Napok teltek el úgy, hogy viszonylag minden rendben volt. Jisung általában időben kelt, még mielőtt a főnöke betörte volna az ajtaját. Pedig igazából már nála volt a bizonyos pótkulcs, mégsem használta.

Egyik csütörtökön kiugrott a kocsiból, mint általában szokott, és megköszönte a fuvart. Changbin a kocsiban várt, végignézte, hogy a fiatalabb felbaktat a lépcsőn és eltűnik az ajtó mögött.
Fogalma sincs, hogy miért várja meg mindig, valahogy berögzült neki.

A világos hajú lepakolt az előszobában, és mikor hátrafordult, hogy elinduljon a nappaliba, megtorpant és ordítani kezdett.

– Szent szar – szitkozódott, ahogy felfogta, hogy Felix fekszik a kanapéján.

– Szóval... mióta is fuvaroz téged Changbin? – kérdezte az egy nappal később született srác. Ráncolta a homlokát, miközben ülőhelyzetbe tornászta magát.

– Mi? – nyögte Jisung még mindig elakadva a szavaktól.

– Láttalak kiszállni a kocsijából – forgatta meg a szemét Felix. Megpaskolta maga mellett a helyet, így Jisung félve bár, de leült.

– Ó, igen... Belefáradt abba, hogy mindig kések. Francba, de hideg van itt, kikapcsoltad a termosztátot? – kérdezte Jisung felvont szemöldökkel. Megdörzsölte a karjait, hiszen borsózott a háta a majdnem mínuszos hőmérséklettől. Felállt a kanapéról, és keresni kezdett valami meleg göncöt, amit felhúzhat. – Felhúzom ezt!

Egy apró kiáltással ugrott a fotelhez, melyen Changbin kabátja hevert. Vagyis Changbin egykori kabátja, mert most már Jisungé.

– Az meg kié? – kérdezte Felix ráncolt szemöldökkel.

– Changbin – mondta az idősebb, és visszaült legjobb barátja mellé. Felix újból elfeküdt a kanapén, és a fejét Jisung combjain nyugtatta.

– Oooo? Neked adta? – kérdezte az ausztrál származású fiatal srác a szemöldökét húzogatva.

– Aha. Azt mondta, hogy sosem használta – vont vállat Jisung lazán, mintha nem is lenne ez annyira nagy dolog.

– Na, persze – kuncogott Felix, mint aki nem hiszi el az egészet.