Kettőt sem pislogtak, s már újabb napok teltek el. Lényegtelen, szinte felesleges szavakat váltottak egymással; szinte csak annyit kötött Changbin a másik orrára, hogy hozza a kávét, a papírokat, vizet vagy bármi mást. Kiélvezte, hogy ugráltathat mást, és nem neki kell – végre valahára – az e-mail-ekkel szórakoznia.
A saját dolga is éppen elég fárasztó volt: jelenléti- és kérdőíveket készíteni, különböző menetrendeket összeállítani, hivatalos leveleket kitölteni. Az idősebb évek óta űzte ezt, bár annak idején választása sem volt. Az apja ezt akarta, így ez is lett. Nagy felelőség, de Changbin válla egészen széles, kigyúrt, ezért könnyűszerrel megbirkózik a feladattal.

Az egészsége azonban néha megakadályozza a koncentrálásban. Legtöbbször a tüdője szarakodott az elmúlt héten, folyamatosan fájlalta, alig tudott létezni, égett még a torka is, mintha valami maró szert ivott volna.

Jisung sem maradt ki a fájdalomból, neki visszatértek óránként a meg nem szűnő fejfájásai. Ha tehette volna, kirohan a világból, hogy megszabaduljon ettől a szar, igazán fájdalmas érzéstől.
De nem tehette, és Changbin sem, mert dolgozniuk kellett az egyik új projekten.

A sötét hajú szüntelenül köhögött, ami miatt idegesen püfölte a billentyűzetet. Nem is gondolt bele, hogy a betűk gombjai kieshetnek a helyükről.
Jisung ijedten bámulta, ahogy a mellkasára szorítja az egyik öklét a fájdalom miatt, amit a köhögés-roham közepén érzett.

– Beteg... uram? – kérdezte lágy, alig hallható hangon, s teljesen együttérzett a főnökével. Neki szerencsére most nem fájt a feje.

– Nem. Csináld a munkád – vágta rá egyből Changbin nyersen, fel sem nézve a monitorból. Ujjai még mindig szélsebesen ütötték a billentyűzetet, mintha késésben lenne. Pedig nem volt.

– Bocsánat, uram – mondta nagyot nyelve Jisung. Megbánta a feltett kérdését, és szomorkásan kapta el a fejét az idősebbről. Próbálkozott, tényleg nagyon erősen a saját feladatára koncentrált. Még a szemöldökei is ráncokba szaladtak, ahogy erőlködve megpróbálta kibogozni az egyik értelmetlen e-mailt.

Pár perccel később már majdnem sikerült megkaparintania a lényeget a sorokból, de Changbin nagyon erős köhögésbe kezdett. A teste összegörnyedt, próbálta megtámasztani magát az asztalon kisebb-nagyobb sikerrel.

– Francba... hé, van egy doboz gyógyszerem. A kocsiban. Hozd ide – zihálta alig érthetően, miközben erősen szorította a tenyerét a mellkasára. Kutatni kezdett a dzsekije zsebeiben, majd megtalálva a kulcsot Jisung felé hajította.

A fiatal kétbalkezes létére elsőre elkapta a kulcsot, majd sarkon fordult, és rohanni kezdett. Az egyszer biztos, hogy sosem futott még ilyen gyorsan. Még a liftet is kihagyta, az utolsó öt lépcsőfokot átugrotta, hogy minél hamarabb megszerezhesse a kocsiból a gyógyszereket.

Visszafelé a fotocellás ajtón keresztül látta, pont nyitva volt a lift, így beszáguldott rajta, és a dobozban tétlenül állva nyomkodta a gombot, hogy gyorsabban az első emeletre érkezzen.

– Gyerünk már – morogta, idegesen toporgott egyhelyben, miközben várta, hogy a csengő jelezze a az út végét.

Hirtelen a fiatalabb fejébe éles fájdalom nyilallt. Görcsök közt fogta a fejét, mégsem lassított a léptein. Az irodában Changbin asztalahoz rohant, és egyenesen az orrá elé nyomta a tablettákkal teli dobozt.

Újabb fájdalom lepte el, így kénytelen volt összegörnyedni. Siránkozva leguggolt és erősen szorította a fejét.

– Ah – lihegte sírva, szipogva. Remegni kezdtek a lábai, melyeken nagyon nehezen tudott egyensúlyozni, úgy érezte, hogy kicsúszik alóla a talaj.

– Francba! – kiáltotta ijedten Changbin, ahogy felpattant a székből és a földön gubbasztó sráchoz sietett. – Jól vagy?

Jisung nem hallotta jól a mondatát, csak potyogtak a könnyei. Nagyokat lélegzett, de egy pillanatra még azt is elfelejtett, amint megérezte Changbin kezét a feje tetején. Próbált lassabban lélegezni, végül nagy nehezen összeszedte magát, és reszketve bár, de lábra állt.

– I-igen. Sajnálom, uram – mondta nehézkesen, elpirulva. Letörölte az arcát a még mindig – iszonyúan – remegő kezével, majd kiegyenesedve visszamászott az asztalához.
Szipogva kutatta elő a zsebéből az ismerős dobozt. Bevette a saját gyógyszereit. Nagyokat kortyolt, majd miután letörölte a száját, megrázta a fejét.

Úgy érezte, hogy jobb lesz idővel, így figyelmen kívül hagyta a fájdalmat és folytatta a munkáját.