Mikor Jisung felébredt, valami meleget érzett maga körül. Jól esett neki, úgy érezte egy pillanatra, hogy biztonságban van; hogy minden rendbejött, amíg ő ki volt ütve.

A pillái elképesztően nehezek voltak, így alig tudta mozgatni őket. Sok erőfeszítésbe tellett, míg nagy nehezen körbe tudott nézni. Bár alig fogta fel, hogy mit lát, hiszen még mindig – mármint majdnem – az Álom Világban, az Emlékek Birodalmában érezte magát.

Sietősen szippantotta párat az iroda jellegzetes illatából, és akarata ellenére zsugorodott miniatűrré a gyomra. Rettegett, mert eszébe jutott a főnöke. 

Mikor végre összeszedte magát, sikeresen kinyitotta a szemeit, és meglepődve vette észre, hogy a mellette lévő kisasztalon egy pohár víz és a gyógyszeresdoboza helyezkedik el.

Nehezen ült fel – majdnem vissza is hanyatlott, de megtartotta magát –, és feltűnt neki, hogy egy idegen, még egészen újnak tűnő kabát van a hátára terítve.

És akkor realizálta: az irodai kanapén volt. Azonban arról fogalma sincs, hogy miként került ide.

Ahogy a kabát gallérját megszorította, eszébe jutott, hogy Changbin viselte ezt, mikor még ordibált vele.

Furcsán grimaszolva nyújtotta ki a karját, bevette a kikészített tablettákat, és nagyokat kortyolt a vízből. Alig tudta érzékelni a körülötte lévő dolgokat. Sűrűn pislogott, alig volt képes nyitva tartani a szemét.

– Vannak fájlok, amiket meg kell csinálj – hallott meg egy durva hangot, amitől ijedten ugrott fel a kanapéról. Kicsit meg is szédült, de megkapaszkodott az asztal sarkában.

Changbin az asztalánál ült, meg sem rezzent, komor arccal meredt a képernyőre. Ujjai viszonylag nyugodt tempóban pötyögtek a billentyűzeten.

A világos hajú remegő lábakkal felállt, és magára rángatta a kabátot. Reszketve, de az asztaláig sétált és helyet foglalt a gépénél.

Órákkal később sem szóltak egymáshoz. Csak az óra idegesítő kattogását hallgatták, meg azt, hogy saját ujjaik miként pötyögnek a billentyűzeten.

– Gyerünk, hazaviszlek! – szólalt meg Changbin ridegen a munka végeztével. A fiatal meglepődött, nem volt biztos abban, hogy jól hallotta az idősebb mondatát. Egyáltalán nem számított arra, hogy a mai nap során meg fog szólalni, hiszen egész végig semmit sem mondott.

Jisung meg akarta tudni, hogy most akkor mi van, de túlságosan félt feltenni a kérdést. Nem akarta újból kihúzni a gyufát, hiszen eddig is sokszor tette már meg, ezt nagyon jól tudta.

Changbin a parkolóban kinyitotta az ajtót a fiatalabbnak, majd mikor beült, azonnal be is csapta mögötte.

– Biztonsági öv – morogta amint beült ő is a vezetőülésbe. Megvárta, míg bekapcsolja az övet az asszisztens, majd beindította a motort.

– Köszönöm – mondta alig hallhatóan Jisung, miközben kikászálódott a háza előtt az autóból. – Holnap találkozunk, uram.

– Holnap, Jisung – bólintott Changbin komoly arccal, majd elhajtott.