csak még fogalmam sincs micsoda, de ezek még hónapok munkái, a jövő pedig bizonytalan, ahogyan ő maga is, meg az hogy mi lesz velünk. Nem mondhatom hogy belé szerettem, hiszen nem ismerem régóta, egyszerűen egy jóképű pasas, aki istenien tudja buherálni a tűzhelyet, és nem mellesleg imádni valóan egoista.

Mindenesetre feladatokkal, és tervekkel telve nézek szembe az elkövetkezendő éveknek. Remélem, a sors szeretni fog, és minden úgy alakul ahogy annak a rendje. Na meg remélem a bizonyos sors úgy szeretné, hogy jövő ilyen Karácsonykor a s éfünk isteni mézeskalácsokat gyártson, mert azok bizony... felejthetetlennek maradtak.

                                                                                 THE END