Az út viszonylag csendben telt, és csak a leves kikérése tartott sokáig. Jisung az út alatt zavarban érezte magát, mert égette a legjobb barátja sejtelmes nézése.

Felix furán dolgozta fel, hogy Jisung felajánlotta a levest a főnökének, még azok után is, ami történt. Dehát... Jisung mindig is ilyen volt, sőt az ausztrál származású srác nem tudja így kontrollálni az érzéseit.

– Minden oké, Lixie? – kérdezte az asszisztens, miután legjobb barátja elmerült a gondolataiban.

– Persze... Csak- Egyáltalán nem vágom, hogy miért vagy ilyen kedves, mikor ő eddig- – motyogta kicsit idegesen, de elharapta a mondatot, mert Jisung megterhelt és – kicsit – szomorú tekintetével találta szembe magát.

– Mindenkinek vannak rossz napjai – kelt a főnöke védelmére egyből, de Felix csak kinevette.

– Hetekig rossz napok? Igazán rossz lehet neki – mondta gúnyosan, mire Jisungon volt a sor, hogy nevessen.

– Csak féltékeny vagy – dörmögte Jisung, ahogy abbahagyta a nevetést. – Én is szívesen tölteném veled a napjaimat, mint régen... de most annyira örülök, hogy végre van munkám!

– Én is örülök neked, Sungie – mondta Felix egy szomorkás mosoly kíséretében. Jisung csak a váltón lévő kezére helyezte a sajátját, és megsimította.

Ezek után semmi komoly téma nem került elő, leginkább az, hogy legközelebb milyen filmet nézzenek meg vagy az, hogy hova menjenek; melyik új éttermet próbálják ki.

Aztán végre megérkeztek.

Changbin háza óriási volt. Nem... nem is ház volt ez, inkább egy luxusvilla.

Nagy kapubejáróval, szép nagy kerttel és egy medencével a hátsóudvar közepén.

Jisung nem csodálkozott, sejtette, hogy a főnöke hasonló házban él, mégis eltátotta a száját.

Amint megálltak a (mini körforgalom közepén lévő) szökőkút mellett, Jisung kikászálódott Felix autójából.

– Egy pillanat és itt leszek –  mondta még azelőtt, hogy becsapta volna az ajtót. A kezében a meleg levest szorongatta, és végighaladt a kis, köves úton egészen a bejárati ajtóig.

Párat kopogott, és Changbin nyitott ajtót.

Jisung megint ledermedt. Eddig csak edzőcuccban és dizájner ruhákban látta a főnökét, azonban most teljesen más volt. Egy laza, kinyúlt v-nyakú pólót viselt melegítőnadrággal. És a haja maga volt a megtestesült szénakazal.

Neki... mi is ez? A füle mögül egészen az orráig ért egy cső. Ez segít neki lélegezni?

Még arra sem volt ideje, hogy megválaszolja a saját magának feltett kérdést.

– Köszönöm, Jisung – köszörülte meg a torkát Changbin, hogy magára vonja az asszisztense figyelmét.

Áu. A hangja szörnyű volt. Igazán fájdalmasnak hangzott.

– Nincs mit, uram. Jól van? – tette fel a kérdést Jisung gondolkodás nélkül, pedig erre tudta a választ.

Nem, nincs jól.

– Persze, jól vagyok. Viselj kabátot, mert fagy van – mondta Changbin gyúnosan, és elvette a felé nyújtott levest. Már bele is kezdett a búcsúzkodásba: – Menj vissza dolgozni... Köszönöm a levest, de tényleg.

Az egy lélegeztető gép volt?

Jisung látott még egy kisebb táskának tűnő valamit, ami a csőhöz volt erősítve.

Muszáj látnia, de a főnök mintha direkt úgy állt volna előtte, hogy ne lássa a szerkezetet. Így hát feladta. Kihátrált, és az orra előtt csapódott be az ajtó.

Huh, fura. Ez egy nagyon-nagyon rossz megfázás lehet Changbinnak.