Jisungnak nagyon ízlett az új kávé, ami nem a szó szoros értelemben volt új, hanem csak számára. Sosem volt oda a kávéért egyébként, csak akkor ivott ilyen italt, ha nagyon szüksége volt rá. Például, ha az egyetemen késésben volt a beadandókkal, akkor mindent egyetlen éjszaka alatt pótolt be, és energiaitallal meg kávéval tartotta ébren magát.

– Itt van a kávé – mondta Jisung, miközben a saját poharából kortyolta a sötét színű, forró italt.
Changbin csak megforgatta a szemét, majd magához vette a neki szánt poharat. Ahogy megérezte az ismerős ízt, egyből lenyugodott egy pillanatra, még a szemeit is behunyta, ahogy ízlelte az elképesztően finom folyadékot.

– Mit csináljak ma? – kérdezte a világos hajú. Szomorú volt, hiszen hamar elfogyott a kávéja.

– Nagyon sok fájl halmozódott fel, azokat kell majd rendezned, amint vége a meetingnek. Az e-mail-eket se felejtsd el – válaszolta a sötét hajú nyersen. Megköszörülte a torkát, ahogy észrevette, hogy Jisung óriási szemeit rajta legelteti.

De a világos hajú asszisztensnek volt mentsége: a főnök elképesztően festett. Tengerkék színű, selyeming volt rajta, v alakú kivágással, mely megmutatott egy kicsit a mellkasából. Pont addig ért a kivágás, talán egy kicsit még azon is túl, ahol kezdődtek Changbin sérülései.

– Meeting? Uh – szólalt fel Jisung, ahogy eljutottak hozzá a szavak. Unalmas. Mindig is unalmasnak tartotta a tárgyalásokat meg a hasonlóan hosszú és felesleges találkozókat.

– Nem annyira nagy cucc. Te is jössz – mondta ellenkezést nem tűrő hangon. Jisung meglepődött, de bólintott. Mást nem is tudott volna reagálni, hiszen fájni kezdett a feje.

– Bassza meg – káromkodott a fiatal, ahogy leguggolt a földre, és átölelte a térdeit. Néha csak így sikerül átvészelnie az egészet. Mintha kiszorítaná magából.

– Jisung, állj fel! Mennünk kell, tíz perc múlva kezdődik – parancsolt rá Changbin, megkerülte az asztalt és a másik elé sétált, hogy türelmetlenül dobolhasson a lábával, míg ki nem egyenesedik.

– A f-fejem – suttogta fájdalmasan a fiatal. Esetlenül, de végül sikerült az asztalba kapaszkodva felegyenesednie.

– A kibaszott életbe – csattant fel a sötét hajú idegesen. Megragadta Jisung karját, de még véletlenül sem azért, hogy segítsen neki. – Ha tudtam volna, hogy ilyen hülye fejfájásaid vannak és ennyire idegesítő vagy miattuk, akkor nem vettelek volna fel. Őrültség – morgolódott, ahogy noszogatni kezdte a fiatalt maga előtt. – Gyerünk, menjünk a picsába már! Csomó mindent kell még csináljunk!

Jisung nem tudott megszólalni, csak esetlenül lépkedett előre. – Sajnálom, uram. Nem vagyok jól...

Changbin horkantott egyet, nem törődött vele. A hallba vezető út rövid volt, az asszisztens számára mégis maga volt a Pokol. A falak négydimenziósnak tűntek, és mintha vizen sétált volna.

– Siess, nem érünk rá egész álló nap – rivallt rá, és egy aprót lökött rajta, hogy gyorsítson.

Amint beértek a terembe, végre valahára leülhetett. Changbin is így tett, elfoglalt egy kényelmesnek tűnő fotelt. A fiatalnak fogalma sem volt, hogy miért fáj a feje, csak tűrte.
Egy idő után azonban elviselhetetlenné vált, így keresgélni kezdte a gyógyszereit.

Nem, nem, nem! Jisung az irodában hagyta a dobozkáját.

Vele szemben a főnöke ült, aki nagyon koncentrált. Nem vette észre az asszisztens megszeppent, majdnem síró tekintetét.

Jisung a falnál ült, így örömmel döntötte hátra a fejét neki. Jól esett a hideg, de nem ért semmit. Ahogyan az sem, hogy kérlelően nézett a főnökére, hiszen Changbin eléggé szívtelen volt.

A fiatal kezdett igazán nehezen lélegezni. Minden egyes másodperc fájdalmas volt számára, és ez egyre csak rosszabb lett. Érezte, hogy elgyengül, talán még a lelke is kiszállt belőle. Szemei lassan csukódtak le, a légzése is kezdett lassulni, majdnem meg is állt.

Emlékezett: feketeségre a koromsötét éjszakában.