március harmadik hetének hetedik napja (nem szeretem a vasárnapokat)

az első ember, akit szerettem, fiatal volt és gyönyörű. fehér bőr, kék szem, szőke haj. tökéletes, mint egy porcelánbaba. eldöntöttem, az enyém lesz.

(a nevét nem árulom el, kérem szépen, azzal megoldanának, egy húsz éve megoldatlannak nyilvánított ügyet)

szóval igen, képzeljenek el engem, ahogy szerelmes pillantásokkal vizslatok egy nálam két évvel fiatalabb lányt. akkoriban tizenhét éves lehettem, pattanásos, furcsa tinédzser, aki úgy nézett ki, mintha tíz éve nem látott volna napot. szomorú látvány, ugye?

könnyen befolyásolható lánynak bizonyult, ostobának, tehát könnyű célpontnak. mindig elment futni, mert idézem: el akarta égetni a felesleges kalóriát, és ezért egyszerűen becserkészhettem. leültem egy fa tövébe, és vártam.

vártam, hogy jöjjön.

jött is. de nem egyedül.

valami fiú kezét fogta. nem tudom kiét, nem ismertem, de jóképű volt.

valahogy összetört a szívem. dühös is lettem, meg a szívem is összetört. akkor, igazi fájdalmat éreztem. először és utoljára, azt hiszem.

egy nappal később, odamentem a szerelmemhez és megkérdeztem tőle, hogy eljönne e velem valahová. kinevetett, ezzel megszégyenített az egész osztály előtt.

néha, ha szembe nézel a félelmeddel, nem győzöd le. még jobban elkezdesz félni tőle.

soha többé nem álltam szóba ilyen módon lányokkal.

rip, leggyengébb fejezet.
:(