Másnap reggel, mármint inkább délben Jisung egy akaratlan, szinte égből pattant ingert kapott arra, hogy felnyissa szemhéjait. Először csak hunyorogni volt képes, de lassacskán sikerült fókuszálni a közelben lévő dolgokra.
Tagjai el voltak gémberedve, mégis túlságosán kipihentnek érezte magát. Mindeközben a paplantól melege volt, a szőrös díszpárna pedig csiklandozta a nyakát, miközben egy óriásit ásított.

Próbált megmozdulni – mert hát hívogatni kezdte a természet –, de észrevette, hogy Changbin karjai körülölelik őt, így lehetetlenné vált számára a mozgás. Igazából amint oldalra pillantott és meglátta a hátának feszülő srácot, meg is gondolta magát, úgy határozott, hogy pár percig még kibírja.
Changbin minden bizonnyal még az igazak álmát aludta. Nagyokat szuszogott, az arca békésnek tűnt, miközben magához szorította a fiatalt a derekánál fogva.

Jisung érdeklődve tekintett körbe a szobában, hiszen ha már ebbe a helyzetbe csöppent, akkor kihasználja és elraktározza az emlékeibe azt, hogy milyen érzés ténylegesen Changbin mellett ébredni az ágyában. Felfedezés közben észrevette, hogy a függöny mellett az ablak vékony üvegén keresztül beszökött néhány kora délutáni napsugár, melyek az idősebb arcára vetődtek.

Changbin arca csak úgy ragyogott, elképesztőnek hatott a napfényben úszva.

A fiatal pár másodperccel később érzékelte, hogy igencsak meleg van a takaró alatt. Próbálkozott kiszabadulni a takaró alól, viszont megint csak ott kötött ki, hogy a másikat kezdte el bámulni. Changbinnak csak a csípőjét takarta be a paplan. A mellkasa izzadságcseppektől gyöngyözött, s azokon keresztül tükröződött a napsugár.

Jisung forgolódott egy picit, és az idősebb mellkasára hajtotta fejét. Szája mosolyra húzódott, ahogyan továbbra is az alatta fekvő arcát figyelte. Az ajkai félig nyitva voltak, a haja pedig kócosan hullott a homlokába.

Ekkor valami újabb dolgot érzékelt; a pléd alatt a lábaik össze voltak gabalyodva. Ez igencsak zavarba hozta őt, így égő fejjel feküdt, s inkább lehuntya a szemét. Az idősebb mintha motyogott volna valamit álmában, és ránézésre teljesen ártatlanul szorította Jisung testét a sajátjához.

Egy pillanatra még azt is elfelejtette a szőke, hogy mindketten meztelen voltak jelenleg. Aztán eszébe jutott minden: az éjszaka, Changbin teste, Changbin lágy érintései, Changbin kéjjel teli tekintete és Changbin... még a gondolatába is belepirult.

Ekkor hirtelen Changbin megragadta a csípőjét, és még közelebb szorította magához Jisungot, bár ez már lehetetlennek tűnt. Megint motyogott valamit maga elé és még mindig csukva volt a szeme.

Pár másodperc múlva végre kinyitotta a szemét, és amint meglátta a rajta fekvő Jisungot, egyből az arcára kúszott egy vigyor. Az a piszkosul sármos és egyben aranyos vigyor, melytől mindenki a padlóra kerül vagy éppen a fellegekben érzi magát.

– Jó reggelt – morogta mély, rekedt hanggal. Egyik tenyerét a fiatal hátára simította, a másik kezét pedig az arcára helyezte.

– Már el is felejtettem, hogy milyen a hangod, mikor felkelsz – szólt így Jisung egyből, majd meggondolatlanul folytatta: – szexi.

– A hajad úgy néz ki, mint egy madárfészek. – Changbin elmosolyodott, ahogy végigmérte a másikat, aki rózsaszín arccal tekintett le rá. – Aranyos vagy – suttogta gyengéden, majd megnyalta az alsó ajkát.

– Nem kapod meg a csókod, amíg fogat nem mosol, te mocskos gazember – grimaszolt Jisung, ahogy kiolvasta az idősebb gondolatait a mozdulataiból. Védekezésképpen újból lehunyta szemeit, amit igazából azért tett, hogy ne kelljen a másik csillogó, átható tekintetét állja.

– Nem is kértem – nevetett Changbin őszintén. A fiatal arcára simított kezével cirógatni kezdte a bőrét. Jisung csak megforgatta a szemét. Hát persze...

– Mi az? – kérdezte Changbin értetlenül, mert a világos hajú szüntelenül bámult rá azokkal a nagyra nyílt, tündöklő szemekkel. A sötét hajú fejében ezernyi gondolat fordult meg, köztük az is, hogy netán Jisung kellemetlenül érzi magát és, hogy megbánta az egész estét.

– Feküdtünk mi már le egymással a baleset előtt? – nyögte ki nagy nehezen Jisung a kérdést, amely már felébredés óta nem hagyta nyugodni.

Changbin arca egyből rákvörössé változott, amint felfogta a szavakat. – Mi-micsoda?

– Mielőtt elfelejtem. Vagy te felejted el. Csináltuk mi valaha...?

– Nem. Soha – válaszolt nagyokat pislogva Changbin. Visszaemlékezett az iskolás éveire, mikor szó szerint sóvárgott a fiatal után, a közös percekre, mikor mindennél jobban szerette volna magához láncolni, mégsem tette meg.

Ott voltak még azok a túlfűtött pillantások, melyek annyiradenagyon beindították őt, hogy legszívesebben letámadta volna, de nem, még akkor sem csinált semmit. És így ment ez éveken keresztül, egészen a baleset napjáig.

– Huh – adott ki valami furcsa hangot a fiatal –, azt hittem- Vagyis, mert arra gondoltam, hogyha már csináltuk volna, akkor most, mármint... mikor csináltuk, akkor emlékeznék valamire. De nem – magyarázta zavarodottan Jisung.

Igaz, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy ennyire közel kerültek egymáshoz. Még a szituáció is hasonló volt: Jisung most sem emlékezett mindenre és Changbin ugyanúgy odáig volt érte.

– Baba, mondtam neked már milliószor, hogy te sosem gondoltál rám úgy – motyogta halkan Changbin lesütött szemekkel. – Én voltam szerelmes beléd... meg idióta.

– Még mindig azt gondolom, hogy ez hazugság. Lehetetlen, hogy nem éreztem irántad semmit – mondta Jisung sértődötten. Nem akarta elhinni az idősebb szavait, hiszen tisztán érezte, hogy szereti. Legalábbis szerette. Vagyis... hát most is odáig van érte.

– Jó volt a tegnapi randi? – tért át Changbin egy másik témára, amint visszanyerte az arca az eredeti színét.

– Milyen kérdés ez – kuncogott Jisung megrázva rosszallóan a fejét –, nagyszerű volt az egész, Binnie.

Changbin érezte, hogy a szíve megtelik boldogsággal. Mosolyogva nézte a fiatalabbat, aki kényelmesen feküdt a mellkasán.

– Akkor jó. Majd ha emlékszel végre mindenre, akkor elmegyünk még sokszor, aztán még több időt fogunk együtt tölteni, ha együtt leszünk. – Elmélkedése és egyben szerelmes reménykedése közben a világos hajú könnyű testét még közelebb húzta magához, és becsukta a szemét. Elképzelte, hogy minden rendben lesz azután, hogy a fiatal megtudja, milyen volt a múlt.

De nagyon rettegett, hogy elbukik barátként és szeretőként is egyszerre.

Jisung arca vörös lett, mikor újból realizálta, hogy nincs rajtuk semmi.

– Felöltözhetek? – kérdezte elpirulva, már-már kényelmetlenül.

– Nem – vigyorgott fel rá Changbin. – Így fogunk feküdni egész nap.