Majdnem tíz perc múlva Minho és Jisung kínos csendben ültek a nappaliban. A fiatal vacogott a hidegtől, várta, hogy az idősebb jól fűtött háza végre felmelegítse.

Nem tudta, miért jött, mert nem hitt Changbinnak... mégis benne volt a kétely, mi van ha igaz, amit mond. Azonban gyenge szíve nem engedte, erősen állította, hogy Minho sosem tenne ilyet.

Jisung megállás nélkül kérdezgette magától, hogy miért, miért, miért. A kérdésre sehogy sem talált választ, azonban a kitartása megtört.

Mikor hosszúnak tűnő percek után Minho ránézett és megszólalt, azt gondolta, hogy el fog szakadni az a bizonyos képzeletbeli cérna. – Elrabolt Chan?

Jisung szíve megállt.
Miért pont ezzel a kérdéssel indított?

Nem tudott rendesen lélegezni, és erős sírásba kezdett. Fájdalmas volt, ahogy lassan, nagyon lassan eljátszott a megcsalás gondolatával.
Minho közelebb csúszott hozzá az ülőalkalmatosságon, hogy védelmező ölelésbe vonja.

– Ő- ő- – próbálkozott Jisung, de mindig elakadt a szava a zokogás miatt. Nem tudta kimondani azokat a dolgokat, amiket vele tett.

– Tudom, tudom. Nincs semmi baj – suttogta Minho kedvesen simogatva a fiatal hátát, hogy lenyugodjon. Berögzült mozdulatokkal simította félre a haját a homlokából, hogy megnézze lázas-e.

– Emlékszem egy partira, ahol megcsókolt és... nem akartam elhinni. Nem tudom elhinni, hogy olyan dolgokra kényszerített – szipogta Jisung. Az idősebb vállába bújtatta az arcát, aki csak ölelte őt.

– És arra emlékszel, hogy hányszor tette meg? – kérdezte Minho suttogva, hangja rekedten hasított bele a csendbe. – Én igen. Én számoltam.

– Ő téged is bántott? – szipogta Jisung szomorúan, meglepve, alighanem teljesen legyőzve. Az összes negatív emlék, rossz gondolat ellepte az elméjét.

– Igen – mondta Minho szerény mosollyal. Eltolta magától a fiatalt, hogy az arcára simítva letörölhesse a könnyeit. – Sokszor mondtam neki nemet, de nem foglalkozott az akaratommal, ahogyan sosem tette – suttogta hallkan, szinte csak magának. – Majdnem minden alkalommal, mikor lefeküdtünk, mármint majdnem mindig rám erőltette... akkor mondtam neki, hogy hagyja abba. Negyvenhétszer.

– Negyvenhét? – nyelt egy nagyot Jisung, és egy másodpercre a sírása is csendesedett. Elképedve bámult az idősebbre. Együttértően, sajnálkozva.

– Ez rendben van... a lényeg, hogy már nincs itt – nyugtatta meg Jisungot, de a fiatal nem tudott belenyugodni a helyzetbe.

– Nem. Ezt- – szólt közbe Jisung hirtelen felindulásból. Mérgesen összeszorította az öklét. – Jelentenünk kell a rendőrségen. Minho hyung...

– Azért mert megcsalt velem? Hogy bántott és- És, hogy nem tudtam leállítani? – kérdezett vissza Minho, már ő is a sírás szélén állt. Mégis keserűen elnevette magát. – Kinevetnének.

– Egy seggfej... és erőszakot követett el, bántalmazott mindkettőnket – morogta Jisung megrázva a fejét –, hallgatnom kellett volna másokra is.

– Chan... megszállott. A nevedet mondogatta, mikor- és... Te élteted és nem fog lenyugodni, amíg meg nem talál újból. Sajnálom – motyogta Minho, a fiatal pedig a karjai közé vonta, majd jó erősen magához szorította.

– Semmi baj, hyung! Szólunk a rendőrségnek – szipogott Jisung, mire a másik csak horkantani tudott. Másodpercek sem teltek el, mikor hirtelen észbe kapott. – Istenem Changbin-

– Mi van vele? – kérdezte Minho meglepetten. Még mindig Jisung hátát simogatta, hogy mindkettejük lenyugodjanak valamilyen szinten.

– Kiabáltam vele, mert azt gondoltam, hogy hazudik. – A fiatal szélsebesen pattant fel a kanapéról és eltűnt Minho karjaiból. A fejét fogva forognj kezdett a nappaliban, mint aki hamarosan elveszti az összes maradék eszét.

– Mint három évvel ezelőtt – sóhajtotta Minho. A szőke mellé lépve biztatóan a vállára helyezte a kezét. – Írt neked?

Pont abban a szent pillanatban Jisung kapott egy (vagy néhány) újabb üzenetet.

–––
már csak 6 rész!!!!:)

MINDJÁRT VÉGE EZAZZZZ