Jisung nagyon ideges volt. Reggel szinte annyira apróra zsugorodott a gyomra, hogy már attól tartott, hogy majd egész nap nem tud enni normálisan. Nagyokat pislogott, nyelte magában a rossz gondolatokat és érzéseket – nem akarta, hogy bármelyiket bevonzza.
Kifejezetten remegett, már annyira, hogy az utcán lévő embereknek is feltűnt, ezért sorra fordultak utána.

Nem a munkától félt, azzal egészen megbarátkozott, hiszen neki mindegy volt, hogy kasszás, raktáros, takarító, asszisztens, biztonsági őr vagy bármi másként dolgozik. Bár biztonsági őrnek nem igazán vennék fel, konkrétan úgy sehova, hiszen nem alkalmas arra a munkakörre a testalkata miatt.

Egy valamitől félt csak; az új főnökétől. Tudta, hogy Changbin nyers; kimondja azt, amire gondol, és nem is törődik a másik ember érzéseivel.

De Jisung nem foglalkozhatott ezzel sokat, és igazából nem is akart. A kusza gondolataiba merülés helyett inkább megszaporázta lépteit, nehogy elkéssen az első napján.

Amint a hatalmas dizájner épület elé ért, megtorpant. Nagyot sóhajtott, és bár remegve, de megtette az első lépést. A fotocellás ajtó elé lépett, és hagyta, hogy az kinyíljon előtte, majd magába szippantsa a kellemes hangulatú hall.

– Uh... Han Jisung vagyok – motyogta az orra alatt, ami inkább hangzott kérdésnek, mintsem kijelentésnek.
A recepción ülő hölgy gyors pillantást vetett rá, de egyből visszanézett a vele szemben elhelyezett monitorra.

– Az irodájában van. Az első emeleten – mondta lassan, miközben az ujjai megállíthatatlan tempóban pötyögtek a billentyűzeten. Jisung megszeppenve bólintott egyet, majd sarkon fordult. Nem tudta, hogy merre megy, de a lábai magától vezették el őt a liftig.

Felfelé menet a tükörben bámulta magát, próbált megelégedni a kinézetével. Bízott abban, hogy nem fogja a elijeszteni a főnökét a kissé szanaszét álló hajával és a szép lila táskáival a szeme alatt. És persze az öltözetével: a fekete-fehér kockás inggel, a sima kék farmerrel és a fekete tornacipővel.

Megrázta a fejét, amint jelzett a csengő, hogy megérkezett a szintre, majd nagyot sóhajtva kilépett a dobozból. Egy óriási folyosón találta magát, ahol ezernyi ajtó sorakozott, de csak az egyik rendelkezett "Seo Changbin" felirattal, így annak az irányába kezdett sietni.

Az ajtó előtt megállt, majd jókorát szippantott a levegőből. Néhány mély lélegzetvétel után kopogtatott a fekete fafelületen.

– Nyitva – hallatszódott az ajtó túloldaláról egy nyers, reszelős hang, ami miatt Jisung karján borsózni kezdett a hideg levegő.

Nagy nehezen lenyomta a kilincset, és átlépte a küszöböt.
Az iroda óriási volt, és tiszta; fekete és fehér színek uralkodtak, melynek a zöld növények adtak keretet.
A nyugatra néző fal – Jisungtól balra – maga volt a kilátás. Az egészet üveg fedte, az ablakokkal szemben pedig feketére mázolt fal volt.
A fal előtt voltak a könyvespolcok és egy asztal, melyen szanaszét hevertek a papírok.

Jisung sokáig legeltette a szemét a dekorációkon vagy a helyiség közepére elhelyezett kanapén, valahogy nem akarta, hogy az iroda másik végében helyezkedő íróasztalra tévedjen a pillantása. Nem akarta, hogy meglássa a főnökét.

Apró köhintést hallott, mire muszáj volt a hang irányába nézzen. Az asztal mögött megpillantotta a személyt, aki nagyon ismerős volt számára.

Fekete inget viselt, felülről három gomb ki volt gombolva, hogy eleget jelenítsen meg magából, mégis megfelelően takarja magát. Jisung ledermedt, de hamar elkapta a fejét, és az asztalon heverő bőrdzsekit kezdte vizsgálni.

A munkára jelentkező fejében csak egy szó ismétlődött: helyes. Nem csupán helyes, inkább túlságosan jól néz ki.

Nyelt egyet, majd összeszedte magát, hogy a szemébe tudjon nézni. – Hello, Mr. Seo. Han Jisung vagyok.

– Ne hívj így – válaszolta a fekete ruhás kimérten. Ujjait a szintúgy fekete hajába futtatta, és hátrasimította a homlokából. – Az uram megszólítás megfelelő. Ott az asztalod.

A fiatalabb mélyen meghajolt. Azon töprengett, hogy vajon milyen lesz uramnak szólítani az előtte álló illetőt – aki mától kezdve a főnöke.

– Ma csak megtanulod, hogy mit kell csinálnod – folytatta nyersen Changbin, miközben az asztal felé mutogatott. A világos hajú engedelmesen megindult, és leült a székre. – Először is; kávét akarok. Csak egyetlen kávézónak iszom meg a kávéját. Menj el oda, és kérd a szokásosat-

– De- – mondta volna Jisung, hogy "nem is tudja, mit szokott inni", ha nem kap cserébe egy mérgesen összehúzott szempárt.

– Hivatkozz rám, és már tudni is fogják, hogy mit kell csinálniuk – fejezte be a félbeszakított mondatot idegesen Changbin.

Lehelyezett valamit az asztalra, és komolyan tekintett az széken ülő fiúra. – Itt a kártyám. Ezt minden egyes nap megkapod, hogy ezzel intézd el a dolgaimat.

Mintha ki lett volna végezve a beszélgetés, az elfoglalt főnök visszaült az asztalához, és folytatta a fontosabbnál fontosabb fájlok olvasását.

– És akko- – kezdte volna megint Jisung, de újból rideg pillantást kapott.

– Kávét. Akarok. Most – tagolta mérgesen a fekete hajú. Megforgatta a szemeit, majd folytatta az elkezdett tevékenységét.

– Igenis, uram – motyogta az orra alatt. Felkapta az asztalról a kártyát, és elindult azért a bizonyos kávéért.