Changbin minden koncentrációját a fülelésre szentelte, s jól hallotta, hogy mozgolódik valaki – kizárásos alapon Jisung – az emeleten. A puha léptek hamar felhangosodott, amint kiért a folyosóra. Igazi hangzavar keletkezett, mikor a fiatal letrappolt a lépcsőkön, és befordult a folyosóról a nappaliba. Az alakja hirtelen jelent meg a boltív alatt, a sötét hajú majdnem eleresztett egy hangos kiáltást annyira megijedt és örült meg egyszerre. Jisungon az egyik kapucnis pulcsija volt, és iszonyúan aranyos volt benne. Nyilván ez legfontosabb dolog, amit először észrevesz...

– Changbinnie – suttogta Jisung a fennálló - egyáltalán nem kínos - csendbe, miközben zavartan a földet bámulta. Kicsit izgult a történtek miatt, nem tudta, hogy álljon az idősebbhez.

– Hé – szólt Changbin kedvesen, mire Jisung lassan felemelte a fejét a földről. A sötét hajú érdeklődve nézte végig, hogy a kapucnis fiú végigsétál a szobán, majd megáll közvetlen előtte, ezzel kitakarva a tévé képernyőjét.

Jisung sietősen megfogta az idősebb karjait, és arrébb pakolta az öléből, hogy helyettük ő ülhessen oda. Amint helyet foglalt, egyből Changbin nyakába bújtatta az arcát.

Az idősebb arca égni kezdett a zavartól, akadozott mozdulatokkal a vékony test köré fonta a karját és közelebb szorította magához Jisungot. Próbálta felfogni a jelenéseket, és nem túlzottan izgatott állapotba kerülni, ami valljuk be, eléggé kizárt dolog, ha már így az ölébe fészkelte magát a másik.

– Sajnálom – motyogta az orra alatt Jisung szomorkásan. Changbinnak hegyeznie kellett a fülét, hogy rendesen értse a mondandóját. Jól hallotta, amit hallott? Egyedül ő tartozik bocsánatkéréssel, hiszen ő ült a kormánynál a baleset idején.

– Mégis miért? – kérdezett vissza értetlenül, és próbálta felvenni a szemkontaktust Jisunggal, de ő kerülte a tekintetét. Nem tudta mire vélni ezt a viselkedést, talán még mindig emésztette a friss emlékeit a múltról.

– Még a múltkoriért. És az azelőttiért. Mindig hagytam, hogy Chan megüssön. És kiabáltam veled, amiért rászóltál, hogy hagyja abba – motyogta a világos hajú, miközben újból az idősebb nyakába bújtatta az arcát. Reszketni kezdett a félelemtől, hogy a szőke beállít az ajtóba, és valamit ismételten az irányába hajít.

– Mire emlékszel? – kérdezett újból Changbin, még mindig érdeklődve. Nagyon kíváncsi volt, és reménykedett, hogy emlékszik fontos dolgokra, mint például arra, hogy Chan néha napján igencsak negatív tényező az életében.

– Hogy- Chan mindig megütött és olyankor hozzád menekültem – suttogta teljesen elgyengülve. – Chan azt mondta, hogy te és én nem voltunk jóban azután, hogy összejöttem vele, de emlékszem-

– Legjobb barátok voltunk, Jisung. Nagyon jóban voltunk – mosolygott szomorúan Changbin. Nem mert többet mondani. Tudta, hogy a barátságuk mindig is biztos pont volt, így most is annak kell lennie. 

– Sajnálom.

– Nincs semmi baj – mormolta a sötét hajú halkan. Jisung hátrébb húzódott, hogy a másik szemébe tudjon nézni. Apró tenyerei közé fogta Changbin arcát. Nézte, hogy az idősebb csak pislog, majdnem elájulva a látványától, de ő csak gyengéden mosolygott.

– Nagyon sajnálom – suttogta újból. A szemei szomorúnak tűntek. Alig bírta visszatartania könnyeit. – Én próbálok emlékezni. Tényleg- csak fáj a fejem. Nagyon.

– Kérlek emlékezz rám... Emlékezned kell! – suttogta szintúgy Changbin, ahogy a homlokát a másikénak döntötte.

– Ígérem. Megígérem, hogy fogok rád emlékezni – szipogott szomorkásan Jisung, a szeme sarkában megjelent egy óriási könnycsepp. Changbin gyorsan letörölte az ujjával, majd az alsó ajkán is végighúzta a hüvelykujját.

– Kérlek, csókolj meg. Changbin- emlékezni akarok! – kérlelte a fiatal majdhogynem fulladozva. Nehezen tudott lélegezni, mert nagyon vágyott Changbin csókjára, valamint a még mindig hiányzó emlékeire.

– Az nem segítene. Mi azelőtt sosem csókolóztunk... Jisung – válaszolt Changbin egy szomorú mosoly kíséretében. Érezte, hogy az apró darabokban álló szíve még apróbb szilánkokra törnek.

– Szerelmet érzek az emlékeimben. Erősebbeket, mint Chan iránt és- Ez igaz szerelemnek tűnik... Mi talán-

– Nem. Mi sosem voltunk együtt. Csak Channal voltál. Nemsokára emlékezni fogsz – jelentette ki a sötét hajú, s lezártnak vélte a témát. Nem akart erről többet beszélni, mert akkor újból feltépődnek az alig begyógyult sebek, akár nála, akár Jisungnál.

– De ez- nagyon zavaros. Én érzem, hogy- nagyon szerelmes voltam beléd és- Esküszöm ez az, amit éreztem akkor... Hyung, te- – hebegett-habogott Jisung, azonban ahogy megérezte a melegséget az arcán, feltette volna a kérdést, ami megfogalmazódott benne, ha Changbin nem csókolja meg.

A sötét hajú nem hagyhatta, hogy lássa őt sírni. De Jisung érezte a forró könnycseppeket, melyek az ő arcát is érintették.

– Ne sírj, Hyung... sajnálom. Milyen régóta emlékszel?

– Egy nagyon-nagyon hosszú idő óta... Sungie. – Jisung az apró, remegő kezeivel letörölte a könnyeket, amelyek végigszáguldottak az idősebb meggyötört arcán.

Changbin az arcát az apró tenyérbe bújtatta, és lecsukta a szemeit.

– Sajnálom – mondta újra és újra Jisung. Még belegondolni sem mert abba, hogy milyen rossz lehetett eddig – és még mindig a másiknak. Habár csak egy apró lámpa égett a szobában, és kint már lement a Nap, Jisung még így is látta a szeretetet Changbin szemeiben, ahogy felnyitotta azokat.

– Én- nagyon szeretlek, Jisung. Nagyon.

Jisung nem válaszolt, hiszen elveszett a főnöke, mármint a volt legjobb barátja csillogó szemében. Közelebb hajolt hozzá, és egy puszit lehelt az ajkaira, de Changbin arrébb lökte őt.

– Nem csinálhatod ezt... e-ez fáj. Nagyon is fáj. Szörnyen- És te Channal vagy együtt. Csak... csak kérlek ne – nyögte ki Changbin elhaló hangon, miközben elképesztő sebességgel dobogott a szíve.

– Sajnálom, Binnie. Többet nem csinálom... – motyogta lehajtott fejjel Jisung. – Megoldjuk, csak hagyd, hogy emlékezzek.

Changbin beletörődve a helyzetbe csak bólintott egyet. Mi mást csinálhatott volna? Ő is nagyon szeretné, hogy emlékezzen rá a fiatalabb, de ne úgy, hogy csókokat lop tőle. Annyira szereti Jisung ajkait, hogy már fáj.

– Maradsz éjszakára? – kérdezte Changbin visszafogott hangon. Pár percig nem mozdult senki, csak nézték egymást, végül Changbin bontotta meg a szemkontaktust, s nagyot nyelve elfordította az arcát egy másik irányba.

– Igen. Vigyél fel a lépcsőn. – A válasz tömör volt, mindent elmondott, s boldogsággal töltötte el Changbin szívét. A fiatal csak vigyorogva nézett rá.

– Mármint... cipeljelek fel? – ráncolta a homlokát kissé értetlenül Changbin.

A világos hajú teli szájjal bólogatni kezdett, mire az idősebb csak elnevette magát. Jisung combjai alá nyúlt. – Kapaszkodj, te kis koala!

Jisung aprót sikított, és a nyakába kapaszkodott, ahogy Changbin felállt a kanapéról. Közelebb bújt hozzá, mosolygott, hiszen viccesnek tartotta, hogy ez tényleg megtörténik; tényleg felcipeli őt az emeletre.

– Kaphatok egyet? Csak egyet... – kérdezte hirtelen Jisung.

– Csókot? – kérdezett vissza Changbin meglepetten, apró pírral az arcán.

– Légyszi – nyávogott a fiatal, ahogy elhúzta a szóban található magánhangzókat. Changbin megállt, és eleget tett a kérésének. Egy lágy csókot nyomott a fiatalabb puha ajkaira. Jisung belesimult, és nagyot sóhajtva a sötét fürtökbe túrt, hogy közelebb vonja magához a finom ajkakat.

Végül lihegve elváltak egymástól, és Changbin folytatta az utat felfelé a lépcsőn.

– Istenem, egyszer a halálomat fogod okozni – mormolta az orra alatt az idősebb, ahogy benyitott a szobába. Jisung csak mosolyogva bámult rá, hagyta, hogy befektessék az ágyba, majd betakarják őt.