A vasárnap nem volt elegendő Jisung számára, nem tudta kipihenni magát. Szeretett volna találkozni a barátaival, vagy legalább Felixszel, aki átjött volna, ha szól neki. De nem tette, mert nem akarta zavarni őket.

A hétvége, tényleg a vége az egyetlen pihenő napnak hamar érkezett be. Kettőt sem pislogott otthon a kanapén fekve, és már azon kapta magát, hogy reggel van. Dudálásra ébredt, fogalma sem volt, hogy ki lehet az.

Csörgött a telefonja, melyet kapkodva kapott fel a szőnyegről – hogy került a szőnyegre? –, és zihálva emelte a füléhez.

– Itt vagyok a házad előtt, siethetnél – szólt bele a főnöke. Tényleg kint állt, tulajdonképpen ült az autó meleg légterében, és az ablakon kibámulva nézte a szétfagyott úttestet, és az emberektől hiányos utcát.

– Igenis, uram – nyögte ki Jisung nagy nehezen. Kinyomta a hívást, majd elrohant a szobájába, hogy valami tűrhető öltözetre cserélje le a pizsamáját.

Mikor kész volt, legalábbis külsőleg, felkapta a telefonját a kanapé karfájáról és kirohant a házból. Bezárta maga mögött a ház ajtaját, majd megfordulva rövid ideig szemezett főnöke fekete autójával.

– Jó reggelt – motyogta Jisung kómásan. Changbinra pillantott, aki még egytized másodpercre sem pillantott rá, helyette csak várt. A fiatal nem tudta mire vár, végül bekötötte a bizottsági övet. Ekkor jött rá, hogy Changbin erre várt, hiszen az öv kattanása után beindította az autót és kihajtott a forgalomba. Nem szoktak kommunikálni egymással, köszönni is csak ritkán, ha épp olyan kedvük van.

A Seo irodaház parkolójában mindketten álmosan szálltak ki a kocsiból.

– Oké, három meetingem lesz egymás után, szóval okosak kell legyünk – csapta össze a tenyerét a sötét hajú. Melegítőt viselt, és a haja is rendezetlennek bizonyult a megszokottól. – Valami türhető ruhát kell szereznem, szóval én azért megyek.

A világos hajú elveszett a főnöke reggeli bájában: a szanaszét álló hajszálaiban, melyek a szemébe lógtak; a fénytől csíkba szűkülő szemeiben; a rózsaszín ajkaiban. Jisungnak szerencséje volt, hiszen a hidegnek köszönhetően senki sem tudhatta, hogy miért piros az arca, a hidegtől vagy azért, mert elpirult.

De jobb is így. Senkinek sem kell tudnia arról, hogy egy ártatlan asszisztens miként reagál a könyörtelen főnöke aranyos énjére.
Changbin megköszörülte a torkát, mire Jisung helyben ugrott egyet és ijedten húzta magát össze.

– Oké – makogta, lehajtotta a fejét és a betont bámulta a talpuk alatt.

– Elküldelek a kávénkért – mondta Changbin hangosan, hogy Jisung felfigyeljen rá.

– Kávénk? – kérdezett vissza Jisung meglepetten. Azt gondolta, hogy a főnökének megbotlott a nyelve, vagy csak nagyon álmos még, amiért ezt mondta.

– Vegyél egyet magadnak is – válaszolta, miközben a világos hajú felé nyújtotta a kártyáját. Félénken vette el, mire Changbin csak elvigyorodott. – Látom, hogy fáradt vagy.

Nem mintha Jisungra nézett volna, még egy icipicit sem méltatta meg a tekintetével. A hangjából hallja már, hogy mennyire nyűgös a fiatalabb, és ez neki teljesen elegendő.

Jisung meghajolt, majd el is rohant a kávéért. Őrült tempóban haladt, mert tudta, hogy a főnöke első meetingje nemsokára kezdődik.
Nagyon hideg volt kint, a kávé szinte egyből jéggé fagyott volna a levegőn, ha nem nyomnak az asszisztens kezébe egy termoszféleséget, melybe belehelyezhette a poharakat.

Az irodák folyosójára érve már hallotta, hogy Changbin telefonál, hiszen a nyitva maradt ajtón kiszűrődött a nyers hangja.

– Francba, elfelejtettem! Igen-igen. Sajnálom, majd elmegyek érte. Igen... nem. Akkor majd elküldöm Jisungot. Szőke haja van és puha arca. Nem tudom... majd úgyis felismered. Viszonthallásra! – Changbin bontotta a vonalat, így az asszisztensen volt a sor; belépett az ajtón. Csendesen végighaladt a padlón, egész végig azt bámulta, hogy hova helyezi a lábát, végül megérkezett az asztalhoz.

– Hé, Jisung – szólt rá Changbin, mire meglepődött egy pillanatra, és felnézett az előtte ülő személyre. – Vidd el a kocsim. Woojin irodájához kell menned, hogy elhozz néhány cédét. Leírom a címet, ha akarod.

– É-én vigyem a kocsid? – kérdezte nyökögve. Nem akarta elhinni, hogy elviheti azt a drága autót.

– Igen. Csak... baszki, ne törd össze meg ilyenek. Itt a cím – motyogta a sötét hajú, miközben az egyik cetlire lefirkantotta az uticélt.
Jisung félénken nyúlt a papírért, majd meghajolva elindult a parkolóba.

A fiatal sosem élvezte az autókat. Éppen ezért sajátja sosem volt, ha pedig igen, akkor is az út szélén porosodott. Jisung ha szerette volna is, akkor sem tudta volna kiélvezni a kényelmes üléseket, a bent áradó Changbin illatot, a széles szélvédőt és a csodálatos műszerfalat.

Tudta, hogy tíz perc alatt meg kell járja ezt a viszonylag rövidnek tűnő utat, de nem sikerült neki időben beszereznie a csomagot. Érezte, hogy az adrenalin az ereiben növekszik, mert hát ő sietett, ahogy csak tudott, majdnem szabálytalanul is vezetett, mégsem ért vissza időben.

A Seo irodaházban járta az emeleteket a dobozt cipelve, míg végül megtalálta a meeting helyszínét.

Meglátta a főnökét, és abban a percben éles fájdalom hasította keresztül a koponyáját. Megrázta a fejét, úgy tett mintha mi sem történt volna, Changbinhoz sétált és átadta neki a dolgokat. A sötét hajú tovább folytatta a beszélgetést, ő is úgy tett, mintha nem vette volna észre Jisung fájdalmas tekintetét.

A megbeszélés végén Changbin egy óriásit sóhajtott. Felállt a székből és elkezdte nyújtani az elgémberedett végtagjait.
Jisung az ajtóban várta őt, de azt már kevésbé, hogy leszidja a késések miatt.

– Tudod mit? A meetingek végéig legyél az irodában. Idegesít a jelenléted – mondta alig hallhatóan Changbin. Egyenesen a fiatal szemeibe bámult, melyek sarkában már könnyek gyülekeztek. – Bosszant a folyamatos késlekedésed. Meg az is, hogy nem tudok mit kezdeni veled. Csak... – morogta a sötét hajú, arrébb intve a fiatalt.

– Sajnálom, uram – motyogta könnyes szemekkel. Nem nézett rá, csak elrohant az első emeleten lévő irodáig.

Tényleg, tiszta szívéből utálta Changbint.