Changbin elégedetten sóhajtott egy nagyot, majd a másik oldalára fordult az ágyban. Még a hő, a kéj és az izgalom hatása alatt állt, az összes érzelem végigáramlott a testén, ő pedig elengedte magát; kényelmesen sodródott a kavalkáddal. A könyökére támaszkodott, az állát a tenyerében nyugtatta, úgy vizslatta árgus szemekkel a mellette fekvő Jisungot. A világos hajúnak még mindig vörös színben pompázott az arca, akárcsak Changbinnak.

Az elmúlt fél - vagy másfél - óra őrületes volt.

– Hm... ez kínos lesz hétfőn – nevette el magát Jisung. Hanyatt vágódott az ágyon, majd nagyokat szippantott a levegőből. Próbálta összeszedni magát, hogy a másik szemébe merjen nézni úgy, hogy nem jut eszébe az, mit is tettek, és hogy mennyire meg akarja ismételni.

– Igen... – értett vele egyet nagyot nyelve Changbin. Nem bánta meg a tetteit, csak attól rettegett, hogy mi fog történni, ha a szőke ausztrál tudatára jut. Kedvesen csillogó szemekkel bámulta a mellette nyújtózkodó fiatalt, akit mindennél jobban szeretett. Órákig képes lett volna figyelni őt, ha Jisung nem mozdul bele a csendéletbe. Akadozott mozdulatokkal húzott magára egy takarót, majd lassan, kicsit vonakodva közelebb feküdt hozzá.

– Sajnálom... – suttogta Changbin gyengéden. Azt hitte, azért mozog így, mert fájdalmat okozott neki és most tart tőle. Egyáltalán nem akarta bántani a fiatalt.

– Mégis miért? Én is akartalak – motyogta Jisung az orra alatt. Félreértette az idősebbet, azt gondolta, hogy azt sajnálja, megtették, amit - lehet - nem szabadott volna. Eleresztett egy rövidke kacajt, majd az ajkait az idősebb nyakára nyomta. – Akarom mondani, még mindig akarlak... – vigyorogta Changbin arcába, mire egy meglepett nyögést kapott válaszul. Jisung felbátorodott, így résnyire nyitott puha ajkakkal csókolt bele nyakhajlatába, ezért a másik megremegett az érintésétől, mint a nyárfalevél nagy, vad szélben.

Jisung pár másodperccel később pihegve döntötte oldalra a fejét. Mámorító érzés kerülgette, amit az idősebb bőrének esszenciája művelt vele. Elgyengülve megkapaszkodott Changbin vállaiban, mert úgy érezte, hogy még mindig forog vele az egész világ. Szerette volna megcsókolni a piros párnácskákat, de tudta, nem szabad újból átlépnie a határt.

Pedig az igazat megvallva kezdett egyre jobban beleszeretni a főnökébe, amit mérhetetlenül furának tartott. Miért pont a főnökébe? Lassan már a határ túloldalán fog tartózkodni.

– Együtt vagy Channal – suttogta Changbin kicsit szomorúan, miután apró csókot lehelt a fiatal arcára, ezzel kizökkentve az elmélkedéséből. Az idősebb sem gondolt különbre, Jisung körül forgott az agya - mint az elmúlt pár hétben éjjel-nappal.

– Ah... igen. – Jisung elbújtatta az arcát Changbin mellkasában, és nagyot sóhajtott. Sajnálta, hogy ilyen helyzetbe hozta a munkaadóját, a főnökét, akit nagyon kedvel. Annyira, hogy képes volt lefeküdni vele úgy, hogy közben barátja van. – Uh... csak- ne mondjuk el neki.

Changbin ajkai közül akaratlanul csúszott ki egy fáradt sóhaj, ahogy visszagondolt az elmúlt fél éjszakára. Kíváncsian nézte, hogy Jisung puha ujjai a mellkasán lévő hegeket érintik. Megborzongott.

– Szerintem... – kezdett bele akadozva Jisung, de a sötét hajú óvatosan közelebb húzta magához, ezzel beléfagyott minden kimondani szánt szót. Csend lett, és a fiatal hamar bealudt a sötét hajú fiú simogató kezei között.

Changbin ébren volt, mert nem tudott aludni a lentről beszűrődő hangos zenétől. Fájt a feje.