Kinéztem az ablakon, és boldogság melengette meg a kővé dermedt szívemet. Annak a sok gusztustalan kis féregnek kint ázik a hullája, a hullámok borította kietlenségben. Két évnyi ábrándozás után végre sikerült kivitelezni a tervem, és most már élvezhetem ezt a csodálatos bárkát. Nincs más rajtam kívül, pusztán a két segítőm, huszonöt cseléd, öt szakács, és a bolygó kilencven legjobb pasija - pont, mint egy Playboy villa. 
   A lányokkal úgy döntöttünk, hogy nem fogunk osztozkodni a srácokon: három háremet fogunk kialakítani, és ma lesz a kiválasztás. A fiúkákat alaposan végig kell majd mérnem, és a nap végére kiválasztanom a harminc szeretőmet, akik az én emeletemen fogják majd megkapni a szobáikat. A másik két lány válogathat később a maradék hatvan fiú közül. 
   Mikor a házi cselédem végzett a szépítkezésemmel, úgy döntöttem, ideje indulnom. Mivel már korábban elhatároztam, hogy ezentúl mindenki kizárólag barokk-stílusú ruhákat viselhet, így én is egy vörös színű, hatalmas abroncsú csodát aggattam magamra.
   Mint egy királynő, sétáltam végig a folyosón. Tulajdonképpen az is voltam, hiszen én keltettem életre ezt az apokalipszist, így automatikusan én álltam a hierarchia élére. 
   A trónterembe érve minden tekintet rám szegeződött. Szokás szerint utolsónak léptem be, ami egyébként egyáltalán nem gond - tudják csak meg minél hamarabb, hogy tőlem mire számíthatnak!
   Elfoglaltam méltó helyemet, a trónt. Az oldalamon ült a két segítőm, és egyben udvarhölgyem: Anne és Cathrine. Kellően kirittyentették magukat, de teljesen fölösleges volt a próbálkozásuk: a legfényesebb csillag mindig én vagyok. 
   Végignéztem a hosszú sorba felállt férfiakon, és elmosolyodtam: igazán sikeres munkát végeztem! Voltak ázsiaiak, négerek, kék szeműek és vörös hajúak. A felhozatal igazán vegyes lett. 
-Nos, drágáim, ma kiválasztom azt a harminc szerencsést, akikkel létrehozhatom a következő generációt. A külső adottságaitoknak és mentális épségeteknek hála most itt lehettek, és esélyetek nyílt arra, hogy a kiváló génjeimet megörökítsétek. Most pedig kiválasztom az első háremlegényt... - és ekkor rámutattam egy rikítóan zöld szemű, piszkos szőke hajú fiúra - Te ott, lépj előre! - a srác szemlesütve tett néhány lépést, majd bátortalanul felnézett - Hogy hívnak?
-A... A nevem Charles.  - bökte ki kissé dadogva.
-Charles, hmm... Mi még sokat fogunk szórakozni! - néztem magabiztosan gyönyörű szemeibe, majd továbbmentem a fiúkon. 
   Mikor kiválasztottam mind a harminc fiút, sóhajtva felálltam. 
-Csak a rend kedvéért: A nevem Rosie. Ha valaki az engedélyem nélkül akár csak csettinteni is mer, annak levágom az ujjait. Arra, amire nekem kelletek, egyébként sincs rá szükségetek. A szobáitok az én emeletemen lesznek. Ha bárkit is magamhoz hívatok, kérdés nélkül, azonnal a rendelkezésemre kell álljon. Remélem, világos voltam! 
   Mivel senki sem mert megszólalni, idejét láttam annak, hogy visszavonuljak. A szoknyámat megemeltem, és a helyiségből kecsesen távoztam - vagyis nem törtem ki a bokámat a magassarkúban a visszavezető úton. 
   A szobám előtt azonban megtorpantam. Meghallottam néhány rohanó léptet a jobb oldali folyosón, és a hang irányába siettem. A folyosóra érve elém tárult egy hosszú, fekete frakkal párosuló gyönyörű, észbontóan kék szem látványa, ami túlontúl ismerős volt.
-Te mégis mit keresel itt?

Lexyzmus