2019. augusztus 21. (szerda)
New York

Nem mentek kimondottan egyszerűen a reggelek a "bolond kutyagyerekkel". Öt óra harminc perckor már az ágy mellett szűkölt, s ha az első figyelmeztetésekre nem kapott reakciót, akkor kegyetlen módon lehúzta ideiglenes gazdáiról a takarót.

Szerda volt aznap, tehát Emily következett a sétáltatásban. Amíg vissza nem értek, Ray reggelit készített, valamint megtöltötte Buck táljait vízzel és eledellel. Bekapcsolta a TV-t, s pont elkapta a reggeli híradót. Az egyik riporter épp a rendőrség szóvivőjét faggatta, aki bár – elmondása szerint – nem akart pánikot kelteni az emberekben, de arról számolt be, hogy megnövekedtek a bűnözések a városban, ezért megkétszerezik az egységek létszámát.

A férfi hitetlenül csóválta fejét. Egyre biztosabban érezte azt, hogy talán mégsem New York lesz számukra az ideális hely a gyermeknevelésre. A texasi farmon sokkal nyugodtabbnak bizonyult az élet, nagyobb a tér, friss a levegő, valamint az állatok és a természet közelsége jó tanító a környezet tiszteletére – így gondolkodott elméjének egy új, felelősségteljesebb szeglete, mely már elkezdte a felkészülést az apaságra.

Megvakarta tarkóját és mély erdő-zöld tekintetével a nagyapjától kapott órájára pillantott. Már lassan negyven perce, hogy Emily elment... Ray kezdett aggódni, ugyanakkor igyekezett kizárni a negatív gondolatokat a fejéből. New York eddig sem volt a legbiztonságosabb város, mégis elég jól elkerülték őket a kellemetlenségek. Na meg azt sem tartotta valószínűnek, hogy kedvesének fényes nappal essen baja Manhattanben.

Azon kapta magát, hogy nem volt ő mindig ilyen... Persze eddig is odafigyelt Emilyre, óvta őt, de mióta tudta, hogy gyermeküket hordja a szíve alatt, talán túlságosan is féltő lett...

Kissé megrezzent, ahogy váratlanul ajtó csapódást és egy vidám köszöntést hallott a bejárat felől, ám egyben meg is könnyebbült.

– Megjöttem! Vagyis... Megjöttünk! – Emy levette a hámot Buckról, s az eb egyből megtámadta a kajás tálat. A fiatal nő lehúzta cipőit, aztán bizonytalanul mosolyogva, összevont szemöldökkel figyelte Rayt, miközben felegyenesedett. – Minden rendben?

– Persze! Miért ne lenne? – tért vissza a jelenbe. Nem is igazán tudta már, merre jártak gondolatai.

– Passz... Úgy nézel ki, mint aki épp most látott egy szellemet.

– Ja nem, csak hiányoztál... – Közelebb léptek egymáshoz egy rövid, üdvözlő csókra.

– Hát, itt vagyok! És nézd mit hoztam! – Emily megemelt egy papírzacskót, amiből finom, édes illat szállt fel, belengve a konyhát. – Nemrég sült ki a pékségben. Csokis muffin. Fhu, ne tudd meg, mekkora sor állt érte! – vigyorgott.

Így már világossá vált Ray számára, mi tartott Emilynek ilyen sokáig, de képtelen volt leplezni, hogy gondok árnyékolják be elméjét.

– Hmmm, micsoda illatok! – áradozott a fiatal hölgy, ahogy belibbent a konyhába. – Sütöttél bacon-t és tojást? Annyira szeretlek!

– Én is téged, drágám! – Ray gyengéden megsimogatta menyasszonyának hátát, ahogy elment a szék mögött, amin a nő ült. Gyorsan feltálalta az ételt, aztán leült ő is, hogy nekiláthassanak a reggelinek. Egy telefonos applikáció segítségével a konyhából átkapcsolta a híradót a zenecsatornára. Bár a slágerlisták élén állt és ennél fogva bőven eleget nyomatták mostanában a rádiók, mégis szívesebben hallgatta Camila Cabello és Shawn Mendes Señorita című közös számát, mint a rémhíreket, amiktől már lassan minden átlagember depressziós lett...

– Na, jó – kezdte Emily egy kis idő múlva, felismerve a furcsa reakciót és ez nem hagyta nyugodni. – Hallgatlak, mi a baj?

Vőlegénye nagyot sóhajtott, aztán átnyúlt az asztalon és gyengéden megfogta a fiatal nő bársonyosan puha kezét.

– Drágám... Szerintem le kellene költöznünk a farmra... – Eleinte a meglepetésen kívül más visszajelzés nem érkezett Emilytől, de Ray látta rajta, hogy nem veti szét a boldogság az ötlettől.

– Miért?

– Úgy érzem, nem elég biztonságos ez a város, hogy felneveljünk itt egy gyereket. Vagy kettőt...

Ezúttal Emilyn volt a sor, hogy nagyot sóhajtson.

– Ray... Itt vannak a barátaink, itt van a munkahelyünk. A családom... Gondolj bele, itt mindkettőnknek biztos megélhetése van, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy fent tartsuk magunkat. Na, meg... Mások is fel tudnak itt nevelni gyerekeket. Van, aki akár nyolcat is...

– Most ne a gettó negyedről beszéljünk... – forgatta szemeit a férfi.

– Az különben is veszélyesebb környék. Sokkal. Manhattan nyugodtabb, itt megvan mindenünk – folytatta az érvelést Emily. – Mit csinálnánk mi ott az Isten háta mögött? Te még talán találnál munkát, mint személyi edző, de nem hiszem, hogy a texasi háziasszonyok kikérnék egy lakberendező tanácsát. Ha mi oda költözünk a tanyára, kevesebb lesz a bevételünk, nem fogunk tudni fizetni Marisolnak és Emanuelnek, hogy tartsák az állatokat. Nekünk kell majd intéznünk. És mivel én leszek otthon, ez az én nyakamba fog szakadni, aki még azt sem tudja, mi fán terem a földművelés, az állattenyésztés.

– Farm...

– Hm?

– Nem tanya, farm.

– Bocs... – bökte oda viharos tengerkék szemeit forgatva.

– Senki nem mondta, hogy egyedül maradsz a feladattal. Ha megtesszük ezt a lépést, mindkettőnk számára áldozatokkal fog járni, de szerintem megérné vállalni őket azért, hogy rendes körülmények között tudjuk felnevelni a picit. Az itteni gyerekek többsége, az idióta városi gondolkodásukkal még azt sem tudja, hogy a tálcás hús, amit a boltban levesz a polcról, valódi állattól van, nem csak úgy az ölükbe hullik.

– Ugye fogod, hogy tősgyökeres manhattani vagyok?! – Emily sértődötten felpattant a székről, a maradékát pedig odakaparta a kutya táljába, aztán a mosogatóba tette a tányért és az evőeszközöket, melyek csörömpölve rendeződtek helyükre.

– Emy... Tudod, hogy nem úgy értettem... – Mintha meg sem hallotta volna Ray szavait, felelet vagy bármilyen egyéb reakció nélkül elhagyta a konyhát és bezárkózott a hálószobába. Legalábbis elég erélyesen magára csukta az ajtót.

Ray tehetetlennek érezte magát. Két kezének ujjai remegve szántották fel tincseit.

Miért olyan nehéz megérteni, hogy a legjobbat akarom? Itt már nincs ő vagy én... Mi vagyunk, és a családunk, ami néhány hónap múlva ki fog teljesedni. Félre kell raknunk az önös érdekeket – gondolta magában egy nagy sóhaj kíséretében, miközben ujjaival az orrnyergét dörzsölgette.

Később a férfi lehiggadt és bekopogott szobájuk ajtaján.

– Nyitva! – Hallotta bentről a halk, de annál kicsit ingerültebb hangot.

Emily kisírt szemekkel ült az ágy szélén és épp egy papírzsebkendővel igyekezett eltüntetni szempillaspiráltól fekete könnycseppjeit. Felnézett a férfira, aki eközben leült mellé és nagy, meleg tenyerét a nő finom térdére simította.

– Ne haragudj! – szipogta. – Egyszerűen nem tudom, mi van velem... Néha... Úgy érzem, nem állok készen erre az egészre, pedig nagyon szeretném.

Ray szorosan a karjaiba zárta és úgy próbálta csitítani.

– Emiatt nem kell félned, biztos vagyok benne, hogy te leszel a világ legjobb anyukája! – Letörölte Emily könnycseppjeit és gyengéden megpuszilta a fejét. A nő puha, aranyló hajának akkor is nagyon finom, mézes és virágos illata volt, mint mindig.

– De mi van, ha...

– Nincs semmi de – vágott szavába a férfi. – Együtt mindent meg fogunk oldani. Ezért vagyunk egy pár. Megértem, tartasz attól, hogy ha elköltözünk innen, kevesebb segítséged lesz, és egyedül kell szembenézned minden újjal, ami ezután jön. De ne felejtsd el, hogy én mindig itt vagyok neked. Nem megnehezíteni akarom az életed. Csupán szeretném a legjobbat a családunk számára. Ugye megérted?

Válaszképpen Emily csendben bólogatott.

– Rosszul reagáltam le... Valamelyest igazad van, tudom, hogy csak jót akarsz. De engem ez azért is érint ilyen rosszul, mert sosem éltem vidéken. Minden, ami számomra megszokott, itt van. És egy kisbaba születésével is épp elég új helyzet jön majd be az életünkbe, nemhogy még azzal is, ha kiesek a komfortzónámból... Szóval nem ígérek semmit, de azt igen, hogy azért átgondolom a dolgot.

– Rendben. Köszönöm. – Vőlegénye biztatóan mosolygott rá és finoman megszorította Emily apró, bársonyos kezeit, aztán témát váltott, majd mindketten megkezdték a készülődést, mielőtt elindultak volna munkába.

A teremben nem sokat számított, milyen az ember odakint, mikor háta mögött hagyja ezt a világot. Lehetett valaki orvos, ügyvéd, villanyszerelő, utcazenész vagy tanár, a tisztelet itt nem az alapján járt, ki mit csinál a magánéletében. Idebent farkastörvények uralkodtak, s ez egy íratlan, kimondatlan tény volt.

Ahogyan az is, hogy a Gymscape nem a kezdők pályája – ezért is számított meglepőnek, mikor Steve először bukkant fel itt. Általában mindenki a saját dolgával foglalkozott, de ez a hely sem volt mentes a klikkesedéstől. Ray pedig annak ellenére, hogy jámbor természettel lett megáldva, amiatt is szerette a termet, mert itt munka után kiadhatta magából feszültségeit anélkül, hogy bárki rosszalló pillantást vetett volna rá.

Részéről ő a tiszteletet inkább jófejségével, segítőkészségével és megbízhatóságával vívta ki. Azzal, hogy példát mutatott másoknak és képes volt motiválni bárkit a legnehezebb pillanatokban is. Egész jól értett az emberekhez, bár ezt nem tudatosan építette fel magában. Egyszerűen csak ilyen volt, mindig a középpontban állt, és megnyerő személyisége miatt a legtöbben kedvelték őt.

A hangszórókból halkan, de határozottan szóló zenék egyaránt tüzeltek fel lelkeket és testeket. Erővel és elszántsággal töltötték meg a jelenlévők szívét és ez a hangulat hosszú évek alatt már a motiváló képekkel díszített falakba is beleitta magát – néhol ütésnyomok képében...

Danny megtörölte homlokát a nyakába akasztott, fehér törölközőjével. Az izzasztó edzés hatására patakokban folyt egész testéről a verejték, átitatva szürke trikóját. A terem fényei elsiklottak izmoktól dagadó, csokoládébarna bőrén.

Kifújta magát, aztán megragadta a bokszzsákot, mialatt Ray újra összefogta nedves tincseit egy rendezetlen kontyba, majd felvette a bokszkesztyűket. Küzdő távolságba lépett a zsákhoz, mély lélegzetet vett – majd kifújta –, s elkezdte a gyakorlatot. Ökle, sípcsontja és talpa egymást váltva érte a nehéz zsákot, melyet Danny stabilan tartott.

– Beszéltél mostanában Steve-vel? – kérdezte óvatosan kilesve a sportszer mögül. Feleletként Ray megrázta fejét és újabb köríves rúgással csapott le a zsákra. – Napok óta nem veszi fel a telefont... Pedig nyílt egy jó burgeres nem messze az ír kocsmától. Szerintem tetszene neki, kipróbálhatnánk.

– Úgy elég nehéz, hogy nincs itt – mormogta, miközben szusszant egyet a sorozat végén.

– Nem vagyok senki köcsöge, de azért kezdek aggódni érte... – Danny összeráncolta szemöldökeit, de a gondok látszólag el is tűntek ábrázatáról, amint meglátta egy csinos szőke lány rózsaszín leggingsbe csomagolt fenekét.

– Sosem változol – ingatta fejét Ray egy hitetlen mosoly kíséretében, látva barátja reakcióját.

– Ez a hajó elment – tette hozzá szomorúan Danny.

– Lesz másik – kacsintott Ray.

– Nem is azon aggódom, csak szar érzés, hogy ma megint egy-null az állás Dornannek. – Egyszerre feszült meg az állukon egy apró izom, ahogy meglátták a terem végében a nem kívánatos személyt egy hölgykoszorú társaságában. – Van egy ötösöm, hogy elkezd kötekedni.

– Legyen tíz, hogy fülét-farkát behúzva fog lelépni a francba. – Ray arcán szerény, de magabiztos mosoly húzódott, s levette kesztyűjét, hogy kezet rázhasson Dannyvel a fogadásra.

Feltűnésmentesen folytatta a bokszzsák püfölését, mialatt Dornan lassú, kimért léptekkel haladt a terem egyik végéből a másikba, mintha csak az övé lenne az egész hely. Vadászta a friss, dekoratív nőket és akár már pillantással is alázta a többi férfit. Majdnem két méteres magasságával nem volt nehéz lenéznie másokat. Nála valószínűleg csak az lehetett magasabb, aki ráállt az ő tárcájára. A szoli- és kondibérletnél talán csak a szteroidokra költött többet, észre azonban már nem futotta, s ez meg is mutatkozott abban a pillanatban, valahányszor szóra nyitotta a száját.

– Hé, Jensen! – A hang érces volt és szilárd, úgy süvített minden más zajon keresztül, mintha egy súlyos, eldobott kő lenne. Vezetéknevét hallva Ray lehúzta kesztyűit és a kulacsáért nyúlt, hogy igyon pár kortyot, egy amolyan "mit akarsz?" pillantás kíséretében. – Hol a kis köcsög barátotok? Jön nekem száz rugóval.

Az új információ hallatán majdnem félrenyelt, de sikerült sztoikus arckifejezését megtartania.

– Ha normális emberi hangnemben kérdeznéd, akkor se tudnám megmondani – vont vállat.

– Ne kelljen kivernem belőled...

– Hú, ez igen! – hangja halk volt és nyugodt, s ezzel cukkolta a féleszű óriást. – Látom, nagyon ráérsz itt pattogni nekem, de a hölgyeket felvilágosítottad már arról, hogy a szer, amit tolsz, impotenciát okoz?

A háttérben álló három nő arcára undort és szánalmat tükröző kifejezés húzódott, és kecses mozdulataikkal egyből el is andalogtak a helyszínről.

– Ezt megkeserülöd, Jensen... – sziszegte Dornan a fogai között, miközben közelebb hajolt a nála fél fejjel alacsonyabb férfihoz és mutatóujjával a másik orra előtt hadonászott.

Ray továbbra is megtartotta hidegvérét: karjait összefonta mellkasán, erőfeszítésektől nedves fehér pólója szorosan simult megmunkált izmaira vállán és hátán.

– Higgadj le, Dornan. Kettőnk közül csak egyikünk szava mérvadó ezen a helyen, és bármennyi zöldhasú lapuljon is a zsebedben, nem a tiéd lesz az.

– A helyzet az, hogy pénz beszél, kutya ugat. Te csak egy koszos alkalmazott vagy itt, míg én fizetővendég. – Ray állán még jobban megfeszült az izom, tekintete szikrákat szórt, s csak nehezen tudta visszatartani öklét, de még várt. Hitte, hogy a józan ész többet ér, mint a nyers erő. – Tégy meg egy szívességet és add át a nyomorult haverodnak, hogy egy hete van rendezni a tartozását.

Ray rendületlenül tűrte, hogy az óriás arcába köpje a szavakat – ring hiányában nem volt más választása. Vére forró lávaként lüktetett testében, s a méreg egyre jobban elöntötte elméjét, de még épp időben felcsendült egy ismerős hang, mielőtt igen meggondolatlan dolgot tett volna.

– Te pedig nekem tégy meg egy szívességet, Dornan. – Az ajtóban felhangzott Bob, a terem tulajának összetéveszthetetlen orgánuma. – Húzz el innen és ne is gyere vissza, vagy kiteregetem a szennyesed a zsaruknak. Az én fiaimmal nem fogsz cseszekedni!

Dornan tekintete szinte emberölésre is alkalmas lett volna, ám valahogy leküzdötte a lelkében dühöngő szörnyet és ajkai undorító vigyorra húzódtak. Tenyereit megadóan felemelte és tett egy lépést hátra, hogy a Ray mögött pár méterrel álló tulaj szemébe nézhessen.

– Óriási hibát követsz el, öreg.

– Azt már elkövettem. Beengedtelek. Most tűnj el innen!

A frusztráló légkör – mely észrevétlenül alakult ki valamikor még az összetűzés elején –, most pattanásig feszült és nem is oldott fel egészen addig, míg Dornan sértődött, felbőszített vadként el nem hagyta a helyiséget.

– Nincs jobb dolgotok? – kacagott Bob, ahogy végignézett az ámult jelenlévőkön, ezzel a tudtukra adta, hogy elég volt a kíváncsi, tesze-tosza tekintetekből. Lassú léptekkel bicegett Rayhez, s mikor mellé ért, megveregette a vállát. – Büszke vagyok rád. Attól tartok, én a te korodban, az erőddel egy ilyen helyzetben képtelen lettem volna visszafogni magam.

– Nem volt ebben semmi, ami büszkeségre méltó. – Fogai még mindig szorosan összezártak és homlokát is barázdálták a feszültség ráncai anélkül, hogy tudatos lett volna számára. – Csak álltam itt, mint f... hagyjuk – harapta el a káromkodást.

– Elvesztettem egy pénzes vendéget. És akkor mi van? A hely jó híre megmaradt. Sokkal nagyobb kiesést jelentene, ha szárnyra kapna, hogy az edzőim vendégeket vernek, mint ez az egy szerencsétlen hiánya. Na, meg ismered a mondást: "Úgy élj a jelenben, hogy megbánás nélkül gondolhass a múltra." – Ray tudomásul vette a szavakat és kissé meg is nyugtatták őt. – Különben én is hibás vagyok a helyzetben. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb bajt csinál, de igyekeztem róla minél több bőrt lehúzni, mielőtt kidobom. Eddig tartott. – Az öreg egyszerűen vállat vont. – Menjetek, hűtsétek le magatokat. Igyatok a bárban. Vendégeim vagytok.

– Kösz, főnök, de ma inkább kihagyom – válaszolta Ray. Nagyon nyugtalanította az ügy Steve-vel kapcsolatban és lehetőleg még aznap beszélni akart róla a barátjával.

Így hát miután elköszöntek Bobtól, az öltözők felé vették az irányt.

Akár a terem egész belsőtere, úgy az öltözők is modernek voltak, rendezettek és tiszták. A falak festései absztrakt mintákban váltották egymást téglavörös, fűzöld, rigósárga és nefelejcskék színekben. Az öltöző padlóját egyszerű, fehér csempével rakták ki, míg a zuhanyzók belső oldalaira a falakhoz hasonló színű mozaikok is kerültek.

Viszonylag rendesen beesteledett már, talán ezért is tartózkodtak csak ketten a helyiségben. Lépteik neszéhez egy csap csöpögése és Danny öltözőszekrényének nyikordulása társult csupán.

– Na, és fiú lesz vagy lány? – hallatszott később Danny kérdése a szomszédos zuhanyzóból. Igyekezett vidámabb dolgokra terelni a témát.

– Danny... Szerintem maximum négy hetes lehet az a kis magzat. Honnan tudjam? – A válasznak talán több éle lett, mint amennyire Ray saját magától is számított volna, azonban kétségtelen, ellágyult a szíve, ahogy újra eszébe jutott Emily és a csöppség.

Barátja vállat vont a zuhany alatt, de persze Ray ezt nem láthatta.

– Remélem, fiú keresztgyereket csináltatok. Megtanítanám amerikai focizni. És tizenhat éves korában én fogom először tilosban söröztetni. Rendes keresztapa leszek ám! – Ray nem szólt semmit az elvetemült ötletekre, de megmosolyogta őket. – Ha meg lány lesz...

– Ha lány lesz, huszonkét éves koráig nem engedem fiúk közelébe – vágott közbe most már a leendő édesapa is.

– Miért pont huszonkettő? – kérdezett vissza Danny, miközben kijött a tus alól és megtörölközött.

– Huszonegy évesen lesz nagykorú, addig már csak apai elvből sem lehet róla szó. Utána valószínűleg szükségem lesz még egy évre, hogy feldolgozzam... – elmélkedett viccelődve, miközben ő is derekára csavarta a fürdőlepedőt.

– Nos, bár van még pár évünk felkészülni erre, de ha potenciális vejkó-jelöltet kellene temetni, tudod a számom – kacsintott Danny.

– És még az is kapóra jön, hogy ügyvéd vagy – kontrázott Ray, s ezen mindketten felnevettek. – Te eljössz velem Steve-hez?

– Ember... Mindjárt este kilenc. Hova akarsz még Steve-hez menni?

– Téged nem izgat ez az ügy? Szerintem itt valami nagyon nem oké – vetette fel Ray, miközben már magukra kapkodták ruháik jelentős részét.

– Tesó... – Danny barátja vállára tette széles tenyereit és mélyen a szemébe nézett. – Steve felnőtt férfi, mi pedig nem vagyunk a gyámja. Nem kért tőlünk segítséget, ergo ha problémája van, megoldja ő maga.

– És ha bajban van?

– Akkor ha eddig várt az ügy, holnapig ráér. Én is aggódom érte, de már nem koslatok senki után és neked sem kellene. Menj haza, későre jár. Emilynek szüksége van rád. Oké?

– Oké... – ismételte Ray, s barátja megveregette vállát.

Talán igaza volt Dannynek. Talán tényleg haza kellett volna mennie Raynek.

De nem így történt...

Az edzőteremből nehéz, de ruganyos léptek érkeztek az éjszakába Manhattan egy csendes utcájában...

És ez az a pont, ahol a történet elejéről kiderül, hogy igazából valaminek a lezárása. Egy élet befejezése. Igen. Azon az augusztusi éjszakán Ray Jensen meghalt.

De itt még koránt sincs vége a történetnek...