Changbin reszketve vezetett, az utat  vakon is tudta volna – annyit járt már rajta –, mégis nagyra nyílt szemekkel bámult maga elé. Nem igazán fogta fel, hogy mit lát a szélvédő másik oldalán, csak ment, amerre tudta, hogy mennie kell.

– Hyunjin, meg fogok őrülni – nyöszörögte Changbin, ahogy beljebb lépett a fiatalabb házába. Hyunjin csak pár tizedmásodperce nyitott ki az ajtót, de az alacsonyabb már be is száguldott rajta.

– Mi az? – kérdezte a magas fiú meglepetten, majd leemelte az idegesen toporzékoló srácról a szemét, és megfordult, hogy becsukja az ajtót.

– Én- Jisung... Chan eljött és... Minho- – kezdett bele akadozva Changbin.

– Hé-hé, nyugi. Mi a baj? – állította le a hevesen gesztikuláló fiút, és még beljebb invitálta a házban, egészen a nappaliig.

– Emlékszem. Baszki... mindenre emlékszem. Jisung, Chan és Minho – suttogta Changbin, az arca falfehér volt. Szaporán kapkodott a levegőért, mégsem jutott megfelelő mennyiségű a szervezetébe. – Mikor megcsókoltam Jisungot a partin, az rendesen fejbe vágott és én-

Elakadt. Hogyan másképp tudta volna ezt elmondani? Órási könnycseppek gyűltek a szemébe. Pár másodpercig csak némán próbálta összeszedni a gondolatait, hogy el tudja mondani Hyunjinnek.

– Nagyon bántottam őt és... Ha emlékezni fog erre, akkor- Emlékszem, hogy mi történt, mit mondtam neki és édes istenem, mikor becsukom a szemem, csak azt látom, hogy kirepül a szélvédőn – sóhajtotta, szaggatottan lélegzett, és nem tudta, hogy miként folytassa ezt a szörnyű történetet, ami nagyon hamar lepte el az elméjét. – Emlékszem a veszekedésünkre, arra, hogy nem hitt nekem, mikor elmondtam neki, hogy Chan megcsalja őt... hogy milyen sokáig voltunk barátok és- és hogy mennyire... milyen régóta szerettem őt. Emlékszem arra, hogy mennyire fájt, mikor elutasított Chan miatt és- ő nem emlékszik.

– Mi a franc. Changbin... te eddig még sosem sírtál – szólalt meg a pár másodperces sokkból Hyunjin, és magához ölelte az idősebbet. – Hé, minden rendben lesz.

– Ez nem- – szipogta a szemét törölgetve. A magas fiú mellkasára hajtotta a fejét. – Nem tudom, hogy mit csináljak... Csak a véres fejét látom és nem tudok rendesen levegőt venni, mert a tüdőm-

– Nyugodj le, hé – simogatta a hátát Hyunjin kedvesen –, nincs semmi baj.

– És ma- ma Chan megjelent az irodában és összezavarta Jisungot... és tudom, hogy emlékezni fog idővel- N-nem akarom, hogy emlékezzen, mert akkor meg fog utálni és félek – zokogta Changbin fájdalmasan.

Annyira nyomott a tüdeje, hogy azt érezte, menten megfullad a könnyeitől, amelyek egyre gyorsabban lepték el az arcát.

– Hé, mi van veled... Ne félj ettől. Csak... ne mondd el neki, hátha másképp fog emlékezni a dolgokra.

Changbin bólintott. – Istenem. Sajnálom- csak nem tudtam, hova menjek azután, hogy láttam Chant és minden eszembe jutott.

– Ne sajnáld. Örülök, hogy nem vagy egyedül – mosolyodott el biztatóan Hyunjin, és a vállára helyezte a kezét, hogy megszorítsa azt; biztosítsa, hogy itt van neki.

– Én... azt hiszem, most hazamegyek-

– Dehogy mész haza! Amíg össze nem szeded magad, addig itt maradsz és pont – vágott közbe Hyunjin ellenkezést nem tűrő hangon. Az idősebb meglepődött a reakciójától, de végül bólintott.

Beljebb mentek, jobban mondva jobbra – azaz a konyha irányába –, ahol pár percig tétlenül ácsorogtak egymás mellett.

– Milyen kaját csináljak neked? Választatsz bármit – kacsintott rá Hyunjin, és az óriási hűtőszekrényhez lépett.

– Nem tudom... de- Köszönöm, Hyunjin.