Jisung úgy rohant a kocsihoz, ahogy csak tudott. Szégyellte magát, meg egy kicsit utálta is, amiért ennyire hülye volt. Dehát nem tudhatta, nem?

Az ember nem hiszi el olyan könnyen azt, amitől a legjobban fél. A tudattól, hogy megcsalták, hiszen nem volt elég jó a másiknak.
Chan és Jisung esetében ez mégis más volt. Az ausztrál uralkodni akart felette, irányítani és azt, hogy senki máshoz ne legyen köze. Persze mint mindenhol, úgy itt is megtört a gonosz, azaz balesetezett, és elhúzta a belét Ausztráliába.

A fiatal szépen lassan felfogta mindezt, mígnem Minho ki nem rakta Changbin háza előtt.

– Elmesélem ezt a srácoknak, mert már így is halálra aggódják magukat érted – mondta Minho köszönésképp, és már hajtott is volna tovább, de Jisung szomorú szemei maradásra kényszerítették.

– Érted is aggódnak, Hyung – szólt így, és szerény mosoly kíséretben intett egyet, majd hátat fordított neki. Hallotta, hogy elhajtott, így fellélegezve elindult a bejárati ajtó felé.

A szőke hajú látta már sírni Changbint, de így még nem. Ez most más volt. Teljesen össze volt törve, és a nappali szőnyegén fetrengett.

Nagyon erősen zokogott, és alig kapott levegőt. Levegőhiányában a mellkasa megállás nélkül emelkedett és süllyedt. A tüdeje szúrt. Nagyon.

Fájdalmasnak tűnt, és minden bizonnyal az is volt. Jisung sokkolódott a látványtól.

– Hyung, gyere ide – szólt a fiatal halkan, remegő hanggal. Bár tudta, hogy nem fog mozdulni, így inkább ő szaladt hozzá. Letérdelt mellé a szőnyegre, de Changbin még akkor sem mozdult, hanem magzatpózban folytatta a sírást.

Jisung gyengéden simogatni kezdte a hátát, a vállát, ahol csak érte, hogy lenyugtassa kicsit. Az idősebb azonban még percekig sírt, amik óráknak tűntek.

– Binnie... – suttogta Jisung reszketve, majdnem megszakadt a szíve a látványtól. – Nézz rám, kérlek!

Válaszként csak szipogást és heves fejrázást kapott. Changbin nem akarta, hogy így lássa őt élete szerelme. Nem akart gyengének tűnni előtte.

Jisung a kicsit sem csillapodó sírása miatt elkezdte simogatni a haját; beletúrt és gyengéden igazgatta, hátha segít. Neki általában ez nyugtatásként hat.

– Ne sírj – suttogta szomorkásan, miközben az arcáról potyogó könnyeket törölgette. – Sajnálom, hogy elmentem. Sajnálom, hogy nem hallgattam rád, és sajnálom, hogy ezt tettem veled.

Changbin lassacskán összeszedte magát. Hiába, hogy már megtörtént, sosem szerette volna, hogy a fiatal lássa őt ennyire sírni. Jisung ölébe fektette a fejét és nagyokat lélegzett, közben próbálta kényelembe helyezni magát az őt simogató ujjak által.

– Szúr- Nagyon szúr a mellkasom... nem kapok levegőt – makogta fájdalmasan, erősen a mellkasára szorítva a tenyerét.  Köhögésbe kezdett, ami majdhogynem fuldoklásba ment át.

– Johnny! – kiáltotta el magát Jisung kétségbeesetten, s mint egy varázsszóra, az inas megjelent az ajtóban. – Segítsen, kérem!

A komornyik eltűnt, s nem sokkal később visszatért a főnöke lélegeztető gépezetével. Sietősen rákapcsolta a szerkezetet, amely pár perc múlva működésbe lépett és oxigént juttatott a szervezetébe.

Alig fél óra elteltével, ami nagyon soknak tűnt aznap éjjel, Changbin légzése helyreállt. Jisung már majdnem bealudt mellette, de próbálta ébren tartani magát.

– Changbin! Changbin! – kiáltott izgatottan, megkönnyebbülve, ahogy látta, hogy az idősebb rendesen veszi a levegőt.

– Nem kellett volna visszajönnöd – motyogta a sötét hajú nagyokat pislogva. Még mindig könnyekkel küszködött.

– Dehogynem... igazad volt, nem hibáztál, nem kell okold magad semmiért – csitította el egyhamar Jisung. Tenyerét az arcára simította és a hüvelykujjával cirógatni kezdte. – Szeretlek, Changbin. Most rajtad a sor, hogy ezt elhidd.

– Te-tehát nem utálsz? – remegett meg a hangja az idősebbnek, ahogy feltette a kérdést.

– Nem, te buta! Szeretlek, hát nem érted? – nevette el magát, ahogy kicsit megpaskolta az arcát. Végül csak egy csókot nyomott a homlokára.

Changbin válaszként csak lesütötte a szemét. Érezte, hogy a szervezetében működő fontosabb szervek végre helyreállnak, és a friss levegővel a mellkasában képes volt beletörődni a jelenbe.

– Azt hittem, hogy Chan megint elvitt magával – motyogta halkan, ahogy megcsókolta a fiatalt. – De nagyon örülök, hogy itt vagy. És szeretsz.

– Minhónál voltam. Megbeszéltük a dolgokat – mondta két csók között lihegve –, Channak pedig búcsút mondtam. Most már veled vagyok, és leszek is.

– Szeretlek, Han Jisung – nevette el magát Changbin, miközben magához húzta a másikat. – Sosem engedlek ki a karjaim közül!

–––
már csak 4 rész van vissza!!
nyugodtan tehettek fel kérdéseket a sztorival kapcsolatban, vagy bármi, ami érdekel titeket. befejezésként nem hagynálak titeket megválaszolatlan kérdésékkel, az egyszer biztos^^

nekem is van kérdésem (még mindig) legyen az a 4 rész ma, vagy feldolgozzátok az eddigieket?