Jisung pár perc után kínosan felállt az asztalától és Changbinéhoz lépett. Az idősebb nem mozdult, csak tétlenül bámult rá a nagyra nyílt szemeivel.

– Ölelés – vigyorogta a szőke, és széttárta a karjait. Changbin szíve kihagyott egy ütemet, mégis automatikusan lendült mozgásba: könnyen felállt a székből, és megkerülte az asztalát.

Nem pazarolta az időt, egyből megragadta Jisung vékonyka derekát és magához húzta, majd gyengéden átölelte.

Jisung a nyaka köré fonta a karját, és a szemébe nézve kuncogott. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen ölelgetős típus vagy.

– Nem vagyok az. Csak téged szeretlek megölelni – válaszolta az idősebb lesütött szemekkel. Nem akart a másik szemébe nézni, látni, hogy látja az egyre vörösebb arcát. A hangját alig lehetett hallani, olyan halk volt, szinte csak magának suttogta.

Jisung hazudott volna, ha azt mondja, hogy a szíve nem kezdett el gyorsabban dobogni.

Az arcát elbújtatta Changbin nyakhajlatába, az idősebb pedig erősen szorította magához. Így álltak pár percig; beszívták egymás kellemes illatát, hallgatták a rendezetlen szívverésüket, és libabőrösen érezték fedetlen bőrükön a másik leheletét.

– Nagyon sovány és pici vagy – suttogta Changbin a világos hajú fülébe, melytől borsózni kezdett a háta.

– Alultáplált vagyok – válaszolta Jisung egyre inkább paradicsommá változó arccal. – Könnyen megbetegedek, szóval nem eszek olyan sokat.

– Le... ledőlhetünk egy kicsit pihenni? – makogta a sötét hajú kínosan érezve magát.

– Tessék? – kérdezte Jisung meglepetten, mintha félrehallotta volna a kérdést. Kicsit hátradőlt, hogy tányér méretű szemekkel tudjon az idősebb szemébe bámulni. – Beteg vagy?

– Le-lehetséges – nyökögte, kínosan lesütötte a szemét, és hagyta, hogy az asszisztense a homlokára helyezze a tenyerét. – Az elmúlt pár éjszakát... nem- Nem tudtam aludni és... fáradt vagyok. Hadd pihenjek veled? – kérdezte teljesen zavarban, szinte már felgyulladt arccal.

– Persze, hyung. Én is fáradt vagyok – mosolyodott el Jisung, és az arcára simította a tenyerét. A sötét hajú fáradtan lecsukta a szemhéjait, hagyta, hogy Jisung puha kezének érintése magával ragadja.

Végül megmozdult, mert nem akarta, hogy a szeme sarkában gyűlő forró könnycseppek utat törjenek maguknak. Jisung kicsit frusztrált volt, de követte az idősebbet a kanapéig.

Changbin kibújt a cipőjéből és a kabátjából is. A kabátot Jisungnak nyújtotta. A fiatal csak mosolygott, ahogy magához vette a textilt és belebújt.

– Feküdj le – kuncogta Jisung (zavarában), a fekete hajú srác pedig engedelmeskedett. Az asszisztens is lefeküdt, egészen pontosan a karjai közé.
Az orrát Changbin nyakhajlatába bújtatta, és belélegezte kókuszos tusfürdőjének illatát.

Jisung keze a mellkasán nyugodott, és nagyon meglepődött, mikor az idősebb óvatosan közelebb húzta magához.

Changbinnak nagyon dobogott a szíve – ezerrel, és már attól félt, hogy a recepción ülő is meghallja. Nem volt biztos abban, hogy Jisung hagyná ezt az egészet, ha tudatában lenne a múltjának.

De nem is akart ezzel foglalkozni, ő csak fogni; ölelni szerette volna jelen pillanatban.

Érezte, hogy Jisung légzése egyre csak lassult, így lefelé bámult rá. Az arcát ugyan nem láthatta, de a légzését a nyakában érzékelhette.

Nemsokára Changbint is magával ragadta az álom.