Jisung a parti estéjén fekete farmert viselt egy kinyúlt, fehér pólóval és egy világos farmerkabáttal. Barátja, Chan is valami hasonlót viselt, csak sötétebb árnyalatban pompázott a kabátja. A karját védelmezően a fiatal nyakában pihentette, mintha túlontúl jelezni akarná Jisungnak, vagy bárki másnak (esetleg mindenkinek a világon), hogy Jisung hozzá tartozik és senki más nem nyúlhat hozzá.

A szituáció deja vu érzést keltett az alacsonyabban. Minden bizonnyal élt már át hasonló estét, de jelenleg semmire sem emlékszik, ha pedig mégis, akkor csak emlékfoszlányokra. Amiktől fáj a feje.

Azt nagyon jól tudta Jisung, épkéz emlékek nélkül is, hogy a szőke hajú, ausztrál srác mérhetetlenül sokat piál a bulikban.
Chan pedig a szokásához híven sokat ivott - vedelt -, így ma este is könnyen lerészegedett. Ez a lerészegedés egy egérutat jelentett a fiatalnak, hiszen így esélye volt arra, hogy megszökjön - meneküljön - és megtalálja Changbint.

Az asszisztens elindult; keresett valaki olyat a tömegben, akin akarata ellenére is megakad a pillantása. Changbin lélegzetelállító külsőjét sosem tudta és most nem is akarja figyelmen kívül hagyni. Azonban Jisung megint félig-meddig érezte csak magát józannak, alig tudott biztos lépteket tenni. Csak botorkált, elvegyült, szinte hullámzott az emberi testekből álló vadul tomboló tengerében, de szerencsére hamar megtalálta Changbint az egyik kisebb csoport mellett. Egy szűk, fekete hosszú ujjú pólót viselt és sötét farmert.

A karjaira feszülő anyagtól Jisung újból csak elámulni volt képes.

– Hyung – kiáltotta hangosan, hogy meghallja a másik. Jisung vigyorogva közelebb szökellt hozzá, és türelmetlenül várta, hogy Changbin felé forduljon. A sötét hajú lassan ráemelte a tekintetét, de nem mosolygott.

– U-h Hello, Jisung... – köszönt bizonytalanul az idősebb. Mérges volt, izgatott és egyben szomorú is. – Hol van a barátod?

– Nem tudom. Elmenekültem – kuncogott magán jóízűen Jisung, majd a kezében lévő italból húzott egy nagyot. Changbin szeme erre az információra felcsillant.

– Értem. Gyere csak egy pillanatra – mondta, a hangja kicsit türelmetlenül csengett, mintha nem bírná kivárni, hogy megsüljön az étel.
Jisung vékony karjához nyúlt, kicsit erőszakosan ragadta meg és kivezette a lépcsőkhöz.

Mélyen legbelül Jisung sóvárgott. Túlságosan meg akarta csókolni az idősebbet, akarta, hogy hozzányúljon. Ok nélkül úgy érezte, hogy szüksége van rá; hogy feltölti energiával, ha ízlelheti az ajkait.

Majdnem azt kívánta, hogy Changbin nyomja neki a falnak és tapadjon rá, mint a múltkor, de lerázta magáról ezt. Lelki szemei előtt megjelent Chan, aki idegesen bámult, ökleit emelte rá.

Megérkeztek valahova, egy eldugott folyósóra, ahol a sötét hajú fiú gyakorlottan elállta az útját: megtámaszkodott mindkét karjával a feje mellett. Jisung meglepetten bámult az előtte állóra.

– Mizu? – kérdezte Jisung suttogva, egy apró mosollyal a száján. Kíváncsi volt arra, hogy mit tervez most a főnöke.

– Adok három másodpercet – morogta Changbin és minden figyelmeztetés nélkül megcsókolta. A szőke meglepődött, egy pillanatra még a helyiség is forogni kezdett vele.

– Egy – lihegte a sötét hajú, ahogy pár másodperc után elvált az ajkaitól –, kettő – suttogta továbbra is a számokat, egyre inkább közelítve újból a másikhoz. Ezek a másodpercek elrepültek, mintha soha nem is lettek volna, akárcsak Jisung józan esze, ami arra ösztökélhette volna, hogy lökje el magától a másikat. – Három – motyogta immár a másik ajkára, amik megremegtek. Elnyíltak, mintha szólnának, bár feleslegesen.

Changbin nem hagyta, meg sem várta, hogy a másik belekezdjen. Helyette a falhoz préselte a fiatalt, majd ismételten a szájára tapasztotta a sajátját.

A világos hajú nem húzódott el, inkább lesokkolódva hagyta, hogy az egész megtörténjen. A szájához érő ajkak puhák, szinte mámorítóak voltak, ezért egy jóleső sóhajt és egy kisebb morgást eresztett el. Félt volna bevallani magának, de remegtek a térdei, szinte mindenhol remegett, de megpróbálta elhessegetni az érzést, és csak azzal foglalkozni, hogy mennyire kívánja jelenleg a másikat. Jisung már nem tudta a testét kontrollálni, de ezt az eszeveszett rohanást Changbin keserű, enyhén sör ízű ajkai fokozták.

– Baszki – sziszegte fájdalmasan Jisung, mert erősen nekicsapódott a háta egy ajtónak. – Nyugi, hyung!

Changbin morgó hangot adott ki. Erőszakosan mozgatta a száját, Jisung nyelve pedig kezdte az őrületbe kergetni.

Nagy keze felfedező útra indult a fehér, bő póló alá.

– Csak mondd ki a szót – suttogta Changbin gyengéden az ajkaira. A fiatal válaszként csak csókot lehelt a szájára. Erősen markolta a főnöke pólójának a szélét.

Changbin keze remegett, ahogy Jisung világos bőrét érintették az ujjai. A sötét hajú szája elvándorolt a puha ajkaktól egészen a nyakig és a kulccsontig, ahová apró, mégis nyálas csókokat nyomott.

Forró volt.

Jisung nevetett, ahogy újból megérezhette a felfalni készülő ajkakat magán. Jólesően kuncogott, és enyhén remegő ujjakkal húzta le Changbinról a pólót, aki csak türelmetlenül morgott.

– Csak mondd – ismételte meg, pedig egyáltalán nem vágyott arra, hogy kimondja a másik. Ő most a hozzápréselődőt akarta magáévá tenni.
Jisung kezei eközben a mellkasán lévő sebeket tanulmányozták.

– Nem fogom. Folytasd – vigyorgott fel rá Jisung.

– Biztos vagy benne? Mi van Chan- – hebegett Changbin meglepetten. Túl jól alakul minden. Azt gondolta, hogy lehetetlen ez az egész; hogy Jisung nem állította meg, és talán még ő is kívánja a másikat.

– Fogd be és csókolj meg! – Jisung parancsoló hangja Changbint meglepte, de több sem kellett neki. Lelökte magukat a szobában elhelyezkedő ágyra, és Jisung fölé hajolt.