Eltelt közel egy hét; lassan, fájdalmasan, de mindketten túléltek a napokat. Jisung túlságosan aggódott az idősebb állapota miatt, így naponta kérdezgette, hogy jól van-e, hozzon-e neki vizet vagy gyógyszereket. Esetleg valami mást.

Changbin azonban nem élvezte a törődését, inkább ezek az idióta kérdések kezdtek az agyára menni. Ahogyan attól is – megszokottan – rosszul volt, hogy a világos hajú asszisztens sokszor sírdogált a fejfájása miatt.

Nos, az egyszer biztos, hogy nehéz, elviselhetetlenül fájdalmas és nyűgös napokat hagytak maguk mögött. De végre valahára elérkezett a péntek is, ami mindkettejük számára könnyebb volt valamennyire.

Jisung ugyanis a munka után egyből hazamehet – legalábbis, ha akar –, Changbin pedig kizökkentheti magát a megszokott szarságokból egy kis gyúrással.

Azonban ez a péntek most más volt, hiszen a fiatal elfelejtette, hogy munka után szabad lehet, mert miért is ne felejthetné el ezt az iszonyúan nagy dolgot?
De Jisung sajnos ilyen: felelőtlen, néha gyerekes és túlzottan kíváncsi. Így történt meg az, hogy gondolkodás nélkül nyitott be az edzőterembe, ahol elméletileg a főnöke edzett.

Nem haladt sokáig, egyből megtorpant. Csak állt és bámult, nézte a nagy, tágas helyiséget, melyben különböző méretű gépek voltak helyezve. Changbint nézte, ahogy a súlyemelő padon feküdt. A bicepsze gyönyörű látványt festett, ahogy pár lassú emelést folytatott. A fiatalnak fogalma sem volt, hogy hánynál tarthatott, mikor beért, de még percekig lökte maga felett a súlyt.
A homloka gyöngyözött az izzadtságtól, a halántékán végigfolyt, majd lecseppent a padlóra.

Aztán a súlyt visszahelyezte a tartójába, és lihegve felült a padon.

Eddig nem tűnt tel Jisungnak, hogy a főnökén nem volt sem póló, sem trikó; egyszóval félmeztelen volt. Egyedül az izzadság fedte be a testét.

A világos hajúnak össze kellett szednie magát, nehogy meginduljon az irányába. Inkább elbújt az egyik gép mögé, és onnan folytatta a csodálását. A tekintete a mellkasára tévedt, így jókorát nyelt, lassan fújta ki a levegőt.

Várjunk csak, most Jisung tökéletesen rálát a mellkasára, és az azon lévő sebekre. Azok a hegek szörnyen néztek ki; hosszú, mély vágásoknak tűntek, melyek nagyon sok évet tudhatnak maguk mögött, amiért ily módon összeforrtak.

A mellkasa közepéből indultak, egészen az oldaláig húzódtak. Kétfajta heg volt: az égett, amely rondán és vöröses árnyalatban gyógyult, és a hosszú, mély vágás, mely az egész mellkasát átfogták.

Ámulatba ejtő látvány volt. Jisungot legalábbis a szó szoros értelemben lesokkolta.
Még azt sem vette észre, hogy Changbin fájdalmasan szorította a mellkasára a kezét, majd hangos köhögésbe kezdett.

A fekete hajúnak égett a tüdője, azt érezte, hogy még mindig benne állnak azok a szilánkok, melyek ezt a szörnyűséget tették vele. Bár még mindig nem emlékszik tisztán semmire, mégis át tudja érezni a fájdalmat.

Kifújta a levegőt, majd felállt a padról. Egy másik gépre terítette órákkal ezelőtt a törölközőjét, amit most hevesen kapott fel és az izzadt fejébe nyomta.

Jisung elborított – szerencsétlenségére – egy vasrúdat, ami vasmarokkal rángatta vissza a jelenbe. Mielőtt Changbin az irányába nézett volna, a fiatal a fejét fogva kirontott a helyiségből és megcélozta a liftet.

A szállító dobozban ismételten magát bámulta a tükörben. A kézfeje automatikusan vándorolt a mellkasára, pont arra a helyre, ahol Changbin sebeit látta. Neki is voltak hasonló hegei, csak sokkal kisebbek, és nem ennyire brutálisak.

Jisung nem tudta lenyugtatni magát, a fejében többnél több kép jelent meg; az egyiken Changbin, ahogy bent ég egy házban, ahol rárobban az ablak; a másikon ő volt, ahogy próbál segíteni Changbinnak; végül egy harmadik képen mind a ketten bent égtek az épületben.

Megrázta a fejét, elhessegette ezeket a gondolatokat, mert tudta, hogy ezek nem igazak. Mégis, mindennél jobban tudni szerette volna a múltat; a saját és Changbin múltját egyaránt.

Mi történhetett vele? Valami szörnyűség, valami nagyon fájdalmas.