A következő napokban minden csendesen és a legnagyobb rendben telt. Legalábbis akkor, mikor Jisung időben kelt, és legtöbbször sikerült neki hét óra előtt felébredni, és kikászálódni az ágyból, hogy pár perces kutyafuttában elkészülhessen. De azért néha még reggelizni is elfelejtett, hiszen annyira sietett, hogy a Seo irodaházhoz érjen.

Minden egyes nap úgy indult, hogy a recepción átrohant egy hangos köszönéssel, majd beszállt a liftbe.
Az irodába pont nyolc óra egy perckor esett be. Nem, nem azért, mert késett egy bő egy órát, hanem azért, mert időközben megbeszélték, hogy nyolc órára legyen mindenképpen Changbin kezében a kávé. De Jisung legtöbbször elfelejtette átvenni a bankkártyáját, így azért rohant fel- és alá. Néha még a liftet sem várta meg, inkább fel – vagy le – szaladt a lépcsőn.

Persze a főnök nem volt elragadtatva a szétszórtságától, mindig szemforgatva nyomta a kezébe a kártyát, és az orrára kötötte, hogy "húzz már a kávémért".

Na, ezért kezdődött mindig nyolckor náluk a munka.

De a pénteki nap most valahogy más volt. Jisungnak sikerült időben megérkezni, és felkapni a kártyát.

Azt utcán úgy rohant, mint általában szokott. Szerencséjére a kávézóban nem voltak sokan, így egyből sorra is került, hogy a pultos lánytól – aki amúgy nagyon kedves volt vele mindig – kikérhesse a kávét.

Ezt a bizonyos arabica kávét csak az ínyencek isszák, és persze azok, akik megengedhetik maguknak. Jisung nem tudta, hogy Changbin miért issza; talán ízlik neki, talán az erőssége miatt, talán, mert drágább a többinél, vagy talán csak azért, mert sokan mások is ezt isszák.

Visszafelé nem sietett annyira, mert a megszokottnál kicsit gyorsabb volt ma, így nagyokat lélegezve haladt végig az ajtók közti hosszú folyosón. Ahogy berontott az iroda fekete ajtaján, majdnem kiesett a kezéből a pohár.

– Uram, megvettem a kávé- – mondta gyorsan, miután visszaigazította a pohár tetejét, és felnézett az előtte állóra. Bárcsak ne tette volna, mert elakadt a lélegzete.

– Kösz – dörmögte azon a mély hangján, ahogy kikapta a szeme láttára lesokkolódott fiú kezéből a neki szánt italt. Jisung még mindig nem ébredt fel. – Azért jöttem, hogy tudd: a péntek a fitnessz napom.

És most kezdett el tátogni a fiatal, csak pislogott, mozdulatlanul állt.
Changbin kinézetét megmagyarázta ez a pénteki fitnessz dolog, hiszen csak egy sima fehér trikó volt rajta meg egy rövidnadrág.

Ó, egek, Jisung elfelejtett lélegezni! Lesütött szemekkel lépett félre, hogy kiengedhesse az idősebbet az ajtón. Nagyot nyelt, miközben próbálta rendszerezni újból a légzőrendszerét.

– Minden pénteken edzek, szóval nem leszek bent az irodában. Neked azonban itt kell lenned fent. Ahogyan eddig, csinálod a feladatod: megnézed az e-mail-eket, rendezed a fájlokat meg az egyebeket – folytatta rekedtes hangon, miközben belekortyolt a kávéba. Néhány másodperc után megköszörülte a torkát. – Ha kész vagy, csinálj, amit akarsz. Haza is mehetsz... baszki, töröld már le az álladról a nyálad – sóhajtott egy nagyot Changbin. Ő sosem nézett eddig rá a fiatalabbra, de most egyenesen rá bámult és nézte, ahogy apró nyálcsík csordogál végig az állán.

Oké, igazából Jisung nem nyáladzott, csak egy pillanatra tátva maradt a szája, ezért láthatta azt Changbin, hogy kifolyik a nyála.
A fiatal néhányat pislogott, majd gyorsan megrázta a fejét, és mélyen meghajolt a másik előtt. – Bocsánat, uram.

Changbin nem mondott semmit, csak hümmögött, miközben a kávés poharat szorongatta, és kilépve a folyosóra eltűnt az edzőteremben.

Jisung összeszedte magát valamennyire, és sikerült épségben leülnie az asztalához.
Tudta már az elején, hogy a főnöke izmos, de nagyon nagy és szépen kidolgozott karjai vannak.

Ahogy visszagondolt az előző jelenetre, egyből elszégyellte magát. Nem akarta ennyire megbámulni, de nem tudta megállni, túlságosan odavonzotta a tekintetét.