Jisungnak majdnem szétszakadt a koponyája, de nem szentelt rá különösebb figyelmet. Kapkodta a tekintetét a vele szemben jövő akadályok között, mert nem akart nekirohanni egyiknek sem. A még igencsak sötétben nem látott túl jól, mégis magabiztos volt, ahogyan szedte a lábát a hideg utcákon.
Kezében szerencsére már ott volt az arabicának tűnő kávé, így nem fagytak le az ujjai; így azért nem aggódott, hogy a főnöke leszedi a fejét.

Bár ha már fejleszedésről esett szó, Jisung örült volna neki, úgyis annyira fájt neki, talán az lett volna a legjobb megoldás. De mélyen legbelül félt a ténytől, hogy ez bármikor bekövetkezhet, ezért inkább megrázta a fejét, hogy a hasonlóan buta gondolatok elhagyják az elméje minden apró szegletét.

A recepción átszaladt, és a lifteknél megtorpant. Nyomkodta a hívó gombot, de a lift ajtaja másodpercek elteltével sem nyílt ki előtte. Nagyot sóhajtott, majd megcélozta a lépcsőházat, hogy a lépcsőfokokon felkaptatva végre megérkezzen az irodába.

– Elnézést, uram – morogta Changbinnak, ahogy beért a helyiségbe és remegő kézzel letette az asztalára a poharat.

Nagyon fájt a feje, de megpróbált nem foglalkozni vele. A főnöke megszokottan semmit sem reagált, minden bizonnyal neheztelt a fiúra, így Jisung összegörnyedő vállal foglalt helyet a székén.

Nem tudta, hogy miért fáj naponta ennyire a feje, hiszen rendesen eszik, iszik és talán még elegendőt is alszik éjszakánként. Akkor mégis mi baja lehet?

Nagyot sóhajtott. Nem akart dolgozni, mert nem tudott koncentrálni a fájdalom miatt, mégis ráfogott az egérre és kattintgatni kezdett. Órákon keresztül csinált valamit, de a fejfájás nem múlt el, így már ott tartott, hogy majdnem sírva fakadt.

Szipogott, és ez a hang belehasított az eddig hősiesen uralkodó csendbe, ami miatt még Changbin is megrezzent egy pillanatra.

– Sajnálom, uram – motyogta szipogva Jisung észrevéve a főnöke szúró pillantását. Sírni kezdett, görcsösen fogta a fejét, hogy megszabaduljon ettől a hülye fájdalomtól, ami napok óta nem hagyja békén.

– Miért sírsz az irodámban? – kérdezte összehúzott szemekkel Changbin. Átnézett a kezében tartott papír felett, és Jisung síró alakját bámulta.

Nem tudta megérteni a srácot. Tényleg, fogalma sem volt arról, hogy mennyire nyom a homloka, a tarkója, és hogy néha képeket lát a múltból, amikre egyáltalán nem emlékszik.
Changbinnak is voltak hasonló esetei, de ő hamar túllendült rajta, hiszen az orvosa felírt neki egy olyan gyógyszert, ami távol tartja az ilyen bevillanó képeket. Nem mintha szedné azokat a tablettákat, de már a tudat, hogy van ilyen gyógyszer, majdhogynem elegendő a sötét hajú fiúnak.

– S-sajnálom uram, csak nagyon fáj a fejem. Sokszor fáj, és ha nem pihenek le egy kicsit, akkor csak rosszabb lesz – szipogta a fiatal a szemét törölgetve, és próbált nagyokat lélegezve visszanyerni az irányítást a gondolatai felett.

– Hagyd abba a sírást. Idegesítő – mondta nyersen Changbin, elkapta a fejét Jisungról és újból a papírra szentelte a figyelmét.

Jisung azon volt, hogy visszafogja a sírásból eredő bömbölést, ami nagyon ki akart már törni belőle. Összeharapta az ajkait, és tűrte, hogy minden irányból érzi a fájdalmat.

Szörnyű volt, minha ütnék valami nagy, bunkós bottal, és eközben régi fényképeket nyomnának egyenesen az arcába. De most kivételesen semmit sem látott, csak bámult egyenesen ki a vele szemben elhelyezkedő ablakon.

– Uram, kérem, egy pillanatra hadd pihenhessek le... a fejem- – mondta alig hallhatóan, de nem tudta befejezni, mert éles fájdalom hasított bele a tarkójába. Felszisszent, és egyből az ajkára harapott, hogy többször ne forduljon elő.

– Oké, csak fogd be végre! Nagyon idegesítő vagy – dörmögte Changbin, ahogy az asztalra csapott a tenyerével.
Jisung egy pillanatra megszeppent. Összeszorította a fogsorát, majd felpattant az asztaltól, és a kanapéhoz sietett. A kanapén hanyattfekve foglalt helyet, az egyik lába félig lelógott. Apró tenyereit az arcára helyezte, majd becsukta a szemét. Mélyeket lélegzett, és lassan engedte ki a levegőt. Ezt néhány percig ismételgette, majd mikor azt érezte, hogy elegendő volt, felállt a kanapéról.

– Köszönöm, uram – mondta mélyen meghajolva Changbin asztala előtt.

– Csak... pihenj eleget és akkor ez többször nem fordul elő – morogta fel sem nézve a munkájából. – A hűtőben van pár üveg víz, vegyél magadnak egyet.

Jisung a hűtőszekrényhez sietett, ahonnan kikapta a műanyagflakont. Lecsavarta a kupakját, és több mint felét megitta, mielőtt visszaült volna a székébe.

Csak arra tudott gondolni, hogy mekkora seggfej a főnöke.