Jisung mielőtt kilépett volna a hidegbe, egy melegnek tűnő, mégis vékony kabátott kapott fel, és kapkodva egy sálat csavart a nyaka köré. Tudta jól, hogy kint már lehűlt az idő, mégsem érdekelte annyira, hogy rendes – meleg – öltözetben hagyja el a házat.
Azt is előre tudta, hogy sok ideig fog kint lenni a hidegben. Nem akart sietni, úgy érezte, hogy szüksége van erre a pár szabad percre, amit a gondolataival tölthet.

Tudni szerette volna, hogy Minho miért volt ideges, mikor mesélt neki Chanról. Talán volt közük egymáshoz? Nem, nem, az lehetetlen, hiszen Chan egész végig vele volt. Ép emlékei szerint nem csalták meg egymást és a szó szoros értelmében dúl köztük a szerelem.

Ennek ellenére nem bízott magában és az emlékeknek csúfolt memóriafoszlányokban. Emlékezni szeretett volna már, de úgy igazából. Milyen volt Chan a múltban? Na, és Changbin? Vajon mennyire voltak jóban, tényleg szerette? Vagy... melyiket szerette a kettő közül? Chan bántotta őt?

Sajogni kezdett a feje. Érezte, hogy az elméje irányítását átveszi egy teljesen másik erő, amit már nem tud kontrollálni. Általában ez történik vele mindig, mikor agyalni kezd.

A nap huszonnégy órájában körülbelül ezen forog az agya, mégsem jut semmire, csak a fájdalom akadályozza meg abban, hogy eljusson valamerre.

Utálja ezt az egészet.

Olyan, mint mikor elindulsz egy kitaposott ösvényen, azonban az idővel elkezd egyre gazosabb és gazosabb lenni, míg végül eltűnik maga az út. Megszűnt és nem tudsz tovább haladni, mert hiányzik valami. Mégis látszik, hogy a nagy tátongó űr után van valami, ami nem hagy nyugodni, és minden vágyad az, hogy eljuss oda. De nem megy.

Jisung kezdett megőrülni. Megragadta a kabátja gallérját és felhajtotta, ámbár elkésett. A hideg fejbevágta. Bármerre nézett, elmosódott elmékeket látott, melyek bár csak a fejében léteztek, teljesen valóságosnak tűntek. Azonban mikor meg szerette volna érinteni őket, az egész kámforrá vált.

Volt, nincs. Akárcsak a józan esze a mai fagyosan hideg estén.

Elkezdett sajogni a feje, mintha valamikor már átélte volna ezt a kései éjszakát egyedül a hidegben. Rossz volt. Bizsergett és vacogott egyszerre.

– Áu – motyogta maga elé, ahogy majdbem fagyott ujjakkal a homlokához ért. Tűz forró volt, mégsem kezdtek el kiovadni az ujjai.

Megtorpant, dörzsölni kezdte a karját, hogy felmelegedjen. Remegett az alacsony hőmérsékletnek köszönhetően.

Hirtelen a semmiből elsétált mellette egy szerelmes pár, a kezükben kávés poharat szorongattak. Jól érezték magukat, nevetgéltek és szeretetteljesen pillantottak egymásra.

– Changbin – suttogta a hidegbe reszketve. És elájult.