Jisung jól látta (pedig nem akarta), hogy a főnöke idegessé változik. Akkor még nem sejtette, hogy ezt a hirtelen változást; azaz a nyugalomból egy kész idegbeteggé válást csupán az édesapja okozta.

A sötét hajú fiú nagyokat sóhajtott, próbálta türtőztetni magát, nehogy kihajítsa az ablakon a mobiltelefonját. Utálta az apját.

Oké, nem, ez így nem jó.

Nem konkrétan utálta, mert körülbelül ugyanúgy viszonyultak egymáshoz. Sehogy, mégis meglehetősen ridegen.

Changbin még mindig nem tudja – három év elteltével sem –, hogy az idősebb Seonak köszönheti azt az alap képességét, hogy most tud lélegezni. Nem mintha az apuka tudna varázsolni, egyszerűen csak túl hangosan ordít és tud parancsolni; fegyelmezni, így Changbin még a mai napig is szüntelenül edz.

– El kell hoznod az apámat a reptértől – mondta végül Changbin halkan a fiatalabbnak, aki kitartóan ütötte egészen mostanáig a billentyűzetet. – Van személyi sofőre, aki felvesz az iroda előtt.

Changbin nem akarta látni az apját; nem akart elmenni elé; nem akarta beengedni az iroda falai közé. Azonban ha így tenne, az édesapja jelenetet rendezne, amelynek ő inná meg a levét.

Talán az asszisztens nem a legjobb választás, de más nincs jelen. Azért bízik abban, hogy az apja elfogadja Jisungot valamilyen szinten. És persze nem akad ki, hogy nem a saját fia vár rá.

– Uh... oké – bólintott egyet Jisung kétkedve. Beleegyezett, hiszen nem is volt más választása.

Nagyra nyílt szemekkel bámulta az idősebbet, aki idegesen tördelte az ujjait az asztal tetején. Nem nézett sehová, csak az ujjait, és olyan méreg; negatív erő sugárzott belőle, hogy Jisung attól félt, még valami baj fog történni vele.

– Előre is bocsi... nagyon bunkó. – Changbin végül kiengedte az ujjait, és folytatta, amit elkezdett. Beszéd közben fel sem nézett a munkájából.

– Oké – mondta az asszisztens halkan. Fejben folytatta azzal a mondatát, hogy "akárcsak te".

Lesétált a hallig, és türelmesen várta, hogy megérkezzen az a bizonyos személyi sofőr, aki elviszi őt innen.

Az út a reptérig rövid volt, csendben telt. Méregdrága autóban ült Jisung, bele sem mert gondolni, hogy egy alkatrész mennyibe kerülne, ha netán cserélni kéne. Olyankor biztosan új kocsit vesznek, hiszen megtehetik.

Jisung fogta a papírt, ami egyértelművé tette Changbin apjának, hogy ő vár rá. A poggyászoknál vett észre a világos hajú fiú egy férfit, aki hasonlított a főnökére, csak magasabb és idősebb volt nála.

Amikor a férfi is észrevette őt, találkozott a tekintetük, Jisungnak pedig fájni kezdett a feje.

Várjunk csak... ha fáj a feje, az azt jelenti, hogy emlékszik valamire? Ismeri Changbin apját?

– Hát szia Jisung! Rég nem láttuk egymást! – szólt a férfi mosolyogva, ahogy közelebb értek egymáshoz.

És Han Jisungnak ennyi kellett. Elájult.