Alig telt el nehány perc, Chan kirogobott a liftből, majd végigsietett a folyosón. Jisung valahogy érezte, hogy közeledik a vég, ami meg is jelent a szőke ausztrál alakjában, és mérgesen trappolt be az iroda ajtaján. Nem köszönt, csak egyenesen a fiatalabb asztalához vezették a lábai.

– Állj fel – mondta, a hangja nem volt kérlelő, sem parancsoló, szimplán csak kijelentő. Ellenkezést nem tűrő. Jisung megijedt az éltől a hangjában, a mérgesen összehúzott szemeitől, így remegve talpra állt.

– Chan, mi a baj-

– Miért őt hívtad? – ordította idegesen, teljesen kikelve magából. A kérdést tök feleslegesen tette fel, mert mielőtt Jisung válaszolhatott volna, megragadta a nyakkendőjét. – Mi a faszért szóltál neki? Rosszul voltál! Én vagyok a barátod, engem kellett volna értesíts az állapotodról! – A hangjából ki lehetett hallani a sértődöttséget, meg némi fájdalmat. Ám a tettei teljesen az ellentettjét sugallták; az ujjai görcsösen szorították a nyakkendő anyagát, a szabad keze pedig ökölbe volt szorítva.

Jisung nagyot nyelt, ahogy megszeppenve bámult az előtte álló, szinte a méregtől fortyogó srácra. Ha akart volna, akkor sem tudott volna megszólalni, mert Chan szemei szikrákat szórtak, amik belé fojtották a kimondani kívánt szavakat.

– Én kellett volna segítsek neked, és nem ő! Elegem van. Mindig is Changbin után mentél, francba az egésszel! – ordítozott, miközben közelebb rángatta magához a fiatalt. – Elég ebből, oké?!

– Chan- – kezdett bele az asszisztens, de a nyakkendőjét erősen szorította a másik, így csak fulladozó hangokat tudott kiadni. Akarata ellenére gyűltek könnyek a szemébe. – S-sajnálom.

– Az enyém vagy – suttogta az idősebb ridegen. Közelebb hajolt hozzá, erőszakosan préselte az ajkait Jisungéra, aki csak nézett.

Mi történik?

Nem tudott mozdulni, mintha valami földöntúli erő ragadta volna meg, és kényszerítené a mozdulatlanságra. A könnyek száguldva záporoztak végig az arcán.

Érezte Chan követelőző ajkait, melyek szinte marták a sajátját. Úgy érezte, hogy menten kicsúszik a lába alól a talaj; hogy a következő pillanatban össze fog esni. Meg is történhetett volna, ha az ausztrál nem préseli magához, s ha nem szorítja agresszívan a nyakkendőjét. – Csakis az enyém, Jisung. Kezdd el végre felfogni!

– Én- – kezdett bele Jisung, de elakadt, ahogy meglátta Chan szemében megvillanni a szikrát. Ha szemmel képes lenne ölni, Jisung már rég halott lenne, de jelen esetben csak ijedten húzta össze magát.

De aztán megtörtént, amire készült, mégsem állt készen. Chan megpofozta. Jó erősen. A reszkető fiatal összeszorította a szemeit, valamint az ajkait, nehogy elhagyja a száját egy szitokszó.

Az ausztrál végül elengedte, és hátrább lökte. A fiatal az asztalba ütközött, így felpattantak a szemhéjai.

És a fiatal emlékezett. Nem mindenre, de ezernyi emlék száguldott az elméjébe.

Nem kapott levegőt.

Levegőre van szüksége, különben meg fog fulladni a félelemtől, és az egyre inkább erősödő emlékektől, amik elnyomták a teste felett az irányítást.

A barátja újabb ütésre emelte a kezét, de aztán meggondolta magát, és inkább hátat fordított Jisungnak. Elment, maga mögött hagyva a zokogó fiatalt, akire rátört egy újabb roham.

A szemei lecsukódtak, és azt érezte, hogy itt a vég. Ez pedig teljes egészében Chan hibája.

Changbin eközben a biztonsági szobában volt, ellenőrizte a kamerákat. Legnagyobb meglepetésére Chan megjelent a semmiből, így a felvételen követte őt egészen az irodáig.

Az egész jelenetet végignézte: hogy Chan hadar, mérges, csapkod; Jisung pedig pislog, tátog és alighanem fuldoklik.

A főnök kisebb szívrohamot kapott, ahogy látta, hogy az asszisztensének az elgyengült teste a földre hullik. Kapkodott, inkább be sem fejezte az ellenőrzést, helyette máris rohant vissza a lifthez.

A szűk dobozban majdnem elordította magát, és már bánta, hogy nem a lépcsőházat választotta, hiszen biztos volt benne, hogy gyalog hamarabb megérkezne. Ahogy a lift kinyílt előtte, futni kezdett az iroda irányába. Beszáguldott a tárva nyitva hagyott ajtón és az élettelennek tűnő test mellé térdelt. – Jisung...?

Jisung valamit motyogott, megpróbált mozogni, de valahogy nem jött össze neki. Így hát Changbin a karjai közé vette és egyenest a kanapéhoz cipelte.

A szőke szemhéjai lustán nyíltak fel.

Changbin hamar letette, óvatosan betakarta, majd mikor visszafordult volna, hogy az asztalához megy, meghallotta.

Egyetlen egy szót, ami őrült rohanásra késztette a szívét.

Mellkasa reménnyel telt meg. A név, amin Jisung szólította, ugyanaz volt, ahogyan régen hívta. Talán... emlékszik valami másra is?

– Binnie?

– Igen? – kérdezett vissza kedvesen. Suttogott, nem mert hangot adni az örömének.

– Sajnálom, hogy sosem hallgatok rád.

Jisung újból elájult. Több ezernyi emlék ugrott be neki.