Hatalmas... Erős... Fehér... Fény... Kicseszettül vakító fény...

Fáj mindenem. Leginkább a fejem és a mellkasom. Mi a fene történik?!

Szomjan halok... Úgy érzem... De azért annyira mégsem. Nem is tudom...

Egy elmosódott alak kúszott Ray látóterébe. Árnyékot vetett rá, s ez így most kellemes megnyugvást jelentett szemeinek, melyek olyan fényérzékenyek voltak, mintha jó ideje nem nyitotta volna ki őket.

Ne, ne menj el! – gondolta, de az alak nem értette. Hogyan is érthette volna?

A férfi látóidegei sajogtak, ahogy a fény égette retináját. Lehunyta szemeit, hátha úgy jobb lesz, de nem sokat ért el vele. Még szemhéjain keresztül is látta a csillogóan vakító, örökmozgó sziporkákat.

Pillanatokig nem történt semmi, a kép viszont szép lassan egyre élesedett. A mennyezetet világos, négyzet alakú, nagy burkolólapok alkották, fénycső égett felette. Valótlanul merevnek érezte a nyakát, ezért csak lassan próbált nézelődni jobbra-balra. Vagy úgy két karnyújtásnyira tőle volt egy ágy. Jobbra is, balra is. Mindkettőben feküdt valaki, de nem láthatta arcukat, mert egy fehér anyag fedte őket.

Ugye nem hullaházban vagyok?! – futott rajta végig a rémisztő elmélet, s bármennyire is gémberedtek el tagjai, olyan erő lett úrrá rajta, amit a jelenlegi állapotában nem gondolt volna. Azonnal felpattant ülő helyzetbe. Ekkor látta, hogy a teremben, ahol tartózkodik, sorokba rendezve nagyon sok ágy áll, rajtuk fekvő emberekkel. Közülük néhányat letakartak, de akadt, aki meredten bámulta a mennyezetet, és volt olyan is, aki egyszerűen lehunyt szemekkel feküdt, mintha aludna. A testtartás mindenkinél ugyanaz: akár vigyázzba feküdtek volna... Háton, egyenes végtagokkal, karok szorosan a törzs mellett.

A sorok között kiemelkedett néhány alak, akik annyira világos színű kék ruhába voltak öltöztetve tetőtől talpig, mintha már inkább fehérben lennének. Úgy néztek ki, mint valami szabadidős hentesek... Mikor eljutott a tudatukig, hogy Ray megmozdult, mindannyian rászegezték pillantásukat. A férfi összevont szemöldökkel, gyanakvóan figyelte, hogy mi fog történni, de mindenki szó nélkül visszafordult a hozzá épp közel eső testhez. Teljesen érthetetlennek tűnt számára a szürreális helyzet.

Váratlanul egy alacsony, fekete bőrű nő érkezett az ágya mellé, kerekesszéket tolva. Ahogy szigorú pillantást vetett a férfira – még mielőtt az bármit is szólhatott volna –, mutatóujját jelentőségteljesen a szája elé emelte, aztán a kerekesszékre mutatott, hogy üljön bele. Raynek fogalma sem volt, mi ez az egész, de nem tehetett mást, engedelmeskedett. Bár a nő tekintete komolyan és szigorúan hatott – akárcsak szoros kontyba fogott haja –, az arca ragyogott, és volt benne valami, amiért a férfi úgy érezte, megbízhat benne. Mikor már a székben ült, a hölgy elé tett egy pár mamuszt, ami ugyanolyan színű anyagból készült, mint a rajta lévő bő póló és nadrág, amik így együtt még jóindulattal is pizsamára emlékeztettek. Az együttes annyira halvány sárga színű volt, hogy már szinte fehérnek látszott.

Ray belebújt a puha mamuszokba és kísérőjével elindultak egy nagy, kétszárnyas ajtó felé. Odakint egy hosszú folyosó fogadta őket. Különös ez a hely... Itt minden olyan világos. Nem hiszem, hogy hullaházban lennék... Viszont síri csend uralkodik mindenhol, és fura, hogy egyáltalán nem érzek illatokat. Semmit – elmélkedett, s közben tagadhatatlanul feszélyezve érezte magát a helyzet miatt.

Lassan haladtak el több ajtó mellett is, melyeket megszámoztak: 3224, 3225, stb... Újabb kétszárnyas ajtó következett, s a látvány, ami azon túl várt rájuk, igazán ámulatba ejtő volt.

Balról hatalmas üvegablak nyílt a világra, amin át nagyon-nagyon messzire el lehetett látni. Ray észlelte, hogy magasan vannak, rettenetesen magasan. A felhők gyönyörű fehérek, a nap ragyogóan fényes volt. Odalent minden csupa élénkzöld lanka, s néhol tavak tükrözték az ég csodálatos kék színét. Itt-ott feltűnően, mégis szerényen fehérlettek az ingatlanok, melyek nem ritkán szokatlan, Ray által soha nem látott formákban és méretekben épültek.

Gyönyörű és eszméletlen! – Sosem látott ehhez fogható tájat, még csak könyvekben, vagy TV-ben sem. – Mintha nem is földi világ lenne... – gondolkodott elámulva.

Annyira beleélte magát a nézelődésbe, hogy meglepődött, mikor lefordultak jobbra, és egy kis ablaktalan terembe értek, ami hasonlított egy egyszerű vizsgáló szobára. Balról volt egy ágy, Rayjel szemben és jobbról pedig újabb ajtók, de ezeken nem látszott szám. Az egyik sarokban állt egy szekrény, üvegbetétes ajtaján keresztül könnyen észrevehető volt, hogy mindenféle gyógyszernek tűnő doboz és fiola sorakozik benne polcról polcra.

A nő megkerülte a férfit és szembefordult vele. Egyenesen állt, kezeit kimérten kulcsolta össze a háta mögött.

– Üdvlöm Hevaleben! – hallotta tőle Ray, de biztos volt benne, hogy nem ez az, amit a nő mondott. Az idegen enyhe arcvonásokkal várta a férfi reakcióját, de tőle csak egy rettentő suta tekintetre tellett.

Mikor először kinyitotta a száját, hogy visszakérdezzen, nem jöttek a szavak. Egyszerűen nem volt hangja. Meglepetésében a torkához kapott.

Rohadtul nem komfortos az érzés, hogy újra és újra rá kell jönnöm, hiába vakítóan világos és fényes itt minden, mégis hatalmas homály fedi számomra a dolgokat...

A nő – aki Ray szemében már inkább hasonlított egy ápolóra, mint hentesre – mutatóujjával jelezte, hogy kér egy pillanatot és azzal a lendülettel a szekrényhez fordult, hogy előmatasson valamit. Hamarosan ki is vett egy kis fiolát és a férfi felé nyújtotta.

Ray bizonytalanul, de felhajtotta az üvegcse tartalmát. Életében nem érzett még ilyen szörnyű ízt, még az arca is helyben betorzult tőle.

– Mi a fene volt ez?! – kérdezte, és meglepődött, ahogy meghallotta saját hangját. Igaz, szokatlanul rekedt volt, de ez most nem foglalkoztatta különösebben.

– Az mindegy, a lényeg, hogy hatott, nem? – mosolygott rá szívélyesen a nő és Ray azt vette észre, hogy a hallása is hirtelen sokat javult.

– Ez valami titkos cucc?

– Mondhatni. Fel tud ülni az ágyra? – kérdezte a hölgy kedvesen.

– Hát... Megpróbálok.

Mikor lábra állt, olyan érzés volt számára, mintha hosszú idő óta most először indult volna meg tagjaiban a vérkeringés. Épp, hogy felült, máris mindene zsibbadt, úgy érezte, mintha több ezer tűvel szurkálnák a talpát. Az érzés egyszerre volt kellemetlen, ugyanakkor csiklandós is.

– Ne haragudjon... – kezdte, de elakadt, mikor rájött, hogy nem tudta, hogyan szólíthatná a hölgyet.

– Nancy – felelte egyszerűen, Ray pedig várta, hogy majd folytatja valamivel, legyen az Miss vagy Mrs., plusz esetleg egy vezetéknév, de semmi mást nem kapott. – Csak simán Nancy.

Biztos volt benne, hogy önkéntelenül is újra suta ábrázatot vett fel, de belenyugodott. Ha csak ennyi, akkor ennyi.

– Szóval... Sajnálom, Nancy, de nem vagyok biztos benne, hogy az előbb jól értettem, hogy hol is vagyok.

– Heav. Allen. Ben – tagolta. – Heav'allenben.

– Okééé... És hol is van ez pontosan? Melyik részén a Földnek? Ázsiában? – Mit keresnék én Ázsiában?!

Nancy megrázta fejét.

– Maga meghalt.

– Hogy mi van?!

– Tudom, hogy ez most nehéz lesz önnek, de...

– Nem, nem, nem! Nézze! Nem halhattam meg! Én... Én... Itt vagyunk, és beszélgetünk. Nonszensz, hogy ne legyek életben!

– Kérem, nyugodjon meg...

– Nem nyugszom meg, Nancy! Mi ez az egész?! – Akaratlanul is egyre ingerültebb és hangosabb lett. A nő egy pillanatra megrezzent, de inkább a hirtelen hangerő keltette meglepetéstől, mintsem attól, mert megijedt volna a férfitől. – Válaszokat akarok!

– És meg is fogja őket kapni! – Egészen elképesztő volt, hogy ez a picike nő, hogyan képes ilyen határozottan felszólalni... – Idővel. Ha készen áll rá.

– Ezzel nem segít...

– És ön sem. Nézze...

– Ray... – mutatkozott volna be, de Nancy közbevágott.

– Nem! Majd Ő tudja a nevét.

– Ki az az Ő?

– A főnök.

– Na, jó! – csattant fel, s a végén nagyot sóhajtott. Reménytelen ez a helyzet... – Isten az én értelmezésem szerint nem létezik.

– És senki nem mondta, hogy Ő az lenne.

– Mondjuk magát sem tudnám azonosítani Szent Péterrel...

– Na, ugye! – értett egyet Nancy, aztán egy pillanatig csak csendben figyelte a férfit, majd elővett egy irattartót és egy tollat.

– Mi lesz most? – kérdezte Ray. Zavarodott volt és megsemmisülve érezte magát, ugyanakkor még mindig nem hitte el, hogy a nőnek igaza lenne.

– Megvizsgálom.

– És aztán?

– Magára hagyom. Lesz egy találkozója. Ha készen áll rá, afölött az ajtó fölött – mutatott a bejárattal szembenire – zöldre vált a lámpa, és maga átléphet. De addig is zuhanyozzon majd le ott – mutatott a másik ajtóra. – Bent van tiszta ruha, törölköző, minden. Nem kell majd sietnie. Végtelenül sok ideje van. – Egészen közel lépett Ray ágyához és bizalmasabb hangra váltott. – Nincs egyedül. És mi mind, akik itt vagyunk, túlestünk ezen. Nehéz lesz. De fel kell dolgoznia, addig nem mehet tovább. – Ray érezte a hölgy szemeiben az őszinteséget, s bár a nő nem mondta, de az is látszott rajta, hogy sajnálja. Ilyen fájdalmas ábrázattal kevés más dolgot lehetett ennyire bánni, mint a halált... Tényleg igaza lenne?

A férfi úgy érezte, máris egyedül maradt gondolataival, pedig Nancy még ki se lépett az ajtón. Utasításai, hogy mikor mit csináljon, csak halványan jutottak el Ray tudatáig. A teste cselekedett, de lélekben teljesen máshol járt.

Emily...

Ray érezte a könnyeket megelőző maró érzést szemeiben, de le kellett küzdenie. Nem omolhatott össze, még nem.

– Van bármi, amit elmondhat nekem? – kérdezte szinte már teljesen reménytelenül. Úgy gondolta, akármit is kérdezne, Nancy valószínűleg le fogja szerelni annyival, hogy nem válaszolhat.

– Mindent, az állapotával kapcsolatban. – A nő kivette füléből a sztetoszkópot és a nyakába akasztotta. – De hogy hogyan került ide, mi ez a világ, és mi vár önre, az már nem az én hatáskörömbe tartozik.

– Értem. Megmondaná kérem, miért szükséges ez a vizsgálat, ha egyszer már úgyis halott vagyok?

– Sérüléseket szerzett. A testén és a fején.

Valami kezdett derengeni számára... A fájdalom a mellkasában még akkor is nyomasztotta, nehezen telepedett rá testére, elméjére és lelkére egyaránt.

– Engem... Lelőttek – érte a felismerés.

– Igen, aztán pedig beütötte a fejét és a halántékánál betört a koponyája. Fontos, hogy ezek a sérülések regenerálódjanak. Maga nagyon korán ébredt fel. Tízmillióból talán egy eset ilyen. Általában inkább tovább alszanak, még azután is, hogy regenerálódtak. Ilyen fejsérüléssel maga halottként sem lehetne ennyire értelmes, mint amennyire az. Ez még itt is csodának számít.

– Remek. Az egész életemet tök átlagosan töltöttem, erre hullaságomra csodabogár lettem... – Szemforgatva nagyot sóhajtott, de Nancy nem törődött a kijelentésével. – Meddig fog tartani? A regeneráció.

– Azt nem tudom megmondani. Itt nincs idő.

– Egyáltalán hogy valósulhat ez meg? A halottak halottak, ennyi. Hogy lehetne meggyógyulni a halál után?

– Gondolom ismeri azt a felvetést, hogy "az energia nem vész el, csak átalakul"... Nos, mindenki egy adott energiakészlettel rendelkezik, mikor megszületik. Ez más, mint amit a táplálékkal viszünk be. Ha valakit korán ér a halál, akkor ez az energiakészlet ráfordul a regenerációra, amennyiben sérülései vannak.

– És aki idősként hal meg?

– Ők általában a korral járó betegségek miatt halnak meg, ami nem igényel nagy felépülést. De ha valaki mégsem tud itt felébredni, akkor örökre a köztes állapotban marad. Szellem válik belőle.

– Alapvetően nem hiszek az ilyesmiben – szögezte le Ray. – De elvileg nem úgy van, hogy azokból lesznek szellemek, akiknek lezáratlan dolgaik vannak?

– Élő emberként így tudjuk. Élő emberként úgy hisszük, van Mennyország és Pokol, vagy van, aki nem hisz semmit. Maga gondolt már arra valaha, mi lehet a halál után?

– Persze, szerintem ez egy olyan dolog, amin mindenki elgondolkodik legalább egyszer.

– És mire jutott?

– Leginkább arra, hogy egyszer elér az örök semmi és aztán ennyi. "Az energia nem vész el, csak átalakul" dolog nálam annyiban ki is merült, hogy majd felzabálnak a bogarak, vagy kihajt belőlem valami, aztán ők hasznosítják tőlem, amit tudnak.

– Nos igen, akik így vélik, kifejezetten rosszul élik meg ezt a helyzetet.

– Nem ezzel van a baj – felelte keserűen –, hanem azzal, hogy akkor kényszerültem otthagyni mindent, mikor a legnagyobb szükség lett volna rám... S a tudat, hogy mit vesztettem, hogy van, akinek nagyon fontos voltam, és ő mit veszített azzal, hogy én már nem vagyok, na ez, ez az, ami a legfájdalmasabb és legfelfoghatatlanabb az egészben. Míg élünk, ha valakink meghal, megéljük a gyászt, az életnek pedig tovább kell mennie anélkül, aki elment. De tudja, Nancy... Ahogy én itt ülök ezen az ágyon, azon rágom magam folyamatosan, hogy ott lent, vagy bárhol is, ehhez a világhoz képest, a Földön van egy fiatal nő, akinek hatalmas nagy szüksége lett volna rám. És lesz egy kisgyermek, aki lehet, hogy így már igazi apa nélkül fog felnőni.

– Sajnálom...

– Dehogy sajnálja! Egy vagyok a sok millió esetből, akivel foglalkozik, ugye? Ez itt a maga munkája. Önnek már biztos mindenki egyforma, és senki sem számít jobban, mint a másik. Maga már túl van ezen a belső őrületen, amit én most átélek, szambázva a teljes reménytelenség, összeomlás, harag és mégis egy csepp bizakodás között... Nem tudom, meddig leszek még itt a találkozás előtt, abban viszont biztos vagyok, ha a fejsérülésbe nem is, de abba tuti bele fogok bolondulni, ha nem kapok most magától választ még egy utolsó kérdésemre. – A nő látta rajta, hogy mennyire komolyan mondja ezt az egészet. Hezitált és ez Ray számára kapóra jött. Nancy jó léleknek tűnt. Segíteni fog.

És Ray jól gondolta. Nancy nagyot nyelt, aztán megkérdezte, mi az a kérdés, mire a férfi habozás nélkül fel is tette azt.

– Vissza lehet jutni innen valahogy?

– Igen.

A fiatal férfi magára vette világos, krémszínű öltönyét és kisimította színben hozzáillő nyakkendőjét. Rutinos, jól begyakorolt mozdulatokkal gondosan megigazította rövid, sűrű, ébenfekete haját, majd jobbról is és balról is alaposan szemügyre vette ugyanolyan színű szakállát, mely szintén precízen formára volt nyírva. Nem állt piperkőc hírében, egyszerűen csak tudta, hogy a jó stílus kiemeli a személyiséget, ami az ő munkájában nélkülözhetetlen.

Miután elkészült, elindult a Központba. Nem sietve, de nem is lassan.

Nem használt tömegközlekedést, vagy bármilyen járművet. Mindig akkor érkezett, amikor kellett. Ha elhaladt egy megálló mellett, senki nem állította meg, hogy megkérdezze, „mennyi az idő?". E világon ugyanis nincs jelentősége eme fogalomnak. Ismerik ugyan, de itt nem létezik. Itt mindig világos volt, az évszakok sem váltották egymást, mindig ugyanolyan kellemes idő telepedett a zöld lankákra, a békés városra. És senki nem öregedett.

A férfi a tejüveges ajtón benyitott irodájába és – ügyelve, hogy elegáns öltözéke ne szenvedjen gyűrődéseket – leült kényelmes, fehér színű bőrfotelébe. Várt. Odakint alkalmazottak sokasága dolgozott serényen, megadva a mindennapi pezsgés alapzaját.

Nem telt bele pár pillanatba, az iroda másik, tömör ajtaja kinyílt és egy kissé zavarodott, félénk idős ember lépett be rajta, pizsamának tűnő lenge öltözékben.

Az úriember hellyel kínálta – amit az öreg szótlanul el is fogadott –, udvariasan bemutatkozott, majd beszélgetésbe kezdtek. Az idős férfi történetei mondhatni vég nélkül követték egymást, aztán egyszer elcsendesedett. Nem volt már mit mondania.

Az öltönyös elővett egy formanyomtatványt és az öreg elé tolta egy aranyszínű toll kíséretében.

– Kérem, olvassa át, s ha mindent rendben talál, itt írja alá, legyen kedves! – A papír aljára mutatott, arcán szerény, barátságos mosoly játszott. Az öregember úgy érezte, a férfi maga a hajnal, ami reggel köszönti az ébredőt. A béke, amely megnyugtatja a lelket. S az öröm, ami fénybe vonja a szívet.

Bár nem értett és nem ismert még mindent, de tudta, hogy idővel, a nagy utazás közben – megannyi kalandon át – egy új tudás vár rá.

Felvette a tollat és remegő kezével otthagyta nevét a papíron.

Most már ő is egy volt közülük.

A fürdőszoba kicsi volt és átlagos, de azért kényelmesen elfért benne egy mosdókagyló, zuhanyzó, tükör, minden, ami kellett, kivéve ablak. Ray úgy érezte magát, mintha be lenne zárva ebbe a lyukba. Ilyennek képzelte el a zárt osztályokat is. Ami azt illeti, mióta itt élt sokszor szöget ütött fejébe a gondolat, hogy ez az egész talán csak egy rossz álom, és ha felébredt belőle, neki is be kellene majd vonulnia a sárgaházba...

Most nézett először tükörbe. Fogalma sem volt, mennyit aludhatott, de úgy tűnt, eleget ahhoz, hogy szert tegyen egy rövid szakállra... Tusolás után jól fog esni megborotválkozni – gondolta.

Perceknek tűnő ideig nézegette fejsérülését, ami különösmód már nem vérzett. Rosszabbra számított, de végtére is nem volt olyan vészes. Nancy adott neki egy krémet, ami állítólag felgyorsítja a seb gyógyulását. Még mindig felfoghatatlannak bizonyult számára, hogy ilyen egyáltalán lehetséges lenne...

Levette felsőjét és csak állt a tükör előtt egy darabig. Nem nagyon léteztek szavak arra a furcsa érzésre, hogy tudta, az a lyuk a mellkasában okozta a vesztét. Mondjuk látszatra nem tűnt komolynak, valaki szépen összeöltötte varratokkal, ahogy kell. De mégis láthatóan ott volt...

Megrázta fejét és elfordult a tükörtől. Nem akart több időt vesztegetni. Úgy gondolta, ha valóban igaz, és visszajuthat a Földre, talán minden egyes itt eltöltött idő kihatással lesz arra, hogy mikor tér vissza.

Meglepődött azon, hogy mennyire beleélte magát ebbe. Egy részről még mindig baromira képtelenségnek tűnt számára az egész, másrészről mégis reménykedett egy picit. Valami oka van, hogy minden úgy történik, ahogy...

Beállt a tus alá, megnyitotta a vizet és...

– Hogy az a rohadt...! – harapta el sziszegve a szitkozódás végét. Gyorsan elzárta a csapot.

Attól függetlenül, hogy nem vérzett, a víz nagyon is csípte a sebet a halántékán. Sóhajtott egyet, és most nagyon ingerült lett, de elengedte a dolgot.

Három átlátszó üvegcse sorakozott a zuhanyzóban lévő polcon. Egyiken sem állt semmi, kép sem volt rajtuk. Egyszerű üvegeknek néztek ki, melyek valamilyen tejfehér, krémes anyagot tartalmaztak. Ray feltételezte, hogy tusfürdő, sampon vagy valami ilyesmi lehet bennük. Egyiket nyitotta a másik után, de azok nem illatoztak, így képtelen volt beazonosítani őket. Vállat vont és találomra választott egyet.

Mikor végzett, megtörölközött, majd a dereka köré csavarta a fürdőlepedőt. Kifésülte búzaszőke haját. Úgy tűnt, tincsei is hosszabbak lettek, mint mikor utoljára látta magát. Rám férne már egy fodrász... – gondolta. Próbált keresni egy hajgumit, vagy bármit, amivel felfoghatná a rakoncátlan tincseket, de nem talált sehol semmi alkalmasat a feladatra.

Felkészült a borotválkozásra, de furcsamód a borotvahabnak sem érezte az illatát, és később az after shave-nek se. Kezdett gyanús lenni...

Felöltözött, s abban a pillanatban, ahogy nyitotta az ajtót, kopogtatást hallott a bejárat felől.

– Szabad!

A zár kattant és Nancy belépett a szobába.

– A női tusfürdőnek jobb volt az illata, mint a férfinak? – intézte hozzá az első kérdését egy meglepett pillantás kíséretében a kis szerecsen nő.

– Parancsol? – pislogott a férfi értetlenül.

– Maga nem érzi?

– Nem.

– Hm... – A vitrinhez lépett, és kivett belőle valamit, aztán Ray orrához tartotta. Úgy nézett ki, mint egy mentolos stift, amit orrdugulásra használnak. – Érzi?

– Nem.

– Végül is nem meglepő – hümmögött Nancy halkan, miközben az állát dörzsölgette.

– Felvilágosítana, kérem?

– A halántéklebeny, ami magánál sérült, felelős a szaglásért, emlékekért, percepcióért, hallásért és beszédért. Ez, hogy nem érez szagokat egy átmeneti, vagy végleges állapot, nem tudni.

– Remek... – forgatta szemeit. – Nancy... Lenne kedves, eltüntetné a női illatú dolgokat a fürdőszobából? Csak mert ugye én nem érzem őket...

Feleletként a hölgy bólintott egyet és máris dolognak látott. Hamarosan egy kisebb pakkal vonult ki. Ray értette, hogy a személyzet nem tudhatta előre, milyen nemű lesz a következő delikvens, aki ideiglenesen bekerül ide, de hogy ennyi női cucc legyen itt, és semmin sincs egy kis felirat se, azon elcsodálkozott.

– Van szüksége valamire? – kérdezte Nancy.

– Nincs, azt hiszem... Talán egy hajgumira. – Gondolkodott még, de ezen kívül alapvetően mindene megvolt. – Esetleg egy újság, vagy könyv, vagy valami.

– Azzal nem szolgálhatok, sajnálom. – Ray szomorúan vette tudomásul. – De hajgumit azt keríthetek.

– Mikor vannak étkezések?

– Miért, talán éhes?

– Hát voltaképpen nem – válaszolta, és most esett le számára, hogy tényleg nem érzett semmi ilyesmit, pedig egy kiadós alvás után anno jól esett a reggeli. Most, hogy így belegondolt, még jobban hiányzott neki Emily palacsintája egy pici vajjal és juharsziruppal...

– Meglepett volna, ha igen – mosolygott Nancy. – A testének többé nincs szüksége táplálékra.

– Mondjuk, amennyiben tényleg kipurcantam, ez teljesen jogos... – Még mindig elég nehéz volt elhinnie. Az étkezés hiányával kapcsolatban pedig csak az szomorította el, hogy így aztán már tényleg nem állt rendelkezésére semmi, amivel nyomon tudta volna követni az idő folyását, hogy egyáltalán milyen napszak van, mikor váltják egymást a reggelek, s az estek, hány hete lehet már itt.

Kezdetben próbálta Nancy felbukkanásaihoz kötni, de aztán rájött, hogy a nő teljesen véletlenszerűen jön-megy.

Mivel már nem maradt mit mondaniuk egymásnak, a hölgy elhagyta a szobát és bezárta az ajtót. Ray újra egyedül maradt a gondolataival a fénycső világosságánál.

Eleinte gondolt arra, hogy valahogyan ki kellene jutnia innen. Megszökni, elmenekülni. De fogalma sem volt, mit tehetne az után, ha sikerülne kijutnia a szobából. Mellesleg Nancy is olyan kedves volt vele, inkább nem akart galibát okozni, csak várta, hogy történjen végre valami.

Elég sok idő eltelt már ahhoz, hogy megunja fixírozni a lámpát, ami majd állítólag zölden fog felvillanni afölött a bizonyos ajtó fölött, mely még itt tartózkodása alatt sosem nyílt ki.

Helyette aludt, gondolkodott, folyamatosan ápolta sebeit.

Nancy vagy négy látogatással ezelőtt kivette a varratokat a mellkasából, csak egy rózsaszín heg maradt a seb helyén. A halántéka is szépen alakult. Mióta nem állt fenn az a veszély, hogy szétszakadhat a varrat, többet mozgott. Fekvőtámaszokat, felüléseket és egyéb saját testsúlyos gyakorlatokat végzett, hogy elüsse az időt és formában tartsa magát. Végtelenül unatkozott az ingerszegény környezetben.

Úgy érezte, már átgondolta az egész életét oda és vissza is, felkészült mindenre, ami várhat rá. Ki akarta harcolni, hogy visszamehessen a Földre, kerül, amibe kerül, még a lelkét is kész lett volna eladni azért, hogy el tudjon köszönni Emilytől és legalább egyszer láthassa a kisbabájukat...

Nancynek nagyon jó érzéke volt hozzá, hogy akkor kopogjon be, mikor Ray épp a fürdőszobából jött. Talán ez lehetett a tizennyolcadik, vagy tizenkilencedik látogatása. Olykor csak benézett, aztán ment is tovább. Volt, hogy megvizsgálta a férfit, néha beszélgetni jött, de akadt olyan alkalom is, hogy egy mukkot sem váltottak egymással.

Egyszer megpróbáltak szóban sakkozni, de Ray nem emlékezett olyan jól a bábukra, így kudarcba fulladt a dolog. Igazából Nancy egész jó társaságnak bizonyult, ami nem csoda, hiszen nagy tapasztalata volt már ebben, régóta kísérő. Ő és a társai – a szabadidős hentesek, akiket Ray a teremben látott még ébredésekor – segítettek az újonnan magukhoz térteknek kicsit megnyugodni és eligazodni ebben a tébolyban.

Nancy még hat áttértre figyelt Rayen kívül. Áttértek. Így hívták őket, mert ez szerintük kevésbé lehangoló, mint a halott elnevezés, de azért mégis éreztették ezzel, hogy ezek az emberek már nem élők, de még ide sem tartoznak egészen. Ray csak annyit tudott a többiekről, hogy utána hárman ébredtek fel, de igazából ez nem is volt fontos, mert fennállt annak a lehetősége is, hogy sosem fognak találkozni egymással. Nem tudta, kik ők. Itt minden áttértet megfosztanak a nevétől, csak Ő ismerte őket.

Szóval Nancy belépett az ajtón, köszöntek egymásnak és lezajlott a szokásos forgatókönyv, annyi különbséggel, hogy most Ray úgy érezte, képes lenne repülni. Mintha valami azt súgná neki, hogy most látja Nancyt utoljára. Nem tudta miért, egyszerűen csak ránézett és érezte. Ennek egyszerre örült, ugyanakkor kicsit sajnálta is, mert tény és való, lassan már annyira megszokta a kedves afroamerikai nőt, hogy biztos volt benne, hiányozni fog neki. Olyan volt ő Ray számára, mint egy pszichológus, aki szép lassan beférkőzött a barátai listájába.

– Mi ez a kitörő jókedv? – kérdezte Nancy mosolyogva, miközben megvizsgálta a férfi szépen gyógyult fejsérülését.

– Nancy... Lehet, hogy mi most találkozunk utoljára? – A nő eleinte nem nagyon hajlott rá, nagyobb távolságot akart tartani, így állandóan magázták egymást, de végül csak összetegeződtek.

– Miből gondolod? – sejtelmesen mosolygott.

– Nem tudom megmondani biztosan, egyszerűen csak érzem.

– Értem. És sikerült végre kibékülnöd magaddal, a helyzettel, és minden mással?

– Hát a szaglásom az hiányzik, de egyébként igen. Nem akarok tovább itt maradni. Úgy érzem, tettem azért, hogy felgyorsítsam a folyamatot, és amilyen hamar csak lehet, mehessek végre.

– Helyes – mosolygott. – Én is úgy látom – mondta, aztán felfirkált valamit Ray kórlapjára, majd levette a csíptetőről, összehajtotta és a zsebébe rakta. Ekkor kigyulladt a várva várt zöld lámpa, Ray pedig meglepetten nézett a nőre.

– Mit írtál rá?

– Azt, hogy "készen áll".