A tábortűz estéjén mind a meghívottak, mind az elhívottak – legalábbis Jisung – az egész lényükben izgultak. Hiába, hogy kinézetileg készen állt a bulira, lelkileg egyáltalán nem érezte úgy magát, hogy képes lesz végigcsinálni.

Már órákkal ezelőtt lelépett Minho, Felix és Jeongin, hogy a buli helyszínét elfogadhatóvá varázsolják. Jisungot a nappalijában hagyták egyedül, a kanapén, a tudattal, miszerint tökéletes csali.

De mégis mire?

Nemsokkal később persze választ kapott, mikor ugyanis az idősebb megérkezett. Ő az, aki egyből ráharapott, még akkor is, ha csak jelképesen. Changbin először csak egy nyugodt estét szeretett volna, ahol jól érezhetik magukat. Együtt.

– Aztaku- – Changbin majdnem félrenyelt és megfulladt a saját nyálától, amint meglátta a rá várakozó fiatalt a kitárt ajtóban. – Mi- miért van rajtad ilyen ruha?

– Ez csak egy szakadt farmer? – kérdezett vissza Jisung felhúzott szemöldökkel értetlen fejet vágva. Hirtelen a lehető legkisebb méretűre zsugorodott a gyomra az idegtől. – Nem tetszik?

– Jézusom – köhögött Changbin erőltetetten, hogy bár nem tudott normálisan megszólalni, mégis adjon ki valamiféle hangot –, kibaszott jól nézel ki.

A sötét hajú háromszor is végigfuttata rajta a tekintetét. Jisung szokásához híven fekete szakadt nadrágot viselt, csak sokkal nagyobb szakadások voltak rajta, mint eddig bármelyik nadrágján. (Körülbelül akkorák voltak a szakadások, mintha nadrág sem lenne a lábain.) Felül a mellkasának egy fehér alapú random feliratos póló feszült, melyet egy "dizájner" övvel választott el az alsó résztől. Legfelülre egy türkiz bomber dzsekit húzott, mert bár tavasz vége volt, mégis esténként lehűlt a levegő.

– Te is jól nézel ki – vigyorgott rá Jisung, ahogy összeszedte a megmaradt erejét, melyet Changbin megjelenése vett el tőle. Felbárodottan füttyentett egyet, miközben végighúzta az ujját az idősebb kantárján. Changbin elképesztően festett a hosszában csíkos fekete-fehér kantáros nadrágban. Fura is lett volna, ha valami nem áll rajta ennyire, piszkosul jól.
Felül fehér inget viselt és egy fekete zakó nyugodott a vállán.

– Ne kezdd el – próbált gúnyolódni a világos hajúval, és arrébb lökte a kezét. Nem akarta, hogy Jisung beinduljon, mert akkor nem tudja leállítani a buli előtt. – Majd később, ígérem.

– Nem bírok várni – suttogta Jisung, majd az ajkára harapott, hogy visszafogja magát. Changbin csak kuncogva összekulcsolta az ujjaikat, és kivezette az autóig.

Jisung egész út alatt érezte, hogy az idősebb árgus szemekkel figyelte őt. Persze azon kívül, hogy néha-néha a szélvédőn keresztül az útra nézett, nehogy baj történjen.

A helyszínre érkezve egyből magukba szívták a füsttel keveredő oxigént. A kör közepén lévő láng mosolyt csalt az arcokra a vakító fényével és a kellemes hangulattal, amit teremtett.

Igaz, hogy a tábortűz nem volt az a hűdenagy máglya, amelyben egykor a boszorkákat égették porrá, mégis sokan gyűltek köré. Szerencsére csak olyanok tartózkodtak a helyszínen, akik mindkét fél számára ismerősek voltak.

Ezerfelé zene szólt, a többség jól érezte magát, Jisung azonban nem tudott választani a kipakolt italok közül. Végül megtalálta a számára jónak tűnő piát, és hátat fordított a pultnak, hogy nézhesse a tüzet.

Második pohár után megunta, és megkereste Changbint, aki Woojinnel beszélgetett.

– Szia, Jisung – mosolygott rá az idősebb kedvesen. Az ő kezében is hasonló pohár volt, s minden bizonnyal ugyanaz a folyadék is lötykölődött benne.

– Szia, Hyung – köszönt vissza egy őszinte mosollyal az arcán. Changbin keze eközben a csípőjére csúszott.

– Szóval – kezdett bele elhúzva a magánhangzókat, ahogy szemével követte Changbin mozdulatát. – Végre együtt vagytok?

– Nem – vágták rá szinkronban. Szintúgy szinkronban kezdték el érezni, hogy ég az arcuk. Nem a szégyéntől, s nem a közelben lévő tűztől, annál is inkább az egymás iránt érzett, elfojtott vágyak miatt.

– Értem... De aludtatok már együtt? – tette fel a kérdést teljesen váratlanul, mire Jisung majdnem félrenyelte az italát.

– Igen – válaszolta Changbin szemrebbenés nélkül, halálkomoly arccal.

– Changbin! – kiáltotta Jisung teljesen kiakadva, és csapkodni kezdte az idősebb mellkasát. Changbin arcán egy piszkosul szexi féloldalas vigyor jelent meg, melynek láttára a fiatal arca kipirult, sőt majdnem fel is robbant zavarában. Woojin csak nevetett rajtuk.

Olyanok voltak, mint akik régóta együtt lettek volna. Titokban.

– Jisung – kiáltotta valahonnan a messzeségből egy ismerős hang. A világos hajú próbált fókuszálni a tűz másik oldalán lévő alakokra, de nem jött össze neki a vakító lángok miatt. – Jisung!

– Jeongin, a frászt hoztad rám! – sikította el magát teljesen megilletődve a fiatal srác hirtelen felbukkanása miatt. A víz is leverte, verejtékezni kezdett a homloka. – Mi az? Mi a baj? Történt valami?

– Felix kezd az agyamra menni... – motyogta a jelenlévők legfiatalabb tagja. Zaklatott volt, azontúl a lehető legszomorúbb.

– Mi- – kérdezte volna Jisung, de akkor felbukkant a szóban forgó személy is.

– Te mész az én agyamra – mondta Felix a szemét forgatva. Az arca megterhelt volt, szemei beesettek, pirosak. Talán túl van már néhány óra síráson.

– Mi a helyzet? – bukkant fel a semmiből Changbin két pohár frissen csapolt piával. Karja automatikus mozdult Jisung dereka köré, majd védelmezően magához húzta.

– Changbin hyung? – kerekedett el Jeongin szeme, mintha maga a megváltó állna vele szemben.

– Igen – válaszolt a kérdezett helyett Jisung, majd megköszörülte a torkát, miközben azzal küzdött, hogy visszatartsa a nevetést. – Changbin, ő itt Felix és Jeongin. Srácok, ő itt Changbin.

– Üdv Changbin hyung – mosolygott tiszteletteljesen Jeongin, még kicsit meg is hajolt.

– Ő a kedvencem – nevette el magát az idős Jeonginra mutatva. Végül egy nagy mosolyt varázsolt magára. – Amúgy sziasztok!

– Ne egymás agyára menjetek – szúrta közbe Jisung mindenféle felvezetés nélkül –, hanem valamelyikőtök ágyára.

Fél óra elteltével a nappali égitestet leváltotta az éjszakai, bizonyos nevén a Hold. Fehér, alighanem halványkék színével az emberek arcán, fedetlen bőrükön táncot járt a tűz lángjával.
A közeledő éjszaka szinte parancsot adott: az emberek helyet foglaltak a tábortűz körül.

A főszereplőink szerencséjére csak egy szabad hely volt, így kő-papír-ollóval akarták eldönteni, hogy ki üljön le.

Mikor az ötödik "játszmában" is döntetlen lett, feladták az egészet.

– Ülj le te, és én majd az öledbe ülök – jelentette ki Jisung magabiztosan, szinte gondolkodás nélkül.

– Ez most komoly? – kérdezett vissza Changbin nagyra nyílt szemekkel, és alig fogta fel, hogy a fiatal konkrétan lenyomta őt a fotelbe. – Ennyire rossz leszel? – kérdezte hátulról a fülébe suttogva.

– Talán – kacsintott rá Jisung hátrapillantva a válla felett. Mozgolódására Changbin csak morogni tudott.

Az éjszaka hamar váltott át a gondolatok és fel nem tett kérdések menedékévé. Az emberek általában ha nem alszanak, akkor bizony kérdéseket gyártanak, melyre nem tudják a választ. Jisung is így volt; fogalma sincs, hogy Changbin miért retteg attól, hogy ha emlékezni fog, akkor majd megutálja őt. Ez hülyeség. Jisung szereti Changbint.

Changbin hátulról átölelte a fiatal derekát, és a combján nyugtatta a kezét. A farmer szakadásának piszkálásával és Jisung fehér bőrének simogatásával foglalta le magát. Bár nem ment túl jól neki, mert hamar görcsbe rándult a gyomra, amint eszébe jutott a három évvel ezelőtti balesetük.

– Kényelmes vagy – törte meg a csendet a fiatal, és hátrafordult, hogy a kényelmet nyújtó szerelmére mosolyoghasson.

– Te pedig nagyon apró vagy – nevetett Changbin, ahogy a világos hajú arcára simított. – Nem akarsz felszedni pár kilót?

– Nem igazán – nyelt egy nagyot Jisung. Hirtelen kirázta a hideg. – Jesszus, de hűvös lett-

– Állj fel – szólt Changbin, a fiatal pedig engedelmeskedett. A sötét hajú Jisungra terítette a kabátját, mintha csak erre a pillanatra várt volna. – Mondtam, hogy hozd a kabátot, de te nem, még véletlenül sem hallgatsz rám.

– Bocsi, Binnie... – suttogta lebiggyesztett ajkakkal Jisung, és óvatosan átölelte Changbin derekát.

– Nem tudok rád haragudni – suttogta gyengéden a sötét hajú, majd leült és visszahúzta az ölébe Jisungot. Meglepte a mozdulat, de automatikusan fonta a dereka köré a lábát.

– De azért- tényleg tetszem neked? – kérdezte teljes zavarban Jisung. Most, hogy szemtől szemben ültek egymással, hallani akarta az idősebb válaszát.

– Ez az új kedvenc "nadrág, ami beindított Jisungon" darabom – válaszolta Changbin vigyorogva, miközben idezőjelet mutatott a levegőben. Egy csókot nyomott a fiatal szájára.

– Fogd be – motyogja Jisung elpirulva, és az arcát az idősebb nyakhajlatába nyomta. Changbin csak kuncogott, majd csókokat nyomott Jisung póló alól kivillanó nyakára és vállára.

A világos hajú nagyot szippantott a levegőből, ahogy megérezte az idősebb leheletét a saját bőrén. – Nemár, Changbin- ez csikiz – nyöszörögte, és ficánkolni kezdett az ölében.

– Hé, ne csináld ezt – hagyta abba hirtelen Changbin, szinte kérlelte a másikat. Szaporán, nagyokat lélegezve, miközben próbált nem morgó hangot kiadni.

– Mármint mit? – vigyorgott rá szemtelenül Jisung, és ugyanazt a mocorgást csinálta.

– Elég – morogta, és erősen a csípőjére szorított, nehogy újból tudja csinálni a műveletet. A végén még túl szorossá változik az egyébként kényelmes nadrág.

– Menjünk haza – suttogta Jisung az idősebb ajkaira, aki alig bírt magával. A fiatal még jobban az agyára ment.

– Komolyan? – kérdezte felvillanyozódva, s már készült is arra, hogy indul a kocsi felé.

– Igen! Cipelj a kocsiig – nevetett Jisung, de nem engedte el a másikat, inkább átkarolta a nyakát.

– Hogyne – forgatta meg a szemét Changbin, és felkapta Jisungot, majd elindult a parkolóban álló autóig.