Az idő kint egyáltalán nem volt hűvös, még kellemesnek sem nevezhető. Általában a tél hamar jön és hamar is megy, de idén valahogy más volt. Talán azért marad ilyen sokáig, hogy ezzel Changbin agyára tudjon menni, ugyanis a sötét hajú bizonyos szintig szerette a telet; a fehér tájat, a forró teát meg a kandallónál való felmelegedést. Azt viszont ki nem állhatta, hogy szétfagy a hidegben, s úgy érzi, hogy már nem tudja mozgatni a végtagjait.

Mégis, ennek ellenére Changbin kiállt a hidegbe a bejárati ajtóhoz kis járdácska mellé. Lerázta magáról a rossz érzéseket, és csak arra gondolt, hogy Jisung nemsokára megérkezik majd, és végre bemehetnek a meleget nyújtó házba.

Nem tartott sokáig, csak néhány vacogós percig, mígnem a szőke megérkezett fekete Audijával. A várakozó dideregve nézte végig, ahogy leparkol, majd komor ábrázattal kiugrik a vezetői ülésből.

– Jisung! Gyere ide – szólt azonnal Changbin, ahogy meglátta a szomorú arcát. Amint találkozott a tekintetük, úgy érezte, hogy tennie kell valamit. Hirtelen még azt is elfelejtette, hogy pár másodperccel ezelőtt majdnem megfagyott.
Jisung arca egy pillanatra felragyogott, majd egyenesen, gondolkodás nélkül a karjai közé futott, és a mellkasának vetette magát.

Az idősebb eleresztett egy megkönnyebbült sóhajt, s jól látta a saját leheletét a hidegben, amitől újonnan kirázta a hideg.

A szőke mit sem törődve a hideggel, úgy bújt Changbinhoz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Már nem fázott, nem didergett, hiszen most már otthon van: Changbin karjai között.

– Miért állsz itt kint? – törte meg a csendet Jisung kíváncsian, mivel ez a kérdés már akkor megfogalmazódott benne, mikor meglátta az udvaron állni a fekete hajú srácot.

– Rád vártam – válaszolta szűkszavúan Changbin, és egy pillanatra behunyta a szemét, miközben magába szippantotta a kinti levegővel keveredő Jisung illatot. Minden fájdalma elpárolgott, csak kicsit bizsergett a bensője, de csak a boldogságtól. Örült, amiért karjai között tarthatta a vékonyka fiatalt.

– De hideg van – értetlenkedett a fiatal, s megpróbált a másik szemébe nézni, de be volt hunyva, így nem tudta végrehajtani ezt. Nem tudott semmit sem kiolvasni a tekintetéből.

– A szívem érted dobog, és az éppen eléggé felmelegít. – Szinte lassított felvételben nyitotta fel a szemhéjait, majd lágyan Jisung szemébe bámult, ahogy kimondta a szavakat.

Jisung úgy érezte, hogy egy pillanatra nyom a mellkasa, aztán összeszorult a gyomra, elakadt a lélegzete, végül persze, mint általában Changbin közelében: kigyulladt a feje a zavarától. Gyorsan elbújtatta a vörös arcát Changbin mellkasában. A pillangók a gyomrában önálló életre kezdtek, úgy repkedtek, mintha felzavarták volna őket.

– Menjünk be – mondta a sötét hajú, és meg sem várva a válaszát behúzta a fiatalt az előszobába. Ahogy becsukta az ajtót, még mindig szorította őt. Nem is tervezte elengedni. – Mi a baj?

– F-félek. Mi van, ha mérges lesz? – morogta az orra alatt Jisung, még mindig az idősebb pulcsijába bújtatva az arcát.

– Ne félj, nem hagyom, hogy bántson – válaszolta Changbin kedvesen. A karjai közt lévő nem mozdult, így óvatosan simogatni kezdte a hátát. Nem érkezett válasz.

– Na, Jisung...

Még mindig nem reagált, csak szótlanul állt és remegett a félelemtől, ami átjárta a testét, ahogy Chanra gondolt.

– Gyerünk, Baba – próbálkozott továbbra is Changbin, de egyből elharapta a nyelvét, mert Jisung felemelte az arcát, és szembe találta magát a csillogó szemeivel.

– Minek hívtál az előbb? – kérdezte mosolyogva, mire Changbin arca rákvörössé változott.

A fogai közé szorította az alsó ajkát, és másfele kezdett bámulni, ami nem volt egyszerű az előszobában. – Baba...

Jisung még szélesebben elmosolyodott.

– Megölelhetlek? – kérdezte féloldalas vigyorral, és ezzel elérte, hogy Changbin rávezesse a tekintetét.

– Milyen kérdés ez? – nevetett fel hangosan, a karját a fiatal vékony dereka köré fonta és magához szorította. Jisung is nevetésben tört ki. Hirtelen boldogság járta át a testüket, lelküket, mindenüket.