Mint mindig mindenben; az ellentétek vonzzák egymást. Míg Changbin a bulik majdnem kilencven százalékában józan marad, addig Jisung száz százalékig részeggé változik.
Ma éjszaka sem csinált mást, csak adagolta a szervezetébe az alkoholt. Egyik pohár után nyúlt a következőért, de mielőtt az elfogyott volna, már az azutánit szorongatta a szabad kezében, mintha muszáj volna.

Changbin nem szólt, csak csendben nézte, és hagyta, csináljon azt, amit akar. Tudta jól, hogy ha szólna neki, azzal csak kizökkentené a szabadságérzetéből. Azonban annak minden bizonnyal az lenne a következménye, hogy a fejfás által okozott fájdalom miatt elájul.

Ő nem olyan, mint Chan. Nem is akart olyan lenni. Talán egyszer régen, mikor még mindketten Jisung legjobb barátai voltak, akkor szerette volna, hogy a fiatal úgy tekintsen rá, mint ahogy Chanra; hogy csodálja és szeresse őt, ahogyan Chant szerette.
Most azonban esze ágában sem volt. Még hasonlítani sem akart az idősebbre. Eddig sem szerette volna, és sosem fogja szeretni azt, hogy a fiatalabb a kérésére cselekedjen.

Undorítónak tartja az erőszakot. Undorodik már a gondolatától is, hogy netán Jisung valamit az akarata ellenére csináljon, csak azért, mert ő arra kéri.

Changbin az egyre mélyebb gondolataiból nehezen tudott kimászni, mégis sikerült neki. Jisung szokásosan az ivás után a tánctérre botorkált, s magával rángatta őt is. Megint táncolni kezdett. Imádott táncolni, azonban azt még jobban szerette volna, ha az idősebb táncol vele.

– Nem, Jisung – rázta a fejét Changbin huszadszorra, mikor még mindig nem értette meg a másik, hogy ő bizony nem táncol. Félt bevallani, de az az igazság, hogy halvány lila gőze sincs arról, miként kell művelni ezt a táncnak csúfolt dolgot.

– Légyszi? – biggyesztette le az ajkát kérlelően Jisung, hátha beválik. Kiskutya szemei megdobogtatták az idősebb szívét, még egy kis bűntudatot is érzett a mellkasában, de még azért sem gondolta meg magát.

– Nem – mondta kurtán, és azért, hogy nehogy megessen Jisungon a szíve, elfordította a fejét, úgy folytatta a sör ivását.

A tömeg szélén álltak, itt kevés ember volt, mégis Changbin akaratlanul vezette végig rajtuk a szemét. És legnagyobb szerencsétlenségére – vagy nem is – találkozott a tekintete Chanéval.

Mérges, összehúzott szemekkel nézett rá, s mellette Minho állt, akinek fogalma sem volt arról, hogy mi történik jelenleg. Minho ilyen volt, Chan mellett megbolondult, annyira szerette őt, még annak ellenére is, hogy miket művelt a múltban és még ma is az idősebb.

Changbin automatikusan nyúlt Jisung csípőjéhez, és maga elé igazította, hogy még véletlenül se vegye észre a másik kettőt.

– Most persze fogni akarsz? – nézett rá egy széles vigyor kíséretében. Talán azt gondolhatta, hogy Changbin lassú táncba invitálta, de nem. Az idős szerényen elmosolyodott, mire Jisung arca még ragyogóbbá változott. A vigyor, ami az arcán tündökölt elképesztően aranyossá tette őt, hiszen apró gödröcskék jelentek meg, és a szemei csíkká szűkültek.

– Néha igen – válaszolt Changbin egy alig látható mosollyal. Jisung nevetni kezdett.

Valamiért Changbin mélyen legbelül remélte, hogy Chan hallja a nevetését. Talán csak bosszút akart állni, de tudta jól, hogy egy ilyen apró húzással nem törleszti a tetteit.

A sötét hajú a szeme sarkából látta, hogy Jisung közelebb hajol hozzá, így az álla alá nyúlt. Egy szenvedélyes csókot leheltek egymás ajkaira. Changbin reménykedett, hogy mindenki, aki rájuk néz – leginkább a feléjük haladó Chan –, az látja, hogy mennyire boldogan simulnak egymáshoz. Jisung a karjait a sötét hajú nyaka köré fonta, és még közelebb nyomult hozzá.

Általában az idősebb utálta, ha a nyakához érnek, de most kifejezetten jól esett neki, ahogy Jisung apró csókokat hagyott a fedetlen bőrén. Közben felvette a szemkontaktust Channal, aki a tömeg közepén cövekelt le, s tétlenül tekintett körbe.

Chan iszonyúan mérges volt. Fortyogott a dühtől. Pár (egyáltalán nem gondolkodással töltött) másodperc után úgy döntött, hogy mindenkit, köztük Minhót is arrébb löki az útjából, hogy Changbinhoz mehessen. Be akart húzni neki egy nagyot, mert utálta, hogy a fiatalt mindig elveszi tőle.

Jisung eközben kicsit elhajolt Changbin nyakától, és helyette a hívogató ajkaira tapadt. Az idősebb nem akart elválni tőle, mégis megtette; maga mögé lökte, mielőtt Chan megérkezett volna.

– Mi a fasz – kezdett bele gúnyosan, szinte köpte a szavakat. Válaszként kapott három nagyra nyílt szempárt, mivel Minho is megérkezett mögé és kérdően bámult rá. – Szakítottál velem, hogy vele kúrogass?

– Most azonnal fogd be, Chan – szólt vissza Changbin meglehetősen higgadt ábrázattal, mégis a hangja elképesztően mély volt.

– Nem, baszdmeg! Mindig mindent elcseszel. Tönkretetted nemcsak a saját, de még másik kettő ember életét is és most azt gondolod, hogy visszaszerezheted azt, ami sosem volt a tiéd? – fröcsögte Chan, miközben pofátlanul Changbin arcába hajolt. – Azt hiszed, hogy hagyom, hogy megint ellopd tőlem Jisungot?

– Úgy néz ki, hogy nem látod jól a dolgokat. Jisung már velem van, nem kell ellopnom tőled – válaszolta Changbin egy erőltetett vigyor kíséretében. A szőke ausztrál szemei szikrákat szórtak, de a sötét hajú még akkor sem hagyta abba, mikor megragadta az ingje gallérját. – Nem foglalkoztál vele, csak kihasználtad. Megcsaltad, akárcsak évekkel ezelőtt! Hagyj békén minket, Chan!

– Szánalmas vagy, Changbin. Szerinted érnek valamit a szavaid? – nevette el magát a göndör szőke, mintha maga az ördög szólalt volna meg belőle.

És Seo Changbinnak több sem kellett; behúzott neki egy nagyot.

– Baszki, ez kurvára jól esett! – mondta Changbin a csuklóját mozgatva, s izgatottan nézett az "ellenfelére". Chan megbotlott az ütéstől, de mikor visszaszerezte az egyensúlyát, valami megváltozott a tekintetében. Nem csupán dühös volt, hanem a tekintetében a gyilkolás iránti vágy tükröződött.

– Mi a franc? Ezt még rendesen visszakapod- – kezdett bele kiabálva, de lassú volt. Changbin könnyen kihajolt az ökle elől, így az ütés csak a levegőben végződött. A sötét hajú vissza is adott egy kétszer akkorát, majd megragadta Chan pólóját és maga elé húzta.

– Már nem vagyok olyan gyenge, mint voltam. Ezt megbánod még...

Jisung hátat fordított. Nem akarta látni. Elég volt neki az, hogy hallja az egészet: egyik ütést a másik ütés után.

Szörnyű.

Egyre több ember gyűlt köréjük. Az emberi kíváncsiság annyira butává teszi az embert. Nemhogy segítenének Channak, mielőtt még Changbin megöli. Ők inkább nézték, még videózták is az eseményt.

Felix előkerült valahonnan, és szoros ölelésbe vonta Jisungot.
A fiatal hallotta a következő ütést, a félelemtől összegörnyedt, s ha Felix nem fogja, megeshet, hogy elesik.

Changbinnak könnyű volt, hiszen annyit edzett, mintha csak erre várt volna az elmúlt három évben.

– Baszd meg, te önző kis szemét. Három évvel ezelőtt sem, és most sem értelek... csak a saját szórakoztatásodra tartottad magad mellett erőszakkal Jisungot! – ordította Changbin, miközben szüntelenül ütötte az alatta lévő arcát.

A tömeg csak gyűlt. Új szenzáció: a divatcég elnöke megvert egy random embert egy barátságosnak induló partin.

Jisung szükségesnek érezte leállítania ezt az egészet. Nem akarta, hogy botrányba keveredjen Changbin, ahogyan azt sem, hogy a céggel történjen valami.

– Elég lesz! Hagyd abba- – kiáltotta siránkozva, ahogy félénken közelebb lépett hozzájuk. – Meg fogod ölni, ha folytatod! Changbin, kérlek fejezd be!

A sötét hajú lefagyott, ahogy meghallotta Jisung hangját. Leengedte karjait és tétlenül bámult az ütésektől felismerhetetlenné vált véres arcra.

Ellazult, ahogy megérezte Jisung érintését. Remegve állt fel, és a tömegbe vágtatott, hogy minél hamarabb eltűnhessen a helyszínről.

– Várj! Changbin! – kiáltotta Jisung, miközben próbálta utolérni a tömegben. Ez nem jött össze, hiszen a sötét hajú profin szívódott fel, akárcsak a kámfor.

Végül a fiatal megtalálta őt kint az udvaron.

– Changbin-

– Ne érj hozzám! Nem akarlak bántani – szólt vissza feszengve a sötét hajú, s gyorsan arrébb lépett, nehogy Jisung kezei hozzá tudjanak érni.

– Légyszi... Hagyd, hogy megnézzem a kezed – kérlelte remegve, még mindig síró arccal Jisung. Közelebb lépett, és újból kinyújtotta felé a kocsonyaként reszkető kezét.

Changbin hagyta magát, így nagy kezeit óvatosan megvizsgálthatta. A jobb ökle vérzett, a balon pedig horzsolások voltak.

Jisung egy aprót sóhajtott. – Binnie...

Changbin megrázta a fejét, és újból messzebbre lépett tőle. – Elég. Nem hiszem el, hogy ezt tettem.

– Miért? Te csak... azért tetted, mert bántott engem. – Jisung hangja megváltásként hangzott az idősebb fülében, melytől egy kicsit lenyugodott.

– De hagytam, hogy végignézd. Sajnálom – suttogta megbánóan. Bár könnyes szemmel, mégis végre felnézett a földről és a tekintetét Jisungra vezette.

A világos hajú gyorsan cselekedett, két apró tenyere közé fogta Changbin arcát. – Köszönöm, hogy aggódsz értem  – mosolygott rá kedvesen. A hüvelykujjával megsimította a puha orcáját.

Lehajolt, és egy lágy csókot nyomott a telt ajkaira. Changbin viszonozta, majd felbátorodva a  derekára helyezte kezét, hogy közelebb tudja vonni magához.

– Én tényleg sajnálom... – suttogta az ajkaira Changbin, ahogy a homlokát a másikénak döntötte.

– Nincs semmi baj, Binnie – hümmögte két csók között Jisung. – Menjünk haza.

– Menjünk is- Nem akarom megint megverni.